Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

NAGY GÁSPÁR: TUDOM, NAGY NYÁRI DÉLUITÁN LESZ

A hazai iskolai oktatásban és az általános (hivatalos és populáris) irodalomszemléletben sokáig uralkodó pozitivizmus felől nézve érthető és jogos a legújabb nyelvfilozófiai irányzatok hazai interpretációjában és gyakorlatában az a heves elutasítás, amelyben egyrészt a szerzői én rögzíthetőségének gondolata, másrészt és különösen a vallomásos/képviseleti líra részesül. Másfelől azonban vitatható e gyakorlat, akár az olvasók többségének makacs „süketségére” gondolunk (arra nevezetesen, hogy az irodalom belső körein kívül lévők „konokul” biografizálva olvasnak), akár azt a nem csekély (bár többnyire alábecsült) veszteséget vesszük számba, amely e gyakorlat hasznát viszonylagosítja. Ha az irodalmi alkotásról, a szövegről végképp leválasztjuk az alkotó személyiséget, akkor a művészetet absztraháljuk és dehumanizáljuk: megfosztjuk attól az összetevőjétől, amely összekapcsolná a lényegében távoli idegenségében létező szöveget az (átlag)emberrel; megfosztjuk magunkat a legfontosabb érvtől, amellyel olvasásra ösztönözhetnénk gyermekeinket. Hasonló kétségek merülhetnek fel irodalom és életvalóság kapcsolatának radikális elutasítása terén; az vitathatatlan, hogy a diktatúra megszűnése felszabadította az irodalmat képviseleti/politikai kötelezettségei alól, túlzásnak érzem azonban e líratípus (vagy inkább gondolkodásmód és világszemlélet) lehetőségének, lehetségességének teljes elutasítását.

Újra – s újraolvasva a Tudom, nagy nyári délután lesz című verseskötetet, egyre bizonyosabbnak látszik, hogy alkotója, Nagy Gáspár is számot vetett e kérdésekkel. (Úgy is mondhatnám persze, hogy Nagy Gáspár lírája problematizálja/tematizálja e dilemmákat.) Annál is inkább rákényszerült erre, mert a rendszerváltás egyfajta csapdahelyzetbe hozta Nagy Gáspárt: a költőt, aki a diktatúra idején (sokunk helyett is) kiállt – saját és családja egzisztenciáját is kockára téve – olyan értékekért, melyeket az állampárt nemhogy idegennek, de veszélyesnek minősített; akinek a nevéhez/verseihez a tisztánlátást, és minden bizonnyal a tisztulást, a hatalom lejáratódását és gyengülését is elősegítő folyóirat-botrányok fűződnek; aki színvonalasan, egyénien folytatott egy jelentős költői hagyományt, a Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Csoóri Sándor és mások nevéhez fűződő örökséget (hogy színvonalasan, azt persze igazolni kellene, hadd utaljak ehelyütt azonban csak arra, a folyóiratok mily széles spektruma közölte/közli rendszeresen verseit); szóval a költő szolgálatát, közéleti szerepvállalását a kilencvenes évtized köszöni szépen, de ma már, úgy tűnik, nem kér belőle (mintha nem is szívesen emlékezne rá).

„Talán még a versek / mert a költők már nem! // A versek még valaki / szeszélye szerint / egymás mellé / elé és mögé / kerülhetnek / de a költők már szét: / ki a hallgatásba / ki a fecsegésbe” – hangzik a költő egyik keserű helyzetjelentése. Bizonyos, hogy nem minden költő érzi így: vannak nemzedékek és csoportosulások, amelyek még „össze”, ez azonban nem olthatja ki e sorok érvényességét, amik túl azon, hogy egy konkrét szerzői én tapasztalataihoz köthetők, általánosabb síkra is emelik, távlatosítják a verset: egyrészt a Magánhangzók szonettjének felidézése által Arthur Rimbaud tapasztalati énje sorsának sugallatával utalva a korai elhallgatásra mint a költőket általában veszélyeztető sorsfordulatra, másrészt azáltal, hogy szintén motivikusan megidézi A tölgyek alatt ill. „A tölgyek alatt” c. Arany-verseket, s így a magánya csigaházába visszahúzódó, megbántott Arany Jánost. Így teremti meg, a szövegek révén emberi sorsokat is megidézve, a költők közti párbeszédet, amit a szöveg felső szintje még hiányként fogalmaz meg, eljutva így a címtől (Versek egymás közt) a vágy teljesüléséig: költők egymás közt. (Még ha e költősorsok csak az elárvulásban közösek is.)

