Minden készen állt: megvolt a gyűjteményes verseskötet, a vallomások, interjúk könyve, az 56-os arcképek, karácsonyra a dupla CD, melyen saját verseit mondja. Nem maradt elvarratlan szál a késői korok kutatóinak, és mi mégis reménykedtünk, hátha felülkerekedik a gyilkos betegséggel folytatott küzdelemben. Reményünket az önzés táplálta leginkább: ha Nagy Gáspár elmegy, szegényebbek leszünk, elveszítjük fontos hivatkozási alapunkat arra, hogy lehet ezt a világot ősi tisztességgel megélni, hogy egyre zavarosabb korunkban vannak kikezdhetetlen erkölcsi értékek.
Nagy Gáspár fájdalmasan korán lezárult életművének legszembeszökőbb vonása a hűség és következetesség. Amikor ez a kis Vas megyei faluból, Bérbaltavárról a pannonhalmi bencés gimnáziumba, majd a szombathelyi főiskolára került fiatalember komolyan verselni kezdett, így fogalmazott: “nekünk művészi föladat a legnagyobb hűség a hazához”. S ugyanilyen korán kimondta: “csak az igazmondás maradhat az ember egyetlen esélye, hazugságra, elkenésre, halogatásra nincs idő”. Ezek a gondolatok végigkísérik pályáját az 1968-as eszméléstől a Hitel novemberi számában megjelent utolsó versekig. Ő feszegette leginkább a kimondhatóság határait a Kádár-korszakban, magára vonva a belső elhárítás embereit, akik több ezer oldalt körmöltek a jelentések szerint ellenséges ellenzéki költőről. Mintha a szelíd Nagy Gáspár, Kormos István tanítványa, Pilinszky, Nagy László, Jékely Zoltán lelkes híve a szovjet tankok ellen szólítana fegyverbe. Pedig nem követelt mást, mint a múlttal való szembenézést, a kisgyermekként megélt 56 elismerését és a kivégzett Nagy Imre eltemetését. A verseket betiltották, a folyóiratok (Új Forrás, Tiszatáj) illetékes számait bezúzták, szerkesztőit lecserélték, Nagy Gáspárt szilenciumra ítélték. Ő azzal vigasztalódott, hogy “a félelmetes pengearzenált kicsorbíthatja az ének”. A rendszerváltozás mintha – rövid időre – igazolta volna a költészet erejébe vetett hitét. Aztán már 1990 végén szembe kellett néznie a realitással: ő az egykor még egységesnek látszó ellenzék Petri Györggyel közösen emlegetett költő hőse, hirtelen érdektelen poéta lett a magukat mérvadónak tartó körökben. Korszerűtlen közösségi költő. Pedig ő mit sem változott. A világ változott meg. Nagy Gáspár mérhetetlen fájdalommal élte meg az árulásokat, ahogy nevezte a kortársi kannibalizmust. Sokan kajánul, mások aggódva figyelték, hogy az 1990-ben József Attila-díjjal kitüntetett költő tovább tud-e lépni. Az ötvenedik születésnapjára készült Szabadrabok című gyűjteményes kötet rácáfolt a hitetlenekre: Nagy Gáspár képes volt a közösségi költészet új formáit megtalálni. Mind mélyebbre ásott a magyar líra hagyományaiban, a millennium idejére elkészült Symphonia Ungarorumban az ezeréves Szent István-i örökség megtartó erejéről vall ősi és mai formákat elegyítve. Ez az az időszak, mely Isten-élményét elmélyíti, s a magyar vallásos líra új remekeit teremti meg.
Ha köteteit olvassuk – lírát, prózát, vallomásokat -, nemcsak egy érzékeny, bölcs, olykor ironikus hangú költő útkeresését követhetjük nyomon, hanem az utóbbi harminc év történetét is, nehezen vállalható közelmúltunkat, amelynek egyik legtisztább fejezete Nagy Gáspár konok küzdelme az igazságért
Osztovits Ágnes
Heti Válasz, 2007. 01. 11. p. 33.