Egyetlen év, az 1993-as esztendő versrengése lökte ki, s éppen a kötetbeli sorrendben Nagy Gáspár új strófáit. Az érdes szépségű, rímtelenségében is regulázott szabadvers az úr. Csupa véset, mementóként kőbe, fába, szívburokba. Ha Bakánál a míves, artisztikus, eltávolító versbeszéd az igazán jellemző, akkor Nagynál szakrálisnak és profánnak a hétköznapiságban meglelt-kialakított elegye: „…Jézus kisorsolt köntöse / is ott szárad a nagy-nagy tisztítás után / a kerületi Patyolatban…” Ez a megszólalás és lelkiállapot finom, kényes, emelkedett is ugyanakkor: „legyünk tehát lélekben most is magasan” -parancsolja az intarziás-nyomatékosító sor. Amikor a kínlódás fakasztja a költeményt – „a májusi futórózsák tomboló lugas-versenyében” is -, akkor szegődünk Nagy Gáspár mellé. Amikor az ingerlékenység kapja el, ostorozó versei érdemelnének formai ostorozást (adventi, karácsonyi szavait folytonosan kísérti a közhely, és ezen a szabálytalan külalak sem segít).
Amiként költőtársánál, nála is szembeszökő az ajánlások, szólítások, emlékezések sokasága. Az április 11-én születettek: József Attila és Márai Sándor neve élre vitten áll. A létösszegző költemények mártírjáé egyfelől, az emigránslét jel-emberéé másfelől. Nagy Gáspár erőteljes költői léptekkel indult el most ebbe az egy irányba. Oda, ahol a lélek magányában a mind átfogóbb számvetésre vállalkozhat a benső kívülálló. A szándékhoz megvan a motívuma is: a kert-motívum. Nem ennyire kordokumentáló: építettebb és nagyobb távlatú gyűjteményben még világlóbban kitetszik majd az itt gyászkeretbe is fogott, máskor nagybetűkkel is írt kert paradicsomi – és poétikai jelentősége.
A vékonyka, ám teljes kötetet Karádi Zsolt portrétanulmánya zárja, elismerő és eligazító józansággal latolgatva az utat a kertig, a KERTIG, a kertig…? (Antológia Kiadó, 72 oldal)
Tarján Tamás
Népszabadság, 1994. április 30.