A mai bátrak hangsúlyozottan személyes érintettséget megvalló sorai látszatra nem lépnek ki a magánszféra külsődleges, tehát érdektelen köreiből: „Vonulgatnak / ezek a mai bátrak / szavalgatnak és kiabálnak. / Emlékszem rájuk / (tíz éve sincs még!) / többségük kussolt (…) // Bíráim voltak / megítéltek / „hogy lehetek ilyen felelőtlen?!” / ha szemből jöttem / másfele néztek…” Csakhogy a cím, a mottó és a kései Ady hangjának felélesztése újra csak egy nagyobb hagyománykörbe kapcsolja a verset. A „többségük kussolt” öntudatos vádja (öntudatos, mert arra is utal, hogy a szerzői én viszont nem kussolt) így kapcsolódik az „utolsó magyar”, Ady Endre alakjához, s áttételesen Nagy Gáspár azon elődeihez, akik szintén vállalták (vállalhatták!) Adynak ezt az örökségét: a bátor szókimondást, az őszinteséget, az útjelző-szerepet. (Konkrétan is folytatódik a kötetben e hagyományvonal, pl. az Arccal az Égnek c. verssel, ami Nagy László 70. születésnapjára íródott.) Ha kategorikusan elutasítjuk ezt a lírai magatartást, ha a morális tartást megbélyegezzük mint váteszi túlzást, akkor, finoman szólva, kétségbe vonjuk – ebből a szempontból legalább – Ady lírájának korszerűségét, mai megszólíthatóságát, s ami talán még veszélyesebb (hisz Adyt azért nem kell félteni), az erkölcsi helytállást nem csupán a lírából utasítjuk ki, hanem azoknak az értékrendjéből, akik útmutatásért, önerősítésért fordulnak a költészethez.

A kötet egész első ciklusa a költők, a hagyomány megszólítása jegyében íródott. A ciklus címe – Sors-lián – a Naponta jönnek – naponta már c. versből származik. Itt a mindenkire váró közös sors – a halál – teremt közösséget emberek, költők, sikeresek és kevésbé sikeresek, öregek és fiatalok között: „siker és kudarc minden résztvevője / végül egyetlen intésre lehull // le bizony le a rosta szörny-likán / lebocsátja valami sodrott sors-lián / a sosem képzelt irdatlan mélybe -”. A zárlatban akár önmegszólítóként is olvasható figyelmeztetés fogalmazódik meg – mintegy az öntudat, a büszkeség érvénytelenítéseként: „ne félj de tűnődj ezen naponta már / mikor még fönt járkálsz a fényben.” Halál-ciklus ez, veszteségek hol tűnődő-fájdalmas, hol kesernyés-rezignált számbavétele. A személyes fájdalmon túl erkölcsi kötelesség ösztönzi számvetésre: „… ama napon / tanúskodni kell egy fehér lapon // ha már így esett – mintha szemtanú / lettem volna még – és nem por/hamu!” (Rázkódó ősz) Az elmúlás fájdalma átsugárzik a természeti világra is, mint az Őszi kertek trochaikus, a hullás képzetét keltő széttördelt nyolcasaiban: „Mennyi élet / s mennyi napfény / valahai / zöld reménység / hull alá a / levelekkel”. A ciklus komorságát ellensúlyozza a nyitóvers (Mielőtt még) összetettebb hangja: itt a számvetés komorságát ironizálja a technokrata világszelet képeivel („mielőtt még megáll a szív / mielőtt még visszalövik / az utolsó startot is”; „rémisztő idő //jött s azóta keresztül-kasul retúrban / úton vagyok”), az idegen tulajdonnevek elidegenítő hatásával (mely hatás nosztalgikus is lehet azon olvasó számára, akinek hozzáférhető a nevek mögött rejlő világ, Kerouac Úton c. regénye) groteszk-játékos képekkel („tízévesen világgá futhatok akár a tej”). Szintén ellenpontozó szerepű a Cím-tervek mint cintermek: csupa holt, elvetélt ötlet című vers, ahol a „3. A repkény befutotta az összes időt” halál-sejtelmének komolyságát a „7. Még egy utolsó csípődobás, aztán égszürke beton” fintora vonja vissza. Ironikus hangvételű a Helyzetek már perfectumban c. vers is, ahol a tépelődés hagyományosabb gesztusát ha nem is az önmarcangolás, de az öngúny játékos-humoros hangja váltja fel, a Nagy Gáspár költészetében félreismerhetetlenül egyedi szóalkotás poétikájával: „leeresztettem mint / egy futball-belső-csatár / ha rálép az emberfogó”.

