Közéleti
költészet Nagy Gáspáré – de belül azon az ideálisan meghúzott határon, ahol a
„köz” az „egyénivel” érintkezik. Ezen a határon belül a demokrácia személyes
ügy és az egyén ügye, felelősség, részvétel és lehetőség szép együttállása. A
demokrácia ritkán megvalósuló, ideális esete ez, még ha papíron is – talán
éppen úgy, mint a világszabadság eszméjét éltető, még fiatal és idealista
Petőfi verseiben. Nem kellene ezekre a pillanatokra még inkább odafigyelnünk?
De a közismert módon Nagy Imre-versével „hírhedtté” vált Nagy Gáspár
költészetében mindez már nemcsak a forradalom, hanem a veszteség tapasztalatával
társul (e kötetben például a Prágai hajnalok című költői prózában a keserű
cseh ’68 kapcsán emlékezik a magyar ’56-ra). A vereség csapását Petőfinek nem
kellett megélnie. A történelem ezen arcának ismerete állítja egészen más
távlatba Nagy Gáspár verseit:
szegezik
örökké fényes
ellenpélda
örökké rajtunk
keresik
örökké mégis
bennem él ma!”
Ezekkel a
sorokkal kezdődik a kötetnyitó, tehát iránymutató verse, amelyet 1998. március
15-re írt.
És mivel az
erkölcs az a terület, ahol köz és egyéni a legmagasabb hőfokon találkozik, akár
az öt utóbbi év termését összegyűjtő Ezredváltó, sűrű évek száz versének
mottója is lehetne a Zbigniew Herberttől idézett két sor: „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. Ami az egész életben
számít, az a jellem.” Tűnődjünk el rövid ideig azon, hogy mi is a jellem.
Milyen tapasztalatok szűrőjén alakul át, hogyan alakul ki, válik valamilyenné?
Mert ez az a pont, ahol arra a kérdésre is világosan megfogalmazódik a válasz,
hogy az egyénit mi különbözteti meg a személyestől. A személyes tapasztalat,
értékelés, megélt emlékezet, sőt bölcsesség a költészet igazi anyaga. Őszi alt
gordonka-kísérettel című – és talán a kötet egyik legszebb – versében Nagy
Gáspár így jeleníti meg ezt a misztériumot, a személyiség alkotóerejét: „Lám
hullásainkban / is van gyönyörűség / a méltó zuhanásban / a csöndes
alászállásban / a libegő esésben.” De a közéletiség jele az is, hogy a kötetben
gyakoriak az úgynevezett alkalmi versek, születésnapra vagy műalkotások alá
írt sorok, zene mellé való, elődök emlékét idéző költemények. Ezek jelzik
legnyilvánvalóbb módon egyén és köz kohézióját.
Mivel – látjuk –
az egyén nem mentes sem a történelem tapasztalatától, sem az erkölcs
kérdéseitől (sőt, legsúlyosabb személyes élményeit gyakran éppen az ilyen
kérdések rajzolják mérnöki tervként pauszpapírra), és tapasztalatai
belefonódnak a tágabb közösség kulturális emlékezetébe, értelmetlen a közéleti
mondanivaló költészetből való száműzéséről beszélni. Láthatjuk is Nagy
Gáspárnál „a dühödten finnyás szájakat / a tiszta művészet jegyében baljósan
megvonaglani”. A megfoghatatlan költői szép megjelenését viszont gyakran a
legfinomabb műszerek jelzik. Ezek a műszerek fogékonyak és kiszámíthatatlanok,
kilengenek az olyan meghökkentő soroknál, mint „belép egy angyal a
Csók-szobába”, vagy ennél a zsoltárátiratnál: „A szív meg leszámolt eleitől
fogva, / idővel bajjal, üldözőkkel.” Nagy Gáspár kötetének súlyos sűrűségét e
sokféle szövevény sokfelé indázó ága-boga alakítja.
Prágai Tamás
Szabad Föld, 2003. okt. 24. p. 22.