Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

“Feltámadás a halálból”: Nagy Gáspár

Igaza lesz-e Gyurkovics Tibornak, aki Próba című versében így fogalmaz: „Jézus próbakő, / Jézusra mindenkinek választ kell adnia.” Vajon „az emberszabású ábra” hátterét felismerjük-e? Otthonunkra találunk-e ismét szenvedésében, amint Ágh István írja Mezei Krisztusában? E kérdésekre rendkívül kockázatos egyértelmű választ adni, aminthogy nem találunk Lászlóffy Aladár Istentől átjárt köteteiben sem. De néhány korántsem lezárt költői pálya mintha ebbe az irányba mutatna. Mindenekelőtt Nagy Gáspáré, aki az ezredvégre jelentős költővé érett, s az egykori botrányhősre szókimondása és kikezdhetetlen becsületessége emlékeztet. (A Tiszatájban közölt verse miatt a 80-as évek egyik legnagyobb kultúrpolitikai felháborodását keltette, a lap szerkesztőit leváltották. Írószövetség kiállt a költő és a költemény közlését engedélyező szerkesztők mellett.)
Már hangütése jelezte, hogy nem ismer megalkuvást, álságosságot: „már csak ezekben a kezekben – ebben a letagadott szegénységben – tudok hinni” – írta, s ehhez a programjához az evangéliumi intés szellemében („Legyen a ti beszédetek igen, igen – nem, nem”) máig hű maradt, az állandó „készenlét” állapotában.
Nagy Gáspár lírájában a köznapi ember szólal meg. Modern Szabó Lőrinc, aki a lánya olvasókönyvéből éppúgy ihletet merít, mint váratlan kórházi tartózkodásából. Egy a milliók közül, akik méltatlan világban élnek, szebbre, jobbra és főként őszintébbre vágyakozva. Ha messzebbre figyelt, szorongva látta a világ komor perspektívát mutató ellentmondásait, ha közelebbre, ferdítéseket, hazugságokat tapasztalt, s ez korán kialakította protestáló, kritizáló hajlandóságát. Pontosságra való törekvése szembetalálkozott a látszatokkal, elhallgatásokkal, talánokkal, s emlékezetébe idézte az evangéliumokat, Krisztus megdöbbentő és felháborító egyenességét. Lehetnénk a tanítványok – írta korai versében:

Mi latrok: jobbról balról
várunk míg kilép az arc az arcból
lesietünk a Golgotáról
amennyit hallottunk láttunk abból…
lehetnénk a tanítványok
s úgy kezdenénk: „föltámadás a halálból”

A hetvenes évek elejének seszínű, szürke hangulatát, tilalmait, versbe foglalhatatlan tabuit éppúgy megírta, mint a tilalmak okozta bénultságot. Ezek a helyzetrajzai nem allegóriák, aki átélte és megszenvedte a kort, pontosan értelmezheti a költői képeket, elharapott közléseket. Ellenpontként a szerelem megbékítő boldogságát ábrázolta, s különféle modorokba élte bele magát, a játék örömében oldódva. De igazi küldetését így foglalta versbe:

Lefokozott szívűeknek
valami szabadítót mondani
a kapuk alatt

görbe utcák
körbefonnak bennünk

vérágas szemekkel
kétségbeesik a gyermek

lepréselt levelek albuma
következetességre tanít

de a levelek már
cégtáblákhoz szorulnak

több évre nyújtott
ősz következik

kell valami szabadítót mondani
a kapuk alatt
mielőtt tompán becsukódnak.


(Szabadítót mondani)

Nagy Gáspár hetvenes években írt költeményeiből az akkori magyar szellemi élet hatalmas veszteséglistáját lehetne összeállítani. Önsorsrontók és halálba menekülők hosszú sora, néma tiltakozók menete. S ellenpontjukként a Te Deumot zengő kis falvak népe, akik azért könyörögnek az Úrhoz, hogy ne érje szégyen őket. Fiatal költőtársaival, az Elérhetetlen föld lírikusaival erre a könyörgésre figyelve, ennek szellemében igyekeztek ébreszteni a holtakat, a némaságra kényszerített ideálok és célok nélkül élőket. Némaság fogadta őket, csak azok figyeltek rájuk, akik „bilincset sírnak összetett kezünkre”, és „koszos havat lavináznak fölénk”, azaz szerették volna eltemetni őket a „rendőr-professzorok.” (Ha följutunk...)
Költői elmélyülését, érlelődését jelezték azok a hetvenes évek közepe táján született versei, amelyekben játékosságát látomásokba transzponálta: Variációk, Jékely Zoltán tenyerébe, Jézusos fejlehajtva. Remeklése volt a Saint-Exupéry emlékének szentelt Az éjszakában:

Néma trombitaűrben
fölgyúl szívemnek pora;
látok, hallok az éjszakában,
bár zárva arcom ablaka.

