Emlékezés - Versek Nagy Gáspárnak

Kerekded homály sötétlő szakálla az egekig nő,
csillagra fonja galaxis-láncát ránehezedve az idő,
sebzik a táj,
bús szemű őzek útja holt réteken át visz,
anyácskád az égben, anyácskád a földön a nem-létre sikolt,
érted imádkozik:

Szétszórja a szél aranybogáncsát az üveges fákra,
hollóéj madárlik, ráröpül egy könnyborított ágra;
megsebzett madárszárny,
májusi-karácsonyban Golgota vérzik,
anyácskád az égben, anyácskád a földön a nem-létre sikolt,
érted imádkozik:

Ezüst-sárgás a rög, harmonikaszóba torkollik a küllők némasága,
sír, úgy felel, csapást vágnak minden lucernás tájra,
holdba fúródó pengeél,
partra sodrott kagylóhéjban rettenet virágzik,
anyácskád az égben, anyácskád a földön a nem-létre sikolt,
érted imádkozik:

Pater noster, qui es in caelis, mindenütt, Urunk, mindenütt,
ahol a vándor-hallgatag a körülrajzolt percet reméli-féli,
a földön, a vízben, a kinyitott tenyérben jelen vagy, AKI VAGY,
a stáció ívében, sanctificetur nomen tuum, koronatűzben,
halántékdobon, adveniat regnum tuum, jöjjön el, Urunk, a te
országod, legyen meg a te akaratod, a kazettára vett csönd
zónaidejében, a kirojtozott, kiaraszolt holnapokra legyen meg,
Urunk, fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra. A szándékod
kiszögeletlen rendje, amikor megfordul, hogy az életet kimérje,
panem nostrum quotidianum da nobis hodie, a kalász esztendőtermő
szemeit érleld, add meg, ó, NEKI Ábrahám hosszú éveit,
s ha ék hasítódik émelyítő ködbe, ne rakd a búzakévét vérző
keresztbe, a nyár dimb-domb trapézában dimitte nobis debita
nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris, oldd fel
a sejtek bilincsét jobb napra, s ha küszöbre szállnak különös
varjak, s didereg a nyárban a kifosztott tarló, ne nos inducas
in tentationem, sed libera nos a malo, szabadíts meg,
ég és föld Ura, minden gonosztól.

Az ERDŐ terített asztalához oda térdelek:
ó, segítsetek, Kozma és Damján,
Batthyány-Strattmann, segítsetek!
Ti ismeritek a didergő létet, a vért,
az elfogyó holdat, az árnyak sejtekre oszló rettenetét,
a burjánzó koppanás érfalra feszülő-tapadó remegését,
láz-sebes éjjelek csontosodó magányát, a kőhasadást,
fejlehajtott búzaszálak mezőnyi sírását;
a bolyhos fény csendje, vacogó hajnalok ujjperces érintése
belesimul kezetekbe a kezek erőtlensége:
ó, segítsetek, Kozma és Damján,
Batthyány-Strattmann, segítsetek!
Segítsetek ébredő pírt írni a sorok közé,
forrást hinteni, lépteket érlelni, füvet növeszteni, delelő fényt
a legyengült test sejtmezején,
kicsorbítani cikázó tőröket, felsodrott éleket,
segítsetek tompítani kövek keserű hegyét,
szent konzíliumotok gyógyír legyen, éltető tűz,
simítsa el szike-vágta sebek hegét
az ikonná kristályosodó dallamívben
az ERDŐ terített asztalához oda térdelek,
ó, segítsetek,
kérjétek az Urat anyák és apák, mennyei költők,
apostol-orvosok, Kozma és Damján,
Batthyány-Strattmann és minden égiek:

Kelemen Erzsébet
Hitel, 2007. 1. sz. p. 84-85.