Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Fehérvári beszélgetés születésnap után

Az ötven körüli költőnemzedék egyik legmarkánsabb alakja. Hangvétele, stílusa, világképe rokonságot mutat Illyés Gyula, Nagy László vagy éppen Csoóri Sándor költői-gondolkodói világával.
A szocializmusnak nevezett korszak válságos éveiben számos verse vált irodalmon kívüli körökben is fontossá, sőt, botrányt okozóvá. Gondoljunk csak a tatabányai folyóirat, az Új Forrás vagy a szegedi Tiszatáj sorsát meghatározó retorziókra, amelyek mögött többek között Nagy Gáspár 1956-ot idéző művei húzódtak meg. Ma már elképzelhetetlen történések ezek, ám jól jelzik a közelmúlt magyar történelmének sajátosságait.
Mindettől függetlenül Nagy Gáspár nem a plakátversek vagy éppen a direkt politizálás poétája. Higgadtabb időkben tán eljön majd a mély értékelés és elemzés mozzanata is. Egy biztos: a mai magyar líra egyik legmaradandóbb életművét írja a szemünk előtt.
Felfogását sokan alakították, gyakran a „testvérmúzsák” világából. Többek között erről van szó az alábbi beszélgetésben is.

Most jutottál túl ötvenedik életéveden. A fél évszázados születésnap nem tartozik a legvidámabb dolgok közé, s ebben nagy költőtársaid is idézhetném. Nagy László és Csoóri Sándor hasonló időben született megnyilvánulásaira gondolok. Te hogy élted meg ezt a nagy váltást?

– Az embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy ötvenéves. Én Czine Mihállyal mondom: már jön az öregség, mint a jégrianás… Persze az ember azért reménykedik, hogy van még valamennyi ideje, és valamit még össze tud hozni. Úgy gondolom, ez az ötven esztendő elszaladt, és az alkotó pályám úgy harminc esztendőre tehető, amikor könyveket és verseket vétkeztem. Ezek nagyjából már együtt vannak, viszont sok olyan megíratlan dolog maradt, amit meg kéne még írnom a jövőben. Ehhez a Fennvaló kegyelme kell, és azt az ember sosem tudhatja, mennyi ideje van hátra. Mindig úgy kell tennünk a dolgunkat, hogy nagyjából készen legyünk. Be kell fejeznünk műveinket, azt is, amit éppen most kezdtünk el.

Ezek nagyon szép gondolatok a születésnap kapcsán, és közben az is eszembe jut, hogy a könyvkiadás segített a számvetés elkészítésében. Debrecenben jelent meg a Szabadrabok című kötet, amely válogatott verseidet tartalmazza. De a Múlik a jövőnk is eszembe jut, az meg már tíz esztendős, s akkor segítette a részösszegzést.

– Igen, ez így van. S a Szabadrabok nemcsak részösszegzés, hiszen benne van egész eddigi életművem. Igazi meglepetést okoztak a debreceniek: a Kossuth Egyetemi Kiadó egy gyűjteményes kötettel rukkolt elő. Majdhogynem ez év elején tudtam meg a tervüket, azt mondták, hogy nem kaphatók eddigi könyveim, és szükség lenne egy ilyen összegzésre. Ezt természetesen örömmel fogadja az ember, azért is, mert jó érzés, van igény a verseire. Ilyenkor jó, ha egybegyűjtünk mindent. Annyit tudtam hozzátenni, hogy az elejére harminckét olyan verset találtam, amelyek még nem jelentek meg kötetben. Ezek a Tejfogak cím alá kerültek, és ezeket az első kötetembe se vették föl. Azokat drága barátunk, az én indulásom ösztönzője, Kormos István se látta, amikor Koronatűz című kötetemet szerkesztette. S itt szeretném elmondani, hogy neki nemcsak én köszönhetek sokat, de számos kortársam, barátom is. S a Szabadrabok című kötet végén vannak olyan versek, amelyeket a tavalyi könyvem, a Tudom, nagy nyári délután lesz megjelenése után írtam. Így kerek egésznek érzem… Az értékelés, az elemzés pedig a kritikusokra és a figyelmesen olvasó jó filológusokra vár. Ők majd értékelik a harminc esztendő itt látható termését. Akár nyugodt is lehetnék, hogy most „minden megvan”. Persze azért nem vagyok egészen nyugodt most, ezek után sem…

Az is köztudott rólad, hogy vannak barátaid, alkotótársaid más művészeti területekről is. A Fölös ébrenlétem című köteted címlapját például az a König Róbert tervezte, akivel sok egyéb közös dolgotok is volt az elmúlt időben.

