Nagy Gáspár első verseskönyvével, a Koronatűzzel elégedetlenkedtem nyolc évvel ezelőtti kritikámban: úgy éreztem, túlságosan legendásítja és irodalmiassá teszi élményeit; verseiben keveseltem a hitelesítő valóságanyagot. A szavak helyi értékével és az ökonomikus szerkesztéssel sem volt egészen tisztában. Megvolt viszont a küldetésbe vetett hite, sőt, művészi fanatizmusa; képzelőereje, műveltsége és ami oly fontos, jókedvű jétékossága sem hiányzott, melyet haragvó verseiben is meg tudott őrizni.
Telitalálatos című második könyve, az 1978-as Halántékdob és mostani, harmadik kötete, a Földi pörök önmagára lelt, kiforrott költőnek mutatja. Rájött, hogy a leglényegesebb mondandók is könnyen ,,szavakba merülnek”, ezért nemzedékről nemzedékre, költőről költőre meg kell küzdeni szépségükért s igazukért. Azt is tudja már, mit jelentenek a ,,befelé robajló csöndek” — érződik szavaiból, mennyit viaskodik a hallgatás egyre zsarnokibb kényszerével. Hogy miért e hallgatáskényszer a költők érett korában? Mert ,,Annyi, de annyi versről kiderült, / hogy csak a papírnak voltak bőviben” a könnyű szavú költők. Nagy Gáspár pedig a fontos, a súlyos szavak embere.
Van egy verse, a Szélső ház, mely abból a puszta tényből ,,épült” általános érvényűvé, hogy a költő a város legszélén lakik: a személyes léthelyzet itt közép-európai jelkép lesz. Sok ilyen verset kívánok neki — és szeretném rábeszélni, hogy ne mondjon “látomást” ott, ahol jó szem, világos elme és képzelőerő is megteszi.
Alföldy Jenő
Új Tükör, 1983. február 27. p. 2.