Nagy Gáspár, a költő címadása különösen figyelemre méltó, elgondolkoztató: száz verset gyűjtött kötetébe, melyek 1998 márciusától 2003 márciusáig íródtak. Világosan utal a korfordulóra, a hajdani vesztett csatákra, emberpróbáló évtizedekre, „végvári énekekre” – Sütő András kapcsán -, a „csillagtalan és álomtalan” éjszakákra. A magyar történelem és közelmúlt nyíltan és félig rejtve ott lappang a verssorokban: márciustól októberig. Egyik versében, az Ezredváltó sorok Illyés Gyula epitáfiumához címűben eltűnődik a „szörnyű századon”, az „elmúlt jövőn”, a „hajnali ködös vesztőhelyeken” a virradat kegyelmét várva. Közismert irodalmi tény, hogy Illyés Gyula csaknem mindig a magyarság sorskérdéseiről írt, hazát keresve a magasban, s az ötvenes években kimondva a kimondhatatlant: Egy mondat a zsarnokságról című versében. (Nagy Gáspár is folytatta Illyés költői bátorságát: ő 1984-ben vádolta titokban eltemetett Nagy Imre mártírminiszterelnök gyilkosait: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”) (A verssorok végén a nagybetűvel kiemelt NI egyértelműen utalt Nagy Imrére.)
Miért idézzük ezt a korábbi verset egy új Nagy Gáspár-verskötet kapcsán? Azért, mert egyrészt megkerülhetetlen költészetének bármily rövid elemzésekor, és azért, mert ezek a versek valamiféleképpen folytatásai a híres Nagy Imre-versnek. Nagy Gáspár 1998-ban március 15-én az eltemetett és exhumált hősökre emlékezik, a ránk, utódokra váró példaképek számonkérését emlegeti: „örökké rajtunk keresik /örökké mégis bennem él ma!” Tudja, hogy történetünk a Hivatalban és a Pokolban játszódik le. Symphonia Ungarorum címmel fordul Szokolay Sándorhoz – Szent István és Szent Gellért emlékezetét őrizve. Mert a magyar múlt őbenne is él: Fehérvárra menő „hodu utu rea”-val, „két fene pogány közt” helytállva, Istenben bízva, ezer évünket őrizve. Ez a történelmünket átélő és versben megfogalmazó költői szemlélet vezeti el többek között Illyéshez, Vereckéhez, szétszórtságunkhoz, megmaradásunkhoz, a „magyarban óvni a magyart” gondolatához.
Ez a verskötet, Nagy Gáspár új verseskötete – a barátság könyve is. Mert Nagy Gáspár nem zárkózik be a költői magány magas tornyába, hanem kitárulkozva, illyési kézfogással keresi és találja meg idősebb és fiatalabb nemzedéktársait: Fodor Andrást, Czine Mihályt, Vekerdi Lászlót, Csoóri Sándort, Kiss Ferencet, Erdélyi Zsuzsannát, Tüskés Tibort, Pintér Lajost, Orosz Istvánt és másokat. Ezek a „barátság”-versek remek lehetőséget teremtenek arra, hogy a portré helyett többet adjanak, valamilyen fontos gondolatot megfogalmazzanak. Pl. Vekerdi László tudománytörténész, irodalomtörténész kutatásait, határidőit, céduláit, könyvtári munkáit, mindennapi útját mutatja be. De közben a „kinti őrületről” és a benti, könyvtári „termő csöndről” vall többek között. És ne felejtsük el az évtizedes barátot, Orosz Istvánt, aki szomszédja Budakeszin, és „Kecskemét szülötte”, Október gyermeke, akinek tükre csodát láttat grafikáival.
A költő természetközelben él: tájképben fest – madárkikötővel, s közben aggódik a „fejszés heródesek” miatt. A szeptemberi napról ír verset, a hajnalka bíbor virágát figyeli, Édesanyja nyíló orgonáit nem felejti, a tenger morajlását hallgatja, a hatalmas nyár vibrálását érzi, váratlan „gesztenyekoppanás” bombáit hallja, az ősz „szűk ösvényein” jár, a téli hóesése „bezárja”, az „áldott nyárvégi várakozás” az övé, „füstbement rózsák illatát” utaztatja a múlt. Nagy Gáspár verseiben a természet ezernyi szépsége – elvezeti mindig az ott élő emberhez, gondolataihoz. Azt érzi, hogy csak „levél” a libegő esésben, Isten lába elé hullva. Közben az őszi hangulat, a gordonka-hang, a holdas ég Szindbádhoz, rejtetten Krúdyhoz vezeti el.
Nagy Gáspár költői világa igen gazdag: szívesen fogalmaz négysoros versszakokat, olykor szabálytalanabb áradású szabad versben ír, máskor egyszavas sorokban „pengeversben” szólal meg. Szereti a prózaverset (pl. Prágai hajnalok), olykor lépcsőzetes verssorokat ír, máskor levélformában üzen, verses „szénrajzban” ábrázol, apokrif esti mesét fogalmaz, forgatókönyv-vázlatban versel, linómetszeteket ír át, akrosztichonban köszönti Orosz Istvánt, triptychonban Deim Pált, „végvári éneket” küld Sütő Andrásnak, „barlangrajznak” nevezi a szigorúan titkos állambiztonsági feljegyzést. Láthatatlan kőre vési versét Kannás Alajosnak, aki az 56-os forradalom tiszta eszméit és oszthatatlanságát őrzi.
„Isten oltó-késé”-t, mint Tóth Árpád, áldottnak nevezi, mert Őt, az Istent szolgálja, s tudja mindig, hogy az Úr szereti őt. Szent Ágostont idézi, Isten leányának énekeit hallja, „végiggyónja perceit”, a szívében lévő békét keresi, a „könyörülő Isten” templomáról ír, a Szentlélek segítségét kéri, elimádkozza az Úrangyalát, a Mindenható üzenetére figyel Sinkovits Imre halála után, azt kéri, hogy imádkozzunk érte. Az Öreg pap – tűnődő, esti imája című, Dr. N. L. hat évtizedes szolgálatára írt versében a „mély börtön-kátyúkat”, a szétszórt nyájat, megpróbáltatásait állítja elénk: „Terveid rengetegében, Uram / már láttad az én egyetlen utam.”
Az utolsó (előtti) szó jogán ír Simonyi Imrére emlékezve, a Gyulán élt, eléggé mostohán elfelejtett költőnek: „Egy lányt szeretni / és egy zászlót, / hazát, ha hull… / Hát mindhalálig / határtalanul! / Ön tudta ezt, / és halt igazul. / Az élet volt / vers, Simonyi úr!”
Szekér Endre
Bécsi Napló, 2004. november-december