Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Húsz év a kétezerből

Nagy Gáspár egybegyűjtött verseit, harminc év (1968-1998) költői termését reprezentatív kötetben adta ki Szabadrabok címmel a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó. Ez a szép könyv, ezredvégi költészetünk egyik jellegadó opusa, 1999-ben a költő ötvenedik születésnapjára jelent meg.

Eszméltető könyv a Szabadrabok.  Harminc év magyar és kelet-közép európai történelmének látlelete egy különleges erkölcsi igényességű és gazdag formakultúrájú költészet mérlegén. E költészet karakterét a történelmi érzékenység és felelősség mellett a hagyományokhoz kötődő értékóvó eltökéltség és az újabb művészi törekvések iránti nagyfokú nyitottság egyszerre jellemzi.

Különleges egyensúlyt tart ez a költői világ: hangvételében szakrális áhitat és metsző irónia, látásmódjában leleplező analízis és tág horizont szembesül. Formakultúrája a négysorosoktól a nagy kompozíciókig, az énekverstől a prózakölteményig nagyon sok változatban mutatkozik meg mesterfokon. Versbeszéde – a puritán élőbeszédtől a neovantgárd és posztmodern ösztönzéseket is hasznosító ironikus többértelműségig, a történelemidéző, meghitten archaizáló kifejezésmódtól az ironikus archaizálásig, a törvényfogalmazó tőmondatoktól az egész versen végighajladozó dallamos dikcióig, az egyszerű szavaktól a csak rá jellemző jelentéssűrítő, hangnemütköztető összetett szavakig – sokféle elemből alkot összetéveszthetetlenül egyéni hangot és dallamot.

Szembetűnő sajátossága e költészetnek a költői személyiség cselekvő történelmi jelenléte, folyamatos vélemény-nyilvánítása, melyet költői, tehát egyetemes érvényre igényt tartó felelősségtudat ösztönöz. A relativizmus és az osztott lírai én korában  ritka tünemény a költői személyiségnek ez a  rendíthetetlen értéktudata, nyugalma, a versekből sugárzó szellemi-erkölcsi ereje, belső biztonsága.

Olyan költői személyiség áll előttünk ezekben a versekben, aki minden körülmények között magára veszi a Babits-i intelmet, mely szerint az igazság szellemének ébrentartásáért az írástudók a felelősek. Ez a felelősség nem publicisztikus kitételekben nyilatkozik meg, hanem a nyelvi műalkotás rendkívül összetett, semmi mással nem helyettesíthető, sokrétű, sokféle vonatkozást, asszociációt elevenen  működtető világában.

A Húsz év a kétezerből kétszárnyú verseskönyv, kettős metszet Nagy Gáspár költészetéből. Remek szerkesztői ötlet megvalósulása. Az első ciklusa húsz esztendőt fog át, a költőnek a Tiszatájban 1979 és 1999 között megjelent hetvennyolc versét tartalmazza. A második ciklus pedig a Szabadrabok után született új verseket (1999-2000) foglalja magába, (három ezek közül is a Tiszatájban jelent meg először). Lírai történelmi folyamatrajz az egyik ciklus, jelenkori összegző pillanatkép a másik. Együtt alkotnak egészet. 