Később dobverőkínban
reszket bőröm börtöne;
borul reám az éjszakában
csillagok kopott öltönye.

Egyszál repülőhitben
remény nélkül nem vagyok;
kopogtatás az éjszakában:
Hercegem sálján por ragyog.

A 70-es évek végén tragikus események hatására – Nagy László, Huszárik Zoltán, Kormos István halála nyomán – Nagy Gáspárban megérett küldetéstudata: „Sírunk és hallgatunk” – írta Világtemető című versében, s itt arra esik a hangsúly, hogy apáikat elveszítve nem hallgathat tovább. „.. .minden igaz költő-halánték / hatalmasoknak csupán csak játék”, „de a zsámoly sohasem térdeletlen”, azaz az igazság megfogalmazásáéért az ég segítségére is szükség van, s azt az imazsámolyon lehel kiesdeni. A mélységből, bűnöktől, a mulasztások vétkeitől szorongatva sóhajtott az Úrhoz:

EURÓPA, FEKETE OSTYA
AZ ÖRDÖG VELED ÁLDOZIK,
ÉJSZAKÁIMBAN GYÉMÁNTOLVA
MINDEN SEMMIVÉ VÁLTOZIK –
VAGYUNK MÉGIS A POKOLBAN,
EMÉSZTVE SZÖRNYŰ BŰNÖKET,
MÉLYRŐL, AKI ÍGY DALOLHAT,
URAM, EGÉSZEN TIED LEHET.

(„Szálla alá poklokra”)

A hetvenes évek vége s a következő évtized kezdete a magyar szellemi élet drámai megrázkódtatásait hozta. Az említettek mellett elhunyt Latinovits Zoltán, Jékely Zoltán, Pilinszky János, a „párhuzamos koporsók” látványa kemény önvizsgálatra késztette a megmaradónak javát. Nagy Gáspárban ekkor tudatosodott, hogy olyan verseket kell írnia, amelyek nem a korszak „mamut-tetemét” tartósítják, hanem „verstanúk”. Előbb történelmi eseményekbe, régvoltak vallomásaiba rejtette korbírálatát, „benézett a Múltidőbe”, majd kortársai fülébe kiáltotta: „Most kell a sírból kiszállni…”, hogy észrevehessük azt az ómega-pontot, amelyről az akkor rendkívül népszerű Teilhard de Chardin elmélkedett. (Felé hullunk a porszemekkel). Közben pedig dermedten figyelte az ár(v)ulásokat, az ostoba gyanútlanságot, amelynek térfogatába belépnek a júdások és mindazok, akik keresztre feszítik az igazságot. Szerencsére a nemzetmentők, az egymásra kacsintó, a csikaszokkal is elbíró Kodály, Illyés és a többiek ösztönző példáját nem lehetett bemaszatolni. Rájuk tekintve kérdezte Nyárbafagyottan: „dördül-e már a haragos Isten –  üzenve átkait a kései aratóknak”? Múlik a jövő, s egyre kínzóbb a feladat, szólni kell, s nem kényelmesen félrehúzódni

Most kényelmes
elhúzódni
az Isten-védte
csillagokra

süketnek
vaknak lenni
szolgaságunkat
sokszorozva

Mintsem
egy betömött
szájú nem!-nek
cellamocsokban
társa lenni

a tapétás
dalnokoktól
fényévekre
elkerengni

(Történelem)

Ám aki az igazságot akarja követni és hirdetni, nem késlekedhet, nem habozhat. Akikről úgy látszik, hogy a „tapétás dalnokok”, hamis életformát választanak, őket Jézus szellemében el kell hagyni, aki közülük távozik, annak a port is le kell ráznia a lábáról, azaz fel kell mondania a velük vállalt közösséget. (Joachim Gnilka: A Názáreti Jézus. Szent István Társulat, 2001. 203.) Ezt az utat választotta Nagy Gáspár, s megerősítette egy Albert Camus-től választott gondolat is: „Az undort… fordítsuk makacssággá.” A 80-as évek végéhez közelítve így fogalmazta meg Félelmen túli... ars poeticáját:

Hogy fényesednek az éjszakák!
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az ÉNEK.