– Igen, a hozzá fűződő barátság egyre inkább elmélyült mostanában. Ebben nyilvánvalóan sokat segített az ő rendkívül színvonalas grafikai munkássága, azon belül is elsősorban lóábrázolása. Ezt én nagyon szeretem és sokra tartom. Nekünk is voltak lovaink gyermekkoromban. Én a falusi paraszti világhoz nagyon sok szállal kötődöm, ott nőttem fel. Amikor megláttam König Róbert lovait, egyszerre fölkaptam a fejem. Először nagyszerű művein, azután a valóságban, hiszen neki vannak lovai is. Amikor elhív egy lóversenyre, ahol azt a hatalmas alkotását, azt az óriásgrafikát vitorlaként fölhúzzák, nekem meg mondanom kell a szövegemet… nagy megtisztelés is számomra. Aztán amikor az Antológia Kiadónál készült 1993-as kötetem, akkor természetes volt, hogy Robinak szóltam: rajzolna-e egy borítót a könyvemhez. Szívesen vállalta, és nagyon szép borítót készített. Annyit még mondanék róla, hogy rendkívül alapos ember. Amikor Gulliver világába bevont, ismét meggyőződhettem arról, hogy a Nyihahák országának micsoda filozófiája van. Előtte már régen olvastam ezt a remekművet, és neki köszönhetem, hogy egyre inkább elmélyülhettem ebben a fantasztikus világban. Ez akkor történt, amikor ez az új élmény nekem nagyon jól jött, s akkor már bizony a régi nagyon távol volt tőlem. Igen-igen sok fontos dologra irányította rá a figyelmemet, s ez azért is fontos, mert akkor bőven volt nehéz pillanatom.

Egyszer említetted Pesovár Ferencet, a néprajz jeles alakját is. Ő olyan ember volt, aki például költőtársadra, Takács Imrére is nagy hatást gyakorolt, barátok voltak, és sok közös ügyük is teremtődött. Azt hiszem, ő összekötő kapocs is lehetett, annál is inkább, mert Takácson kívül például a számodra oly fontos Csoóri Sándorhoz is kötődött. A népzenéhez, s egyáltalán a zenéhez neked van-e valamilyen vonzódásod?

– Magam is nagy tisztelője voltam Pesovár Ferencnek, s egyáltalán annak a népi kultúrának, amit ő is éltetett társaival együtt, és sok értelemben tovább is fejlesztett. A zenét főként a táncházi muzsika elindulása óta szeretem; gyerekeimet cipeltem rendszeresen a táncházba. Meg is tanultak táncolni, sőt, a lányom néprajzos lett. Talán akkor oltottam bele ezt a szeretetet. A nyarakat állandóan Kallós Zoltán „környékén” töltötte Erdélyben, és ő maga is részt vett a gyűjtésben. Én egyébként úgy vagyok a zenével, hogy mivel nagyon jó fülhallásom éppen nincsen… Ez nem zárja ki, hogy örömmel hallgassam a kiváló muzsikát. A szövegben viszont elég erős voltam, és sokat énekeltem. Sokszor jártam a szomszédos országokba, és ott mindig nagyon figyeltem a szép szöveges fordulatokat. Másrészt az is a zene felé közelít, hogy verseim közül már többet megzenésítettek, sőt, most újabb fordulat előtt állok, hiszen a korábbiaknál is komolyabb dolgok történnek. Szokolay Sándor komponált egy-két versemre nagyon szép zenét, és egy hosszabb versemre egy nagyobb lélegzetű művet is mostanában. Ennek szellemisége összefügg az ezredfordulóval. Fontosnak tartom az ilyen találkozásokat, a különféle művészetek egymásra hatását. S azt hiszem, mi, költők sokat köszönhetünk a muzsikusoknak.

S ha már vonzódásaidról esik szó, és ilyen érdekes szellemi találkozásaidról vallasz, akkor bővítsük még a kört! Czine Mihály, nagyszerű irodalomtörténész jut eszembe. Főként azért, mert tudom, hogy ő rendkívül sokra tartotta lírádat, s azt is tudom, hogy te is nagyon tiszteled őt. Nemrégen távozott az élők sorából, s te ebből az alkalomból megrendítő verssel búcsúztál tőle. S miként Pesovár, König vagy Szokolay, ő is – ugyan más módon, de mégiscsak – összekötő erő volt a művészetek között. Hogyan emlékszel rá?

– Valóban, Czine Mihályt említenünk kell olyan szempontból is, hogy a határainkon túlra vezető útjaimban neki döntő része volt. Ő ösztönzött erre elsősorban. És igazad van, ő nemcsak az írókkal, a költőkkel, az irodalmárokkal ismertette meg az embert, hanem például a népművészettel foglalkozó kiválóságokkal is, akár a Felvidéken, akár Erdélyben vagy a Délvidéken. Rájuk valóban érdemes volt figyelni. Arról nem is beszélve, hogy Mihállyal, igaz, csak a hátsó sorban, de sokat énekeltem. Ő egyébként nagyszerű énekes volt, és Magyarország minden tájegységének népdalait igen jól ismerte. Ha rá gondolok, fátyolos lesz a szemem és a hangom, mert azokat a felejthetetlen énekléseket nem feledhetem. És gondolok azokra az alkalmakra, amelyeken Czine Mihály, Czine tanár úr mindig a középpontban volt. Nagyon sokat tett a magyar irodalom elismertetéséért, sokat tett értünk, költőkért és írókért. Megadatott neki az a csodálatos képesség, hogy érthetően tudott beszélni és írni a sorskérdésekről, az irodalom feladatairól, küldetéséről, a magyarságról, a hazáról és a nemzetről.

(A Fehérvár Televízióban 1999. június 9-én elhangzott beszélgetés stilizált változata.)


Bakonyi István
Bakonyi István: Vendégeim voltak, 2. - Válogatott interjúk. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2004.


< vissza