A ciklusok elé kiemelt, kézírásban közölt Vallomást az ötvenéves Tiszatájnak küldte Nagy Gáspár 1997-ben. A kézírás a költő és folyóirat kapcsolatának bensőségességét is jelzi, miként a megszólítva jellemzést adó, emlékező-megidéző, félig játékos és mégis nagyon komoly versbeszéd is. A játékosságot a köszöntés alkalma motiválja, a komolyságot a számvetés, az emlékezés, az alkalom okán akaratlanul is előtolakodó múlt, a megpróbáltatások és veszteségek sora. Nagy Gáspár szellemi otthonra talált a Tiszatájban a hetvenes évek végén. Ez a folyóirat biztosított ekkor leginkább fórumot azoknak az íróknak, akik az irodalompolitika intelmeivel szembeszegülve a nemzeti közösség sorskérdéseit sem iktatták ki művészetükből, akik hivatásuknak tekintették azt is, hogy az internacionalizmus bűvszavával lefedett nemzeti sérelmeknek, közösségi gondoknak is hangot adjanak, öntudatra, önismeretre ébresszék a megtévesztett nemzetet, leleplezzék a nemzetvesztő megalkuvást, hitványságot. A politika is kitüntetett figyelemben részesítette a lapot, a szerkesztőség örökös zaklatások közepette, állandóan a tűréshatáron egyensúlyozva végezte munkáját. 1986 júniusában pedig éppen Nagy Gáspár verse miatt bevonták a számot, leváltották a szerkesztőséget. Ekkor három évig sem Nagy Gáspár, sem az addigi többi jellegadó szerző nem publikált a Tiszatájban. A régi lap 1989-ben folytathatta csak munkáját, s adhatott otthont újra Nagy Gáspár verseinek is. A folyóirat és a költő élete, sorsa összekapcsolódott tehát.

Közös történelem motiválta a Vallomást. A játékos chiazmussal (“Iratfolyó / folyóirat”) induló vers már az első rímszóval komor hangnemre vált (“hányszor / voltál / vádirat”). A keserű játékosság különlegesen egyéni ízzel fejezi ki azt a kettősséget, azt az abszurd szituációt, melyben a lap élt, amikor a folyóirat vádirat is volt egyben. A “kékült zöldült / veled a táj” sorok sem csak arra utalnak, hogy a folyóirat borítója minden hónapban más színű volt (ezt elmondhatná a vers más színek említésével is), hanem azt is jelzi, hogy egy-egy szám egyszerre jelentett reménységet és – a másik oldalon – félelmet, dühöt is. (Gyuris György A Tiszatáj fél évszázada (1947-1997) című könyve bőséges adalékokkal szolgál ehhez).

A Vallomásban a vádirat-motívumot erősítve és ellenpontozva jelenik meg az irodalom egykori fontosságának az emléke: “mi volt akkor / a gyönyörű / hogy tétje volt / mit mond a mű / vagy mit rejt el”. Az irodalom értelmének, társadalmi küldetésének  kétségbevonása idején a “tét”-re figyelmeztet a vers legnagyobbjaink példájával is.

A Versek a Tiszatájban (1979-1999) ciklus darabjainak egyik fő motívumsora állandó vita azzal az irodalommal és irodalomszemlélettel, amelyik föladva az irodalom küldetését, “a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről” (Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba). Szarkasztikusan szól azokról, “akik pl. / a szárítókötélre aggatott / szavak színének puszta sor- / rendjében vélik föltalálni / majd föltálalni végül k-iá- /rusítani (nincs jobb szavunk) / a semmi tündöklő árnyalatait” (Nyelv-tan). Kártékonynak minősíti a sorozatgyártással készült, semmiféle kockázatot nem vállaló, lehűtött verseket, hiszen ezek “a korszak mammut-tetemét voltak / hivatva – bizalmilag – tartósítani” (Beismerő vallomás). A “tét” nélküli műalkotások tömeges gyártása, az irodalom létalakító, személyiség- és közösségformáló funkciójának, küldetésének megkérdőjelezése vezetett el az eszmétlen és érzés nélküli közömbösséghez. Ez a közömbösség pedig különlegesen jól jött annak a politikának, amelyik éppen az eszméletétől, öntudatától, önismeretétől igyekezett megfosztani a magyarságot, hogy kénye-kedve szerint bánhasson vele. Nagy Gáspár szirorú ítélkezését az a meggyőződése motiválja, hogy “egy élére állított vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni készülő otthonod, roskadó házadfalát, egy élére állított vers sokat tehet, jó lesz majd erre-arra, minden helyett lesz remény, kezekben tündöklő kenyér, ha elfogy az is: maga lesz a vér” (Benézünk majd a Múltidőbe, … ősszel). Az ő eszménye az őszinteség, a megalkuvásnélküli önmaga-vállalás, ha kell, az “aknákon sétálgató, vízen járó / vállalkozások izgalma”. Hittel vallja, hogy az írástudóknak “emlékezniök esküdt kötelesség”(Benézünk majd a Múltidőbe,… ősszel), s “míg a szem él látni kell fele-Barátaim!..”(A fiú naplójából).

