Múlt év áprilisában láttam őt utoljára ,a rádió lépcsőfordulóval szembeni kis szobájában. Utoljára a munkahelyén. Ajtaja akkor is nyitva volt, s mikor észrevett, tenyérszorítással üdvözöltük egymást. Néhány baráti szót váltottunk, svédországi utam felől érdeklődött, melyet ő egy-két évvel korábban, Görömbei Andrással tett meg. Azok az emberek izgatták, akikkel én is találkoztam, az emberek, akiket mindig is számon tartott. Egymás vállát lapolgatva váltunk el; 1974 óta ismertem.
Senki olyan érzékeny figyelemmel nem követte végig a budapesti Egyetemi Színpadon Forrás-köri estjeinket a 80-as években, mint ő. Senki. Mindegyik irodalmi rendezvényünkön jelen volt. Szellemi tájékozódásunk azonos volt az övével. Nemcsak a közönség soraiban ült, de akadt olyan est is, amit ő vezetett be.
Utoljára verset mondani Németh László egész alakos pasaréti szobrának avatásán hallottam, múlt év áprilisának végén. Kezet fogtunk, beszélgettünk, s mondta, hogy beteg. Nyár derekán a László Kórházban látogattam meg; ez már azoknak a napoknak egyikén volt, amikor a „néma harangok szavát” tanulta, és a Jóisten segítségét kérte az előtte álló gyötrelmes éjszaka legyőzésében.
Egy újabb személyes találkozás szeptemberben, ezúttal a Czine Mihály-emlékérem átadásán, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Versét mondom, a Reménység jegenyéje című Czine Mihálynak ajánlott versét. Az első sorban ül, már nagyon soványan. Hihetetlenül fegyelmezett, hálás tekintettel köszöni meg a felé nyújtott ásványvizet. Mindenre figyel, felesége, Márta és leánya, Rita mellette. Óvják, védik. November 30-án, névnapomon ő az első a köszöntők közül. A jóbi szenvedés mélyéről alig hallhatóan érkezik fel a hangja a mobiltelefonba. Csaknem elsírom magam. – Tudod, hogy sokat gondolok Rád? – kérdezem. – Tudom, tudom – adja meg rövid szünet után a választ.
Mindig szépen és míves kézírással dedikálta a köteteit. „Verseket érző és értő jó Szabó Andrásnak és az övéinek szívbéli barátsággal ajánlom a régebbi N.G. kötetek mellé”.
Amikor ötvenéves volt, tréfás versikével köszöntöttem
ötven éved készen.
Mondanám, hogy
lezárt egész,
ha nem hűtene
intőn az ész.
Dehogy lezárt,
ötven éve csak
a száz van felezőbe’.
Adós vagy még
új félszázzal.
Ontsd a versed
garmadával.
Képeslapon küldte el a köszönetét. Mit nem adnék érte, ha nem is ötven, de még sok esztendőre itt maradt volna közöttünk.
Szabó András
Magyar Katolikus Rádió Honlapja, 2007. 01. 11.