Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nemrégiben alkalmam nyílt interjút készíteni Nagy Gáspárral közép-európai költő-rokonairól, kortársairól. A nyersanyagot legépelve, eltűnődtem egy szó fölött. A költő arról beszélt, hogy a Fekete-tenger partján „sétálgatva” Marin Sorescuval arra jutottak, hogy sok közép-európai költő valamilyen furcsa automata foglya. Mai köztudatunk szerint Nagy Gáspár nem sétálgathat, neki sétálnia kell, határozottan és megállíthatatlanul! Azok, akik a költő sorsát egy politikusénak kijáró figyelemmel kísérték éveken át, az Öröknyár; elmúltam 9 éves című vers megjelenésétől eddigi, utolsó, „sokáig jegelt” könyvéig, magánháborúként értékelték Nagy Gáspár útját hivatali hisztériákon, közéleti kaptátókon át. Sokak szemében ennek az egyszemélyes háborúnak a metaforája maga az utolsó kötetcím: Kibiztosított beszéd. E szemlélet szerint a hivatalos sajtóban publik­áló költők közül ő ma a magyar költészet megfellebbezhetetlen „funkció-átvállaló” hagyományának legkövetkezetesebb folytatója. Az a személyiség, akinek ilyen szerep és felelősség jutott, tehetségétől függetlenül fel kell magasztosuljon, politikai természetű vitákban kell véleményét hallatnia poétikaiak helyett, mindent vállalnia kell, amit költészetünk az elmúlt évtizedekben elmulasztott. S miközben természetessé vált, hogy a költő mindenért szót emel, amiért mi nem (mert családunk van, vagy mert dadogunk), lassan elemi jogait is elvitatjuk, programot szabunk neki, rossz néven vesszük, ha önmagát akarja kifejezni, ahelyett, hogy minket képviselne. Tudat-manipuláció működik itt; ha a végső következtetésekig elmegyünk, bebizonyosodhat: ugyanazt kívánjuk tőle, amit a hatalom. Önmaga feladását. Ugyanaz a teher nehezedhet így rá, mint aminek a súlyát más irányból már régóta érzi, s amit nagyon nem szeret, elvégre ezért vállalt ellene mindent.

Nagy Gáspár nem programköltő. Közéleti – önkéntes – felelősségvállalásáról idézzük 1977-ben Görömbei Andrásnak adott nyilatkozatát: „Aki közép-európai költő, éljen bármilyen korban, versei között ott kell, hogy legyen – ha szükség van erre – az a bizonyos ‘küldetéses vétó’, az a tudat, hogy a lelkiismeretet nem lehet elaltatni, a népet az ő segítségével nem lehet becsapni, mert ezen a tájon az idő, de sokszor a történetírás is, a művészeken, költőkön kérte számon a társadalom ballépéseit. Tehát a tehertételünk, felelősségünk sokszoros. Persze a költő azt teheti, hogy legjobb tehetsége szerint ír verset.”
E szövegben közéleti szerepvállalásának indítéka rejlik, de nemcsak erről van szó. A gyilkosokkal nem hagyománytiszteletből, hanem önmaga és közössége védelmében száll szembe a költő: ez nem a magyar költészet kizárólagos sajátja. Bizonyításként egy Nagy Gáspár számára oly kedves régiónak, a Nagy Gáspártól fogalmi eszközeiben oly távolinak tűnő költőjét idézem, a romániai német Franz Hodjakot:

A számunkra kedves alkotók személyiségjegyeiből gyakran önkényesen választjuk ki a nekünk fontosakat, tevékenységi formáikat összemossuk, egyiket-másikat a többi függvényében értékeljük. Nagy Gáspárt, a közelmúlt magyar költészete legszebb hagyományait ápoló szerkesztőt és szervezőt, a határon túli magyar irodalmak népszerűsítőjét, a Magyar írók Szövetsége volt titkárát, a Bethlen Gábor Alapítvány titkárságvezetőjét, a nemzeti sorskérdésekkel való szembenézést mindig és következetesen vállaló közéleti embert csak leértékelnénk és megsértenénk, ha költészetét egyéb tevékenysége illusztrációjaként szemlélnénk.