Félelem nélkül emlékezni és látni  – ez a két elv vezette Nagy Gáspárt. Ezért írhatta meg mára már közismert “élére állított” verseinek sorát. Ezért lehetett a diktatúra éveiben  költészete “kibiztosított beszéd”. Meg sem kísértette az a kérdés, hogy politizáljon-e a költő. “Csak” vállalta önmagát. Olyan kristálytiszta emberi minőségeszmény él benne, amelyik nemesebb közegben is hiányérzetekkel járhatna együtt. A mi korunkban pedig egyenesen szenved azoknak a tényeknek a sokaságától, amelyekkel naponta szembesülni kényszerül. A Tiszatáj-versek ciklusa ilyen értelemben különleges pontosságú látlelete az utóbbi két évtizedünknek. Élükre állított versek sorakoznak ebben a ciklusban.

A nyolcvanas évekbeli versek egyik csoportja a fizikai-szellemi-lelki rabság és a megalkuvó gyávaság elleni tiltakozás jegyében fogant. Sokrétű társadalmi kórképpé állnak össze ezek a versek. A változatok nemcsak tartalmiak. Nagy Gáspár költészetének éppen az az egyik jellegadó vonása, hogy eszme és esztétikum, gondolat és nyelv szétszálazhatatlan egységet alkot benne. 

A Két nyárfa a Hódoltságban (föllelt janicsárnapló 1556/57-ből) bravúros költői lelemény: a rablét szarkasztikusan artisztikus bemutatása. A török janicsár naív dikciója nemcsak a rabföldet, nemcsak a rabnépséget, a “behódolt gyaurokat” mutatja be iszonyú kiszolgáltatottságukban (“Muzikális fajtává sok ríással edződnek.”), hanem a rabnépet őrző janicsár sivár állapotát is. Tragikomikus az, ahogyan a janicsár szinte megelégedettséget érez abban a létállapotban, amelyikben minden emberi kvalitását föladta a minimális  jólétért. Legfőbb vágya, hogy még sokáig állhasson félelemben az őrhelyén. A cím és a címben megjelölt időpont, a vers “paratextusai” már eleve kiemelik a történeti időből és közelhozzák ezt a “janicsárnaplót”. Ezt az áttűnést sugallja az egész prózaköltemény, a lablét elviselhetetlenségének érzékletes költői dokumentuma. A rablét öntudattól, önismerettől, történelmi tudattól is megfosztott, szellemileg és fizikailag egyaránt behatárolt, korlátozott lét. Az archaizáló nyelv egyfelől a fikció természetes következménye, másrészt viszont nyomatékkal fejezi ki a szituáció képtelenségét, archaikus jellegét.

Hogy nem csak a török hódoltság idejéről szól ez a vers, azt egyértelművé teszi az ugyanabban az 1981 márciusi Tiszatájban közölt Benézünk majd a Múltidőbe, … ősszel című prózaköltemény is. Ez a vers nemcsak vallja, hogy “egy élére állított vers sokat tehet”, hanem be is jelenti igényét a történelmi érvényű igazságtevésre: “keresek egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónapot”. Állandó motívum ekkor már Nagy Gáspár verseiben a forradalom. Olykor távoli időt idéz meg, de egy-egy jól elhelyezett modern szó egyértelművé teszi azt, hogy közelebbi a vers ihletének forrása (Ott, Lepantónál, … (1571. okt. 7.) Kormos István “az égi  karzatról” üzeni:  “október vértanús lapjain veletek / vannak a megszakadt szívűek” (Halálon túli). A vers szövetéből nyilvánvaló, hogy nem(csak) 1849-re utalnak ezek a szavak. A Kés(lekedik) a szó tanúsága szerint a késlekedő szó kés a költő torkában – itt sem véletlen az októberi időmegjelölés -, s a lefojtottság elviselhetetlensége vezet a “kibiztosított beszéd”-hez.