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy
s miért a csillagok – fölötte.

A csillagok védelmében bizakodva választotta a „mindent kimondani, ahogy volt és van” egyáltalán nem veszélytelen útját. Az apostolok bizalmával és küldetéstudatával indult el, hogy a temetetlen holtaknak adandó végtisztességről, a „szembenézésről”, a kifosztottság és bénaság tudatáról és veszélyeiről, a gyávaságról, az égető szavakról és a „mennyei betűkről” prófétáljon. Közben elmondta a Tékozlók imáját, ezt a profán és mégis mélyen hívő könyörgést, amelyben a „növekvő hazugság történelmi mocskából” fohászkodott útmutatásért a „ragyogó akaratú Úrhoz”. Ilyen úton haladva született A Fiú naplójából, amely – mint Grezsa Ferenc figyelmeztetett rá – „nem csak politikai allegória, a versben szereplő »júdásfa« »nem a múltat, hanem a nyolcvanas évek közállapotát jelölő kollektív szimbólum, amely – a mai magyar költészet sorstudatával összhangban – konszolidáció« »megrothadt« békéjét és morális válságát állítja pellengérre. A vallomás lírai alanya, a »fiú« szituációja és az árulás »harminc ezüstjére« utaló »harminc évgyűrű« képe – a Krisztus-metaforát revelálja. A költő úgy érzi, hasonlóképpen hagyták cserben a »fele-barátok«, amikor írószövetségi állásából eltávolították, ahogy a Messiást legkedvesebb tanítvány apostola. A megcsalatás elégiájában, a rezignáltság lélekállapotát kifejező hangvételben azonban absztraktabb jelentés is rejtezik: a magyarság is hajlamos elárulni önmagát, feláldozni hitét és eszményeit az anyagi jólét oltárán.” (in: Nagy Gáspár: Húsz év a kétezerből. Tiszatáj, 2000. 65. Itt a kommentár is.)
Az 1989 után következő tíz év kétség és reménykedés között telt el. Amerikai és kanadai úti élményei még abból az időszakból valók, amikor legszívesebben falhoz állították volna. Aztán itthon a változás torokszorító izgalma és reménykedése; emlékekből és naplószerű feljegyzésekből rajzolta meg a várakozást és a fordulatot, amely azonban nem volt „vegytiszta”:

Eljött itt van
ütött az óra
álmainkból mi
válik valóra
ha már az első
szabad percben
„perben, haragban”
egymás ellen.

(Békebeli kannibálok)

Valljuk meg a 2001-ben írt A vak látnak monológjában joggal írta a költő: tíz évvel korábban már megjósolta, hogy a változás csak a nagypolitikában következett be: a mindenkori felajánlkozók, és álarcot cserélők itt maradtak, s a közélet lentebbi szintjein továbbra is értékzavar uralkodik. Az alapérték azonban változatlan:

Ebben a lángban
épen marad a szalma,
nem roskad,
nem törik
nem koromlik el alatta

Mert Aki fölötte,
Annak szeretetétől gyullad,
sugárzón
sugárzik:
Isteni lényéből úgy ad.