Ám a ciklus utolsó verse végül is a tragikumra helyezi a hangsúlyt. S milyen erővel! A Magamtól féltem... az egész kötet egyik legjobb verse. Több szövegelőzmény sűrű szövésű hálója; parafrázis, amely szövegek egész halmazából teremt egy új szövegvilágot. A Bibliától Balassin, Adyn keresztül József Attiláig ível a vers horizontja, s valószínűleg csak az értelmező korlátait jelzi, ha nem említ több nevet. A cikluszáró vers révén teljesül a ‘költők egymás közt’ vágya, reménye. S itt teljesedik ki az egész keresztény világ közösségévé. S az az igazi paradoxon, hogy mindez a magány, a magára zárult egzisztencia erőteljes felütésével:

Az első sor egyetlen mozdulatnyi eltéréssel idézi József Attila Kész a leltár című versének első sorát (“Magamban bíztam eleitől fogva”); a József Attila-vers első sora, illetve a Nagy Gáspár-vers zsoltárparafrázis. (A 90., az Isten örökkévalóságát és a bűnös ember múlandóságát éneklő zsoltár így kezdődik: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”.) Zsoltár és leltár, könyörgés és számvetés hoz létre összetett struktúrát A vers zárlata újabb szövegeket idéz az olvasó emlékezetébe. A „rendesen vakulgatok” az öregedésre utal: a 71. zsoltáron kívül újraírja Balassi Istenes éneki 12. darabját, ahol így könyörög a költő: „Ne hagyj az sötétben s ne rejtsd előlem / szerelmes orcád fényét”, illetve „Szemem csak reád néz, félvén hogy majd elvész”. Adynál is feltűnik a vakság motívuma Istenhez kapcsolódva: Az Úr érkezésére „megvakultak / Hiú szemeim”. A zárlatban a költői én a belső látás hagyományos képzetéhez paradox módon kapcsolja az ellentétpárt: a nézés, az ítélkező szigor kényszerűségét is vállalja: „kegyelmedből talán marad belül / a látás / s kívül – ha így akarod – a kegyetlen nézés”. A kívül-belül kettőssége Balassi 17. énekében is megfogalmazódik: „Hogy undok vétkemből megtisztulván belől / legyek szebb hogysem vagyok”.

Hogy Balassi szóba jöhet a Magamtól féltem… kapcsán, azt nyilvánvalóvá teszi a második ciklus nyitóverse, az Esztergomi apokrif, amely a sebesült Balassi maszkjában tusakodik a halállal. A ciklus – A lélek túlerejével – folytatja a számvetést, ám itt a hangsúly nem a halál fájdalmára esik – bár a költőtársakat megidéző prózai betétekben/prózaversekben újra hangot kap -, hanem a mesterségre, a versre, versírásra.

A ciklus arra a kérdésre keresi a választ: mivégre a vers, a halállal szemben? Az élet legvadabb bozótosából szólva, „a halálos vágták után, halálos fáradtságban / a szívrengéses nappalok után” van-e a versnek értelme? A zárlat mintha azt sugallná, igen:

Másutt azonban a költészetet lefokozó képek iróniája érződik a sorokból. Tipikus Nagy Gáspár-i lelemény a „Világ-vers-szabványügyi hivatal”, „Vers-gyámügy”, “kocsmasekrestyés”. Az irónia és a groteszk a középső ciklusban – Köz- és magánszolgálati k(v)arcolások – válik uralkodó minőséggé. Teljes versek épülnek ironikus, olykor szarkasztikus szójátékokra. A Csapás, de hány? a ‘csap’ ige szócsaládjára, a „Múzsánk a kor” (és bölcs Júliánk) a ’tilt-telt’ igék különböző igekötős alakjaira.

E ciklus az alkalmiság és a bensőségesség paradox kettősségében született. Utóbbi olyan kiváló versekben kap hangot, mint a Feleségéhez, vagy az Óda-bevallások idején (lám, egy szó-kifordítás erejéig – adó-óda – ide is belopakodik a „közszolgálati” hang, szarkasztikusan utalva arra, hogy mai világunkban a szerelmi vallomások helyébe az adóbevallások léptek). Nagy Gáspár akkor is szigorúan, pontosan szerkeszt, amikor játszik: kifacsar, elgörbít vagy éppen kisiklat. Jó példa erre a ciklus nyitóverse, az Után és előtt első négy sora, ahol a rímválasz időtartamának kisiklatása tematikus szerephez jut: „Nézheti ám most egyik a másikat / s kutyaként lógathatja nyelvét / beismerheti már: ő is csak elvét / sőt mámorosan és kéjjel kisiklat”.