Gazdag poétikai példatárat teremt Nagy Gáspár a kimondhatatlan kimondásának változataiból. A csupa főnévi igeneves szerkezetből épített Infinitivusok lányom olvasókönyvéből méltó párverse Domonkos István Kormányeltörésben című tudati-nyelvi törmelékekből alkotott költeményének. Döbbenetes lét-látlelet ez is. Az azonos nyelvi szerkezetek monoton ismétlődése iszonyú koordinátákat húz az ember köré. A lírai szituáció nem tárja fel a hely és időelemeket, de ezzel csak növeli a vers belső feszültségét, a lírai szituáció gesztus-rétegei általános értelművé válnak. Jelentésgazdag belső játékuk van a végső elemükre meztelenített soroknak, parancsok, kényszerűségek, tehetetlenségek sorjáznak bennük. A Verhetetlenek remek négysoros: az árulás önfokozó törvényszerűségét leplezi le szarkasztikusan. A Töredék levél-töredék formájában, többesszám első személyű vallomásban mutatja be a védtelenül magukra hagyott kisebbségi magyarok kiszolgáltatottságát. Az Ilyen világ a tiszta szellemi értékek bemocskolása, kihasználása elleni felháborodott tiltakozás. A Történelem  arra eszméltet rá, hogy a történelem kihívásai elől nem lehet kitérni, mert a kitérés, kényelmes félrehúzódás a szolgaságot sokszorozza. A mindössze néhány soros vers éles ellenpontozással (“elhúzódni /az Isten-védte / csillagokra” – “egy betömött / szájú nem!-nek / cellamocsokban / társa lenni”) minősíti a kort és “ajánlott” magatartásformáit egyaránt.

Szövetségesként, megtartó példaként jelennek meg ebben a versvilágban azok a művészek, akik a maguk belső törvénye szerint vállalták a létérdekű közösségi cselekvést (Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba, Három megjegyzés: egy válasz – Kodály és Illyés ünnepére – 1982, Halálon túl, A kereső, Nyári ki(be)számoló). Ahány vers, annyi egyéni karakterű műforma. Mindegyik vers más-más módon vall arról, hogy Nagy Gáspár megbecsüli a küldetésüket minden körülmények közepette vállaló, a nemesebb emberi világért cselekvő alkotókat. Társul szegődik hozzájuk vagy utódjukká válik, helyettük is vállalja árván maradt posztjukat. Mocskolódásokkal szemben is megvédi őket, miként a Kodály és Illyés ünnepére írt, a Tiszatáj Illyés-számából kicenzúrázott Három megjegyzés: egy válasz című versében:

Micsoda szemléleti tágasság és ítélkező erő szólal meg ennek a néhány sornak a sűrű szövetében, “kibiztosított” rímelésében! A Nyári ki(be)számoló egy-egy kétsoros strófája összegző ítélet, vallomás, “ki(be)számoló”. A politikai manipulációk sorozatát mutatja be metsző iróniával (“küldik a tömjént / ha kiszállsz önként”). Ez a látlet megerősíti a Nagy Lászlótól vett mottóval (“fejet ajándékba nem adunk”) is érzékeltetett költői magatartást. Ennek a példának a vállalása keretezi a korképet: “Helyetted mondom / ez lesz a gondom”.

Belső tágasságával, ellentétezésével megragadó vers a Félelmen túli... is. Első két sorában gyilkos erő veszi birtokba a világot, de a vers belső dimenzióiban hitelesen hatálytalanítja ezt az ÉNEK. Erőszak és szellem szembenállása ez. A vers lírai énje a “félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke”, túl van már a félelmen. Olyan dimenzióból szemléli a világot, amelyiből nézve nem az erőszak, hanem az erkölcs és a hit határozza meg a személyiséget.