(Betlehemi istálló-tűz)

Ennek a tíz évnek összegabalyodott történelmi viszonyai egyre nagyobb aggodalommal töltötték el. Ha evangéliumi ösztönzéseit keressük, Jézus egyik figyelmeztetésére utalhatunk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul és ház házra omlik” (Lk. 11,17). A meghasonlás, az érdekek összeütközése, a személyes és közösségi feszültsége árnyakat vont Nagy Gáspár lírájára. Kérdések sorát tette föl Az élet legvadabb bozótosából, de arra intett, hogy a „karantén-effektusokat” is ki lehet, ki kell bírni. Meglehetősen komor képet rajzolt az akkori közállapotokról 1996 nagyhetében írt A történet vége című versében. Passióként élte meg a kudarcokat, hibákat, bűnöket:

Sikerült mindent elkövetnünk
mindent amire elleneink
legszebb álmaikban sem gondolhattak
sikerült sikerült hát vivát vivát
egymást elárulni föladni hátba szúrni
nem volt könnyű, de sikerült
saját erőnkből beletalálni
a nagy semmi remegő közepébe…

A felismerés egyben arra készteti, hogy számot vessen a verssel és a szavakkal. De nem az a gondolat vezérli, ami az európai és a magyar líra számos felelősen és a mesterség korlátaival tisztába jött művelőjét, hogy tudniillik a szavak ellehetetlenültek, hanem épp fordítva: a valóság lépett ki a szavak alól, csak a róla szőtt álom érvényes: „mintha a némák és a vakok erényei / felelnének meg legtisztábban / elvárásainknak // mintha a Teremtő / nekik ajándékozta volna / kezdetben a verset / mondván: ti szóltok is / láttok is romolhatatlanul” (Prédául a vers). Mert ők nem látják, amit a költő, s nem is mondják el azt, ami az erkölcsös ember kínja volt a 90-es évek közepén:

Vonulgatnak
ezek a mai bátrak
szavalgatnak és kiabálnak.

Emlékszem rájuk
(tíz éve sincs még!)
többségük kussolt
de most mindent akarnak
a semmi-jussból!

Bíráim voltak
megítéltek
„hogy lehetek ilyen felelőtlen?!”
ha szemből jöttem
másfele néztek…

Ma „igazolt” szabadsághősök
mert már akkor bátran éltek
patyolatosan szónokolnak
pedig de nagyon féltek!

Most a legharsányabbak
képzelnek minket
tegnapi vaknak
amikor sehol sem mutatkoztak.

Életük nyugodtan élték
ragályként hordva
a hamis békét:
„ez van!”

(A mai bátrak)

Virrasszatok! – idézte a balga szüzekről szóló példabeszédet. Egyszer már elmulasztottátok érkezését, ami „árulásnak” minősült. Ő maga, mint János apostol Patmosz szigetén figyeli a trombitaszót és Pünkösd után a galambok röptét, mert eljön a lélek s hozza a „fehérizzású fényt”, amikor minden megvilágosodik és a helyére kerül:

amikor vége a loholásnak
vége a szökéseknek is
már előre megköszönjük
a biztos landolást
megígért birtokunkra
a jó visszatérést
ámen.

(Visszatérés)

Nagy Gáspár a mai magyar líra egyik legkarakterisztikusabb költője. Líráját átszövik a szentírási motívumok, a haza szeretetének és féltésének érzését is Krisztus tanításával szembesíti, s Jézus életéből vett motívumokkal ábrázolja az árulást és a hitehagyást. Az eljövendő igazságtevés órája adja a vigasztalást, s a vers végén az ámen könyörgő árnyalatával hitelesíti újabb lírájának történelmi perspektíváját. Bár jó néhány versében érezni a modernség hatását, inkább a nemzetféltő költők örököse, akik a pusztulás fantomjaival szembesülve a megmaradás és a tisztultabb jövő elkötelezett szószólói voltak. Ahogy a Szent István és Szent Gellért emlékezetére írt Symphonia Ungarorumban időszerűsítette a múlt tényeit:

Hódítók hordája
tovatűnt szétomolt
élő lett itt újra
a rejtező a holt
felizzó reményünk
jövőket ostromolt!

Az élő költők munkásságát kockázatos értékelni. Az azonban nyilvánvaló, hogy az értékzavarból való menekülés, a kivezető út keresése sokukra jellemző, s a spiritualizmus, pontosabban a lelki javak iránti igény kifejeződése napjaink poézisének egyik jellemző törekvése. Ennek néhány jellemző példájáról szólunk végezetül, azzal a jóleső érzéssel, hogy nem csak az itt említettek érdemelnének alaposabb méltatást.


Rónay László
Rónay László: Isten nem halt meg. A huszadik századi magyar spirituális líra. Bp., Szent István Társulat, 2002. p. 261-270.


< vissza