A ciklus utolsó darabja, az Élezés már előremutat a további ciklusokig. A „tragikomikus Taigetosz” Az éjben október van történelmi tablóiban és a Megígért birtokunk apokaliptikus képeiben kel igazán életre. Előbbi az ‘október’ motívuma köré szerveződik: október mint a nemzeti történelem heroikus pillanata, október mint őszidő, a tél közeledte. A „hunyorgó csillagok mínuszos entrópiája” jellemzi ezt az időt, amely nemcsak történelmi emlék, de a mulasztásokra, az árulásokra, önmegtagadásokra is figyelmeztető idő. A Magyar abszurd cím foglalja egybe e hónap mai jelentésének kettősségét. S a Tompa időkben... utal – már címével is – arra a felemás állapotra, amely a rendszerváltás utáni időket jellemzi:

Vagy mint a Helyzetjelentés Vörösmartynak áradó, magával ragadó sorai fogalmaznak, „őszi penészt téli panasszal elkeverő” idő ez (s e keveredést – újfent a poétika csodája! – a penész-panasz kancsalrímes egybecsengése is kifejezi), ám itt még reménykedőn zárul a vers: „s nyirokkal átitatott de újulni – ha hagyják – ezer meg száz évesen is kész hazaföld”, ahol élünk.

Az utolsó ciklusban ez a remény is szétfoszlani látszik, a pusztulás itt nem országos, de világméretű már. A Jelek az égi ásatásból már az első figyelmeztető jelekről ad hírt: „fáradt vadlúd-lasszók suhognak / miközben őrjöngő szél / sosemlátott-színű felhőket / toboroz a boltozat sarkába.” A világomlás bekövetkezte előtt a költő még egyszer végignéz életén, még egyszer végiggondolja azokat a témákat, amelyek a korábbi ciklusokat alakították. Visszafogott hangjával is torokszorító emlékverset ír József Attila halálának évfordulójára (Csak az első havat). Balladás hangon idézi fel Krisztus születését – s itt a cím ad igazán távlatot a versnek: Egy végtelen ballada közepe, a végtelennel időtlenítve a pillanatot, a ballada műfajával utalva egy sejtelmes-homályos történet hősi, de tragikus végkifejletére. Szocio-elégiás jégkarcba vési a közelmúlt történelmének ma is égető szégyenét, a fogolytáborok borzalmait. Az Árulások évadában a világ „még egy arasszal / a Pokol örvénye fölött” forog, ám a Patmoszi trombitákban, a Tanítvány maszkja mögül szólva, már látja „félelmes élesen a Véget / elúszni Isten lábai előtt montírozatlanul”. A Más szomjúság és a Pünkösd után dalaiban a remény hangjait a legtisztább zengésű húrokon pengeti meg. A ciklus és a kötet utolsó előtti verse, az egész könyv címadó verse azonban már kimondja: „eljő akkor váratlanul”. Amiért Nagy Gáspár világvége-látomása kevésbé sötét, mint a magyar költészet hagyományában általában, annak oka a hit ereje, hit abban, hogy nem marad el az utolsó ítélet (amely helyett még az Apokrifban is a semmi látomása van, az „üres árok”):

Persze, a Nagy Gáspár-i irónia itt is „megóv” a bizonyosságtól: a színészet-színjátszás köréből vett metaforika kétségbe vonja a történet valóságosságát. (De arra is utalhat, hogy az igazi valóság a művészet: az egyetlen jó orvos Bianchon doktor.)

Az utolsó ciklus a világvége-motívummal visszakapcsol az első-, a halál-ciklushoz, keretbe fogva így a kötetet. De úgy is olvasható a könyv szerkezete, mint egyetlen gondolat fokozatos tágulásának-bővülésének (közjátékkal lassított) folyamata: az első két ciklus 32 verse a magán-számvetés, az utolsó előtti a történelmi-nemzeti-, az utolsó pedig az egyetemes, végső emberi számvetés ideje – e kettő ismét 32 versben, közrefogva az első két ciklussal a középső ciklus közjáték-szerű, játékosabb, könnyedebb 15 versét. (Hogy e „közjáték” nem súlytalan, arra egy példát hadd idézzek még. A Szponzorok a zongoránál anagrammatikus játéka a mindig aktuálisan lojális újságírókat gúnyolja ki, amikor a „sirályocskáim”-ban újra kirakja a „sirámokkal” szótövét, a sirályok fültépő rikácsolásához hasonlítva így siránkozásaikat.)

A könyv címlapja, Orosz István grafikus kiváló munkája, az éppen megnyíló eget, mennyboltot ábrázolja. A nyílás koporsó-alakú, s a koporsóban bolygók és csillagködök kavarognak. Noha már ezzel a borítóval az apokaliptikus rettenetre figyelmezteti az olvasót Nagy Gáspár legújabb könyve – amely megítélésem szerint nem csak a költő, de az utóbbi évek egyik legjobb verseskötete -, s az egész könyv emberi felelősségünkre és esendőségünkre emlékeztet, az utolsó vers utolsó sorai azért újra megszólaltatják – persze a Nagy Gáspár-i finom iróniával – a bizakodás hangjait: „amikor vége a loholásnak / vége a szökéseknek is / már előre megköszönjük / a biztos landolást: / megígért birtokunkra / a jó visszatérést / amen.”

Nagy Gábor
Kortárs, 1998. 10. sz.