A fiú naplójából “a félelmen túli” költő történelmi számvetése a nyolcvanas évek közepén. Az árulásra, megalkuvásra épített rendszer ironikus-szarkasztikus látlelete ez a költemény. Mint egy vég nélküli felsorolás töredékei folynak egymásból a sorok. A látszólagos megszakítások azt jelzik, hogy hatalmas leltárból ad itt mintákat, részleteket a vers a forradalom harmincadik évfordulóján (“… és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa”). Dögszag árad mindenből: “a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya…” Ebben az alvilági létben a “nyüszítve támadó gyávaság” dühöng, s a “szegényes megalkuvások vénjei-ifjai” egyensúlyozgatnak. Az érdekközpontú, manipulált világ naplószerű számbavétele váltja ki a költői énből a szembenállás vallomását, az egyértelmű és leleplező elhatárolódást ettől a világtól: 

Ebben a néhány sorban árnyaltan jelenik meg az a tapasztalat, hogy a forradalom elárulása, a konszolidációnak nevezett időszak erkölcsi romlottsága hogyan osztotta meg a nemzetet, hogyan rombolta szét a nemzeti  közösség létének alapfeltételeit: a közös vélekedést a legfontosabb nemzet-önazonosító ügyekben. A harminc éven keresztül elárult forradalom védelmében jelenti itt be a költő a maga elhatároló különvéleményét mindazokkal szemben, akiket a vers első részének döbbenetes társadalomképe bemutat. A tisztán-látás felelősségére szólít az egyedül is helytálló ember eltökéltségével. Elégikus szomorúságát az idegenség- és szégyen-érzés motiválja, de ezt a szomorúságot a vállalt magatartás ítélkező bátorsága ellenpontozza. Nemcsak az olvasók, a politikai hatalom is értette a verset. Szinte igazolta is rögtön önmaga versbe foglalt jellemzését (“nyüszítve támadó gyávaság”), s eszmélkedés, szembesülés helyett megtorlással válaszolt. Ezért van három év hiátus a Versek a Tiszatájban ciklusban.

A folytatás csak 1989 augusztusában vált lehetségessé. Jellemző Nagy Gáspár költői karakterére, hogy a Tiszatájban ekkor közölt versei nem a szabadság felhőtlen örömének dalai. Súlyos új tapasztalatok fogják vissza a dallamot. A nagy színváltások döbbentik meg a költőt, a lírai én úgy érzi magát, mint a frontról, fogságból, félig a sírból hazatért megcsonkított katonák: a hallgatásba foglalja a kimondhatatlant, mikor annyi színváltó embernek megered hirtelen a nyelve. De ez a hallgatás nem titkolja el a tapasztalatok minőségét (Most visszatérünk?, Már hamuval rajzolgatok, Észrevétel). Egyetelen vers szól az örömről (Évkönny, 1989), de ezt az örömet szétfoszlatja a szabadság szociográfiája. Az “ejtőernyősök” nagy színváltása olyan mint egy rossz álom. A látás belső parancsa szerint ítélő költő hangja ismét szarkasztikusan keserűvé válik (Karcolat ernyőselyemre (és rossz álomra), Békebeli kannibálok).

A diktatúra éveiben az elnyomás egységesítette is a szabadság szellemének védelmezőit. A közös ellenség az ellenállók közösségének kovásza is volt. Versek sorában ad hangot Nagy Gáspár annak a döbbenetének és keserűségének, mely abból fakad, hogy a szabadság próbáját az emberi minőség nem állta ki. Az egykori barátok “fölpiszkált hiúságuk salétromát / kéjjel beengedik az erkölcs és jellem szentélyeibe”. Nyitottság helyett kis taktikázgatásokkal “szórakoztatják” egymást (Május meddő felhői alatt, Közelről biztos elveszítjük egymást). Ebben a szituációban az emlékező és mindent számbavevő, mindent megfigyelő költő keserűen és fölháborodottan készíti újabb látleleteit az ezredvégről (Újszövetségi kapitányok?). Másrészt újra és újra romolhatatlan értékekhez fordul vígaszért, szövetségért (Arccal az Égnek, Vallomás, Levél, ha hull…, Helyzetjelentés Vörösmartynak).

