NAGY GÁSPÁR: SZALTÓSZABADSÁG. VÁLOGATOTT VERSEK.
Szokatlan módon a szerző arcképét ábrázoló fénykép nem a fülszövegbe ékelve, nem is a borító hátlapján látható, hanem a fedőlapon. Egy tiszta, nyílt, szerény, ugyanakkor határozott tekintetű, középkorú férfi néz szembe az olvasóval. A kép alatt Nagy Gáspár neve áll, a cím, Szaltószabadság, és az, hogy a könyv válogatott versek gyűjteménye.
A szerkesztőknek – Lukáts Jánosnak, Pécsi Györgyinek és Szakolczay Lajosnak – a kötet elején olvasható célkitűzése az, hogy a Pegazus szárnyán című sorozatban bemutassák a „magyar költészet legfontosabb kincsei”-t. Ez a szándék a jövőben teljessé váló sorozatba bekerülő életművek kiválasztásában és az egyes köteteken belül érvényesülő szerkesztési (remélhetőleg szakmailag jól megalapozott) szempontokat figyelembe véve kanonizációs gesztusnak is tekinthető. A megfogalmazottakkal összhangban Nagy Gáspár költészetét mint értékes, a magyar kultúra, irodalom (egyik) kimagasló életművét mutatják fel, és azt szeretnék, hogy az érdeklődő minél átfogóbb képet kapjon a kortárs költészetnek erről a valóban kivételesnek mondható opusáról.
Noha minden válogatás eleve töredékes, azt gondoljuk, az olvasó jelen esetben igényesen megszerkesztett kötetet tarthat kezében, amely átfogja szinte a teljes Nagy Gáspár-költészetet. A ciklusokat az egyes kötetekből összeállított válogatások adják a könyvek egykori megjelenésének időrendi sorrendjében, szinte minden esetben a kötetek eredeti címével1. A szerkesztés minőségi volta azonban nem annyira a kronologikus szempontban rejlik, mint inkább abban, hogy a szerkesztők tematikai, esztétikai szempontból a meghatározó, a legsikerültebb szövegeket választották ki az egyes kötetekből, és azok egységes, koherens egésszé formálódtak a Szaltószabadságban. Ez az olvasói tapasztalat végső soron Nagy Gáspár költői tehetségének köszönhető, világszemléletének és poétikájának megbonthatatlan egységéből, autentikus voltából, belső fejlődésének koherenciájából származik.
A kötet több mint válogatott versek gyűjteménye: a költemények után „A remény soha el nem múló” címmel Pécsi Györgyi tollából olvashatunk tanulmányt, amelynek alcíme (Nagy Gáspárról, a költőről és az emberről) tulajdonképpen megmagyarázza a kötet fedőlapján látható költőportrét, és meghatározza a könyv olvasási módját, módszert (?!) ad Nagy verseihez, miközben irodalomkoncepciót, irodalomolvasási ars poeticát is megfogalmaz. Azt a – posztmodern, magukat paradigmaváltóknak mondó törekvések felől nézve kevésbé divatos, ugyanakkor érvekkel alátámasztott, megalapozott és a költő versvilágából is következő, ezért elfogadható – megállapítást olvashatjuk Pécsi tanulmányában, hogy: „ha Nagy Gáspár költészetére gondolunk, egyúttal egy hajlíthatatlan és példázatosan következetes erkölcsi magatartásra is gondolunk. Kivételes jellem volt.”2 Ebben a felfogásban a költészet nem választható el a költőtől, az alkotó személyes meggyőződését, erkölcsi-politikai-világnézeti álláspontját és életművét mesterséges lenne külön tárgyalni. Amint a szövegek is bizonyítják: a fedőlapon látható ember3 határozott-szerény tekintete és a versekben körvonalazódó, a (keresztény) nemzet sorsáért aggódó, a történelmi igazságtalanságokat ostorozó emberi-költői magatartás szorosan összetartozik, és nem enged olyan olvasásmódoknak, amelyek az irodalmi szöveget laboratóriumi körülmények közé menekítve tulajdonképpen kiszakítják a filológiai, hatás- és eszmetörténeti összefüggésekből.
