Emlékezés - Nekrológok

Vízkeresztkor írom ezeket az emlékező sorokat: Nagy Gáspár január 3-án hagyott el bennünket. Majd 16-án a Farkasréti temetőben lesz a búcsúztatás, utána a vasi Nagytilajban ősei mellé temetik. Vasi gyökereit (Bérbaltaváron született földműves családból) gyakran emlegette verseiben, vallomásaiban, vagy amikor nekem, „földijének” (a zalai-göcsejinek) dedikálta könyveit. Most még a karácsonyi hangulat vegyül a fájó gyászba. Felszikráznak a Gazsi által oly sokszor megénekelt gyermekkori karácsonyok. Kristály-havazás idején is májusi születésére gondol: a saját születés és a betlehemi esemény gyakran összeolvad különös montázsokban. Májusi-karácsonyban című verse így indul:

és a befejezés:

Mindjárt e vers szomszédságában az éppen megszületettről szól a vízkeresztet idéző Amíg a bölcsek ideérnek. De ez már a jövőt is sejteni engedi, kicsit Babits Csillag után című költeményére emlékeztetőn.

A Gyermek születése, a betlehemi csillag és a jászol jelentős metafora lesz Nagy Gáspár költeményeiben: a saját sorsát példázzák. Ő is követte a betlehemi csillagot, mint Babits a bölcseket idézve; a nagybeteg költő már csak a kereszten találkozott Jézussal. Nagy Gáspár szüleitől, őseitől magával hozta a hitet, amelyet aztán Pannonhalmán öntudatossá érleltek a bencések. Hite nem volt oly küzdelmes, mint Babitsé. De élete utolsó fél évében ő is megtapasztalta a rettenetes szenvedést, a fokozatos kisebbedést. Ő is „csont, bőr és fájdalom” lett, mint Babits a betegágyon. Hittel, keresztényi megadással vállalta sorsát, ahogy júliusi (talán utolsó?) versében már megírta: Tanulom már. . . (Hitel, 2006. szeptember)

Kórházi ágyán számolgatta költők, írók halálát, akik előtte mentek el. Amikor karácsony előtt a kórházban meglátogattam (már rettenetesen sovány volt, de még figyelt a világ eseményeire), megjegyezte: „Határ Győző is elment.” Igen, számolta „halottait”, és készült a bizonytalanul biztos végre:

Még pár tucat éjszakát „le kellett győznie”, egyre erőtlenebbül; a kórház és a budakeszi otthon között „ingázott”, miközben egyre fogyott testi ereje. A kórházi látogatás alkalmával elvittem neki a Szent Útravalót. (Közölte, hogy egyik rendtársam már korábban otthon kiszolgáltatta neki a betegek kenetét.)

Most nincs itt a helye és ideje Nagy Gáspár költészete, életműve méltatásának. Ezt részben elvégezte a kiváló irodalomkritikus, Görömbei András kismonográfiája (Nagy Gáspár, Kalligram, Pozsony, 2004.) De mivel most a karácsonyi ünnepkört zárjuk, idézem még Gazsi híres Jegyezvén szalmaszállal című versét, amely kifejezi a költő világnézetét, és kiválóan jellemzi korunkat is:

Sötét, tragikus korunkban, hazánkban a lelkiismeret szavai voltak költészete, prózai megnyilatkozásai. Gyerekként éppen csak hallott 1956-ról, de felnőve hűen őrizte 56 igazi szabadságüzenetét, és ezért zaklatást, üldöztetést is vállalt. Ahogy az értő jó barát írta fel róla szóló kismonográfiája borítójára: „Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel. . .” Görömbei Andrást idézem még: „Motívumrendszere szuverén belső világának tükre, s mivel költői személyisége egyaránt érzékeny a múltra és a jelenre, s mivel morális igényessége nyílt szólásra ösztönzi, költészetében Magyarországnak az emberi magatartásokban is tetten érhető erkölcsi válsága erőteljesen és éles kritikai fényben mutatkozik meg.” (Görömbei A.: Nagy Gáspár, 217–218)

Gazsikám! Most nagy szeretettel búcsúzom Tőled. Mikor kezed a kezemben pihent ott a kórházban, amikor utoljára láttuk egymást, arra gondoltam (lám milyen önző az ember!), hogy ilyen szép halált kérek én is az Úrtól. Szép? A halál sohase szép önmagában, hiszen szakadás, elszakadás az élőktől, szeretteinktől; de ha Jézussal halunk meg, átmenet a teljesebb életbe. Ezt hitted Te is, hiszem én is. Gazsikám, Te megtanítasz bennünket meghalni. Úgy gondolom, a Neked kiszabott pályát befutottad, küldetésedet teljesítetted. Az Úrnál, mint írtad, „nincs semmi idejekorán”. Valóban „beértél” az aratásra. Lélekben most újra megszorítom ernyedő kezedet: Isten Veled!