Költészetének mindig népes tábora volt, s látszólagos politikum felé fordulásával e tábor gyarapodott. Látszólagos, mondtam, mert ez esetben a konkrét tettek nem jelentenek változást: az az etika vezette legnépszerűbbnek tűnő verseinek megírásáig, amit minden cselekedetének rendező-elvévé tett.
„Nem tartom sem előnynek, sem hátránynak, ki honnan érkezik, milyen világból hoz üzenetet, csak a rábízottakat hűséggel őrizze, és pontosan tudja, mit kell hírül vinnie” – idézhetjük újra az emlegetett nyilatkozatot. Egész eddigi munkásságában figyelemmel kísérte az elindító paraszti világ változásait, világháború utáni sorsfordulóit (ez a téma a gyermekkori emlékeken át valószínűleg később is visszatér, eddigi hiteles lezárásának a Bátyám, aki névtelenül is belefáradt . . . című versét tekintem). Szóba kerülhet itt a tematikai korszerűség kérdése. Van-e korszerűbb téma ennél ma, amikor a történész szerint búcsút kell intenünk Magyarországon is „Európa legnagyobb tömegű és legtöbb időt megért társadalmi osztályának”?

Másik fontos motívumrendszere bibliai, szakrális vonatkozású. Van-e aktuálisabb ma a keresztyénségnél vagy ahogy ő mondaná: a kereszténységnél?

Újabb meghatározó jegye költészetének a történelemhez való személyes jellegű közeledés. Ezek a versei a magyar költészetben szokatlan nézőpontból íródtak: nála nem a legyőzöttek siratják a megszállt ország szomorú sorsát, hanem a megszálló katona értekezik arról, miért érzi jól magát Magyarországon.

Versei egy részét kultúrélményre építi, s ismert mesterei mellett e versek ajánlásában vagy szövegében már vagy tíz éve felfeltűnnek közeli vagy távoli régiók alkotói: Dan Verona, Marin Sorescu, Milán Kundera vagy Albert Camus, Teilhard de Chardin.

A falu felbomlását, az egyetemes keresztyénséget, a szerelmet, a nemzet és Közép-Európa válságát szűri át egyéniségén, pátosz nélkül, népi motívumkincsekből és a magyar költészet hagyományos vagy modern elemeiből építve, a nyelvben rejlő lehetőségeket fokozottan kiaknázva, kísérletezve, tiltakozva minden eszmenyomorítás, de minden hamis mítosz ellen is, minden hazugságot megnevezve:

Nem véletlen, hogy sziporkázó, Milán Kundera regényére felelő novellája – a közép-európai sors összeforrottságáról – 1968-ban játszódik. Közép-Európa utóbbi néhány évtizede történelmének és kultúrájának megismerése után a költészetünkben gyakori és sokszor banális helytálláskultuszt összetettebb és paradoxiálisabb életérzés és program megfogalmazásával cserélte fel.

Így válik ő is, így válunk mi is alkalmasabbá az elkövetkező időkre, ma, amikor egyre nehezebben igazodunk el a történelmi kataklizmák között, de amikor húsz évvel a Prágai Tavasz, száznegyven évvel 1848 után, egy lehetséges „közép-európai népek tavasza” eljövetelének jeleit látjuk.

írja utolsó kötete utolsó versében. Ö hisz is ebben, én nem. Számára viszont ez a feltétele annak, hogy továbbra is „elviselhetetlenül egyszerű kérdőjeleket” rajzolhasson a levegőre.

(Elhangzott a Közgáz Társadalomtudományi Klub 1988. március 21-i Nagy Gáspár estjének bevezetéseként)

Filep Tamás
ef-lapok, 1988. 4-5. sz. p.96-97.