Nagy Gáspár versei a Corvin köziek láthatatlan emlékművének
Nagy Gáspár Kossuth- és József Attila-díjas költő kilencesztendősen élte át az 1956-os forradalom és szabadságharc fölemelően szomorú napjait Vas megyei kis szülőfalujában, Bérbaltaváron. Nagymamájának szavai, a Corvin közi és a Széna téri fiúk hősiességéről szóló legendák már akkor életre szóló kötést teremtettek az időközben kiemelkedő, a szónak minden értelmében nagy emberré és költővé cseperedett fiú és legtisztább forradalmunk között. Összetett képek mögé alig-alig elrejtve olykor meg is jelentek, máskor minden szerkesztőségből elutasítottan fiókok mélyére süllyesztve őrződtek Nagy Gáspár 1956-os versei. Amikor idén, október 17-én átnyújtotta a …nem szabad feledNI…! – versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára című kötetének dedikált példányát a Püski Könyvesházban, elmondta: maga is megdöbbent, amikor éppen nyolcvanra kerekedett a forradalmat és Nagy Imrét (NI) idéző művek száma.
Október 23-ának ünnepe arra készteti az embert, hogy először a költő bátorságát méltassa, aki hétesztendősen akkor sem lehetett volna még kölyökforradalmár sem, ha történetesen Budapesten él. Wittner Mária 1956-os elítéltet idézve viszont: Istennek hála, szép számmal vannak korosztályunkból is, akik Kádár-korszakbéli és mai magatartásukkal is méltóbbá váltak a forradalom örökségére azoknál az aktív résztvevőknél is, akik időközben árulóvá vagy megalkuvóvá lettek.
A méltók közül is elsők között emlegette Nagy Gáspárt, akit az Új Forrás című Komárom megyei folyóirat 1984-es, októberi számában megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című, „Nagy Imre-siratóként” elhíresült verséért váltott le az Aczél-kabinet a Magyar Írók Szövetsége titkári posztjáról, s tett üldözött munkanélkülivé. A kötethez illesztett függelékben olvashatunk e tárgykörben két szigorúan titkos besúgói jelentést, az egyik a Nagy Imre-vers, a másik a Félelmen túl és A fiú naplójáról című költemény botrányáról tudósít a hatalom bérenceinek sajátos nézőpontjából. A kötetben két képet is találunk: az egyiken Nagy Gáspárt látjuk 1988. június 16-án, a 301-es parcellában, a később gumibotokkal szétvert megemlékezésen, ahol betiltott verseit szavalta el, a másikon ugyanőt egy év múlva, amikor a nagy újratemetésen fejet hajt a Hősök terén a mártírok előtt. Sajnos, ahogy akkori beszédében Orbán Viktor elmondta: kénytelenek vagyunk együtt koszorúzni azokkal, akik még pár hónapja ütlegeltek bennünket, s felelősök Magyarország orosz megszállásáért, az 1956-os mártírok haláláért, százezrek és milliók életének tönkretételéért. (S ami még nagyobb szégyen, így vagyunk kénytelenek ünnepelni ma is.)
S hogy végre a költészet dicséretére térjünk át, a kötet első csoportját a polifon metaforába burkolt üzenetversek képezik. Például a Próza, hangolás közben című költemény, amelynek sorai közt alig rejtetten üzen ’56-ról: „Akik belülről piszkolnak a fényes üvegre, azok a nyár fölényével fölpumpált legyek, s remegek, amint harsányan hamis zümmögéssel átlövik az októbervégi szoba csöndjét.” Még egyértelműbb, amikor gyászos fekete karácsonyt ünnepelve emlegeti 1958-at. A Söprik a reményt című versben a költő finoman, de határozottan panaszolja föl a közeli és a „tengerentúli” Nyugat képmutató hallgatását és cinkosságát a keleti despotizmus vezérszörnyével és kollaboráns szolgáival.
A második verscsoportba azok a kódolatlan ’56-os művek tartoznak, amelyekért a költő vállalta az üldöztetést is. A pianóból crescendóba erősödő szólam egyik verse Buda Ferenc ötvenedik születésnapjára, 1986. november 3-ra keletkezett: A Mindig állt című vers az 1957-ben börtönbe zárt kiváló forradalmár költő Csillag les rám című versére hangoltan vádolja mindazt, amit az ötágú, vérszínű csillag jelképez. A nyíltan vállalt forradalmi örökségversek csúcsán áll a már említett Öröknyár: elmúltam 9 éves. A költő siratja temetetlen hőseinket, s az utóiratban követeli azt is, ami azóta már felemás módon megtörtént: egyszer majd el kell temetNI, És nekünk nem szabad feledNI. De azt is követeli, ami azóta is csak részben történt meg: a gyilkosokat néven nevezNI!
A kötet harmadik költeménytípusához, a mának is közvetlenül üzenő vershez képez átmenetet A fiú naplójából, amely 1986-os megjelenésekor már nemcsak a gyilkosokat, hanem a megalkuvókat, az árulókat és a mérsékelt, ellenzékinek álcázott, soraink közé beépített besúgókat is a felelősök közé emeli. Naponta hatalmas önuralomra van szüksége a költőnek, amikor szembenéz „A mai bátrak” népes seregével, és hogy fenékig ürítsük a keserű poharat, a költő arról sem hallgat, hogy a rendszerváltozás után a legbátrabbnak gondoltak közül is sokan tértek vissza oda, ahová mindig is tartoztak. Vagy ami még veszélyesebb: köztünk vannak, ismerjük is őket, de törvény tiltja leleplezésüket, mert csak „közvetett bizonyítékaink vannak”: „Mondj el egy imát értük, mert nagyon is tudták, hogy mit cselekszenek, kit figyelnek, aztán kit jelentenek és menynyiért, bár nagyon nehéz az öklendezést visszatartanod” (Előkészület az imához).
…nem szabad feledNI…! Nagy Gáspár kötetének figyelmeztetése sajnos, ma ugyanolyan aktuális, mint 1984-ben és 1990-ben volt. Azért, hogy 1956 forradalmának és igazi üzenetének megünnepléséhez ma is bátorság kell, a kötet tanúbizonysága szerint azok is felelősök, akik 1990-ben elmulasztották néven nevezni a gyilkosokat. A reményt Nagy Gáspár Kannás Alajos siratóversében (Láthatatlan kőre vésem) fogalmazza meg. Az egyik legszebb 1956-os verscsoport, a Kormos kövek elhunyt költőjének üzeni a túlvilágra: „fájó árulások és zajló testvérháborúk heveny idején kell kimondanom: cáfolhatatlanul csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!”
Pósa Zoltán
Magyar Nemzet, 2002. október 22. p. 15.