Halántékdob címmel jelent meg Nagy Gáspár második kötete a Magvető kiadásában. Anélkül, hogy erőszakoltan bele akarnánk magyarázni bármit is, a kötet címválasztása nem véletlen. Nemcsak a fizikai fájdalomra utal – arra, amikor kezünket halántékunkra szorítva úgy érezzük, hogy szinte kibírhatatlan a kínzó főfájás –, hanem egyszersmind figyelmezteti is olvasóit, elsősorban korosztályát: ne felejtsék a lelkiismeret, az erkölcs, a szellem tisztaságát. Ezért emel szót a nemzet, a magyarság közösségén belül – a nemzeteket és népeket magába ölelő emberi közösségben. Ez egész költői, művészi magatartása. Gondolkodásmódjával és kifejező eszközeivel pedig Nagy László, Csoóri Sándor szellemi öccsének tekinthetjük.
Talán legjellemzőbb rá egyik gyakran, szívesen használt motívuma: a gyermekkori havas táj – a tisztaság, ártatlanság szimbólumának – elvesztése. Azt, hogy a hétköznapokban – mentséget keresve – olykor mennyire bepiszkítjuk hótisztaságú, gyermekszeretet világunkat: „… koszos havat lavináznak fölénk”, tapasztaljuk, s csak úgy élhetünk tovább, ahogyan Nagy Gáspár megfogalmazza: „Az indul el akaratlan / kinek angyala jelen van / hótalan a helyek inge / el kell érnünk Betlehembe.”
Ez a Betlehem pedig nem más, mint megtérésünk a békéhez, Európában is és a világban is.
Győrffy László
Új Ember, 1979. április 1.