Egyre gyakrabban válik versek ihletőjévé a létfilozófiai töprengés: a halállal szemközti lét tudatosítása, a végső kérdésekkel való tűnődő szembenézés. Nagy Gáspár költői világképére jellemző, hogy a halál-motívum megjelenése nem félelmet hoz a versvilágba, hanem az egyenes testtartást igazolja. A végső elszámolás nem tűr semmiféle megtévesztést, az egyetlen élet tartalmas, tiszta élésére ösztönöz annak végessége által is (Mielőtt még, Tudom, nagy nyári délután lesz, Más szomjúság).

Az Új versek (1999-2000) ciklusban  is gyakori halál-témát Nagy Gáspár fölöttébb gazdag emberi kapcsolatai is motiválják. Költői személyiségének kezdettől fogva fontos vonása volt a szellemi, baráti kapcsolatok ápolása, megbecsülése, az értékeket számontartó, azok legkülönfélébb változatait értő figyelem. Ezért sok veszteségről kényszerül számot adni. Megidézve-sirató portréi – Czine Mihályról, Kiss Ferencről, Fodor Andrásról – a vers dikciójába menekítik a karaktert, így őrzik meg (Reménység jegenyéje, Kiss Ferenc fejfájára, El kellett mennem Liszabonba). (Figyelmetlenül és rosszindulatúan értette félre és rótta meg ez utóbbi verset egyik kritikusa: nem vette észre, hogy Fodor András hangján szól ez a vers. Nem esztétikai fogyatékosságról kellett volna beszélnie vele kapcsolatosan, hanem remek imitációról, a Nagy  Gáspár-i hangnál egyszerűbb dikció természetes alkalmazásáról.)

A siratókat hangulatilag ellenpontozzák a ciklusban a személyiség álomi, képzeleti szféráit is megnyitó, finoman önironikus, finoman erotikus és játékos hangvételű versek (Illa berek, ha jön egy szép illanó álm; Hózárat nyitogattam, Májusi víg-szomorú nóta az bolond világ sípjára).

Az új versek többségét az emlékező számvetés ihlette. Erre indították a költőt a kerek  évfordulók  is.

Három verssel is köszöntötte a hetvenéves Csoóri Sándort. Nagy Gáspár költészetének poétikai gazdagságát is mutatja, hogy mindhárom vers egészen más poétikai karakterű. A Lángot lapozó  villanófényszerű kétsorosai remekül érzékeltetik azt az ellentétekből teremtett tágasságot, mely oly jellemző Csoóri Sándor (költői) világára. Egy-egy kétsoros strófában telitalálatos portrékat ad róla:

 A  Ha majd az utolsó film pereg műfaji megjelölése szerint “apikrif forgatókönyv-vázlat”. Csoóri Sándor életének képeit hozza elénk ez a “forgatókönyv”, a képekhez azonban “hozzáadja” jellemzésbe foglalt minősítéseit, reflexióit is. Telitalálatos jellemzését adja Csoóri különleges nyelvi erejének (“könnyű bársonyban, elegáns suhogással lépdel: / szekérutak kaptatóin és metropolisokben edzett nyelv”), “a józsefhegyi szószékről” szóló, józanságra intő Illyés-i intelmeket is fontolgatások nélkül félretoló vakmerőségének, üldöztetésének és fölemelkedésének, haragjának és gyöngédségének, gyászának és gyönyörű szerelmes verseinek, a népet nemzetté magasítani akaró törekvéseinek. A film-kép-sorok öntörvényűen peregnek, helytállnak önmagukért, de lelkiismeretünkkel szembesítő kérdésekké is válnak. A Mikor négy sorát idézem egy Csoóri-vers gyönyörű négy sorával keretezett vallomás a Csoóri-vers különleges karakteréről és a “hűségében is vakmerően bátor” költőről. Hasonlóképpen értéktanúsító vallomás a Szokolay Sándornak ajánlott A kincsről, ami van. Ez a vers is a nemzeti közösség tágabb körébe kapcsol, az önmagunk jobb lehetőségeire eszméltető művészet nemzetmegtartó erejéről vall: “mekkora kincs mikor ének / üzenhet a Mindenségnek!”

Az Új versek ciklus koronája két nagy kompozíció. Mindkettő arról tesz bizonyságot – a keresztény magyar állam ezredik évfordulójától ihletetten -, hogy a magyar történelemben hatalmas megtartó és ösztönző emberi magatartás-értékek vannak. Ezek tudatosításának, az új idő követelményei szerint való továbbvitelének, továbbéltetésének az igénye motiválta ezt a két kompozíciót.

A Symphonia Ungarorum – Szokolay Sándor milleniumi szimfóniájának szövegkönyve – első tétele alapszavak szigorúan megkomponált gyorsuló váltakozásával sugallatosan érzékelteti a vándorló nomád magyarság elemi létküzdelmét. Majd a második tételtől kezdődően a Szent István-i hit otthonteremtő, összefogó ereje jelenik meg és bontakozik ki. A Szent Gellért legenda utalásos megidézése teljesíti ki ezt képet: összekapcsolódik az “ora et labora!” és az “őrlető köveknek / pentatóniája”. Az ötödik tétel zaklató mai kérdéseket tesz az egykori idillhez, előre jelezve a hatodik tételtől  megjelenő veszedelmeket, ellenségeskedést, történelmünk sok-sok külső és belső baját. Majd a hetedik versszaktól biztonságot, nyugalmat árasztva szólal meg a történelmi tapasztalatból nyert erő, az a tudat, hogy tengernyi veszedelem ellenére “megállt és megmaradt” ez a nép. Három strófa élén is ismétlődik ez a sor (némi variációval). Ez a jelzésszerűen, mégis nyomatékosan fölidézett történelmi tett az újrakezdés lehetőségét és szükségét sugallja:

 
Az a mába érő üzenete ennek a kompozíciónak, hogy a legmélyebb állapotból is föl tudott emelkedni ez a nép, van tehát esély a megváltásra csak hit és jellem kell hozzá. “Egy eleink emlékezete által önfaggató oratórikus-szimfóniában vágytunk a múlton és jelenen át a jövőbe irányítani okulni vágyó figyelmünket”- írta Szokolay Sándor a költő és zeneszerző közös szándékáról. Ez a szándék tökéletesen megvalósult a közös műben, mely a keresztény magyar állam fennállásának ezredik évfordulója tiszteletére 2000. január 3-án hangzott el a Magyar Állami Operaház ünnepi hangversenyén.

“A szűkszavú, balladisztikus, sokat sejtető, keveset kimondó szöveg nem történetírás, melynek követhető cselekménye lenne, mégis benne van szinte egész történelmünk. A látszólag lazán kapcsolódó sorokat képi utalások, rejtett összefüggések fűzik szerves egységbe”- írta a Symphonia Ungarorumról Eősze László. A Kőnig Róbertnek ajánlott, az ő műveitől ihletett tizenkét részes kompozíció, a Hullámzó vizeken kereszt  is történelmi számvetés. A magyar múlt képsorai a felidézés, megjelenítés és az értelmező, sugalló reflexió egységében jelennek meg benne. Költői tanúságtétel ez a kompozíció a kereszténység magyarságot megtartó értékéről. A történelmi tényekből építkező bizalom és biztatás verse. A sugallatos történelem-idézés arra is fényt vet, hogy Nagy Gáspár költői világának minden időben “egyenes testtartás”-a gazdag kulturális és történelmi erőforrásokkal rendelkezik.
 

Görömbei András
Tiszatáj, 2001. 1. sz. p. 90-96.