Nagy Gáspár költészete nem olvasható a kereszténység kétezer éves és a nemzet – nézőpont függvényében: egyszerre dicső és szégyenteljes – múltjának (különösen az 1956-os események, a kommunizmus értékromboló, ember- és nemzetellenes korszakának) ismerete nélkül. Tudni kell valamit a besúgókról, a megfigyeltek lelkiállapotáról, sorsáról, a terror természetrajzáról és a szabadság utáni vágyakozás hiábavalóságáról, keserűségéről, érezni kell valamit a szavak súlyából. Az, aki mindezekről mit se tud, vagy csak nagyon keveset, Nagy Gáspár verseinek olvasása közben „megtanulhatja”, akinek pedig emlékei vannak (a jelzett korszakról), felidézheti azokat, megtapasztalva egyben esztétikum és erkölcs összetartozását.
Engem emlékezni tanítanak: az 1980-as éveket idézik meg, a kommunista diktatúra talán legsötétebbnek mondott korszakát. Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor édesapám egy délután – a Securitate állandó megfigyeltjeként, a magyar tanintézmények elrománosítási törekvéseinek nap mint nap tapasztalható megaláztatásaitól elgyötörten – hazajött, maga köré gyűjtött minket, elővett a táska mélyéről egy összegyűrt papírt, amelyen egy kézzel írott szöveg állt. Suttogva, halkan arról a papírról olvasta fel Kányádi Sándor A bújdosni se tudó szegény legény éneke című versének akkor még szamizdat változatát. Refrénszerűen, hangtalanul ismételgettük, és azóta is bennem zakatolnak a költemény sorai: „nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak”. Akkor, ott megéreztem – de még nem tudatosítottam –, hogy a kimondott, a leírt szó felelősséggel jár, hogy a költő által leírt szavaknak súlyos következményei lehetnek, hogy az elnyomó hatalom nem tűri a szókimondást, ugyanakkor a közösségéért felelősséget vállaló költőnek, értelmiséginek hallgatnia nem szabad. Nagy Gáspár verseiből a költői szó tett-értékéről a sejtekbe ivódott tapasztalat köszön vissza / rajzolódik ki nagyon határozott kontúrokkal, és válik megrendítő olvasmánnyá a könyv.
A paraszti nagycsaládban kapott keresztény nevelés, a hétéves gyermek lelkébe bevésődött kép, ahogy menekülnek az 56-os forradalmárok, és szülei megsiratják Nagy Imre miniszterelnököt, valamint a pannonhalmi diákoskodás Nagy Gáspárban olyan erkölcsi értékrendet alakítottak ki, amely egész életét, világszemléletét meghatározta: a kereszténység kétezer, a nemzet ezeréves hagyományainak, az egy igazságba vetett hitnek az elkötelezettjévé tették. Hitt a szó valóságalakító erejében, és vállalta – ha kellett – a leírt szó következményeit. Ez az értékrend a költő ars poeticájának és a költeményekben körvonalazódó emberi-költői magatartásnak a meghatározója is. A Hétparancsolatban olvassuk: „írni / a szó egyetemes súlytalansági állapotában / (…) / hinni / a mérleg kristály-krisztusában / élni / átzubogni az összes szennycsatorna / cserepes torkán”. 1971-ben pedig ezt írta: „a költészet töretlen gerincek kopogtatása”. A versírás, a vers tehát erkölcsi kérdés, erkölcsi kérdés a szókimondás. Ezt tette – e költészet monográfiájának szerzője, Görömbei András megfogalmazásában – „rendszerváltó versei”-ben és a kommunizmus bukása után is. Pécsi Györgyi szerint költészetét egyesek politikai költészetnek mondják, de – mint fogalmaz – jóval többről van szó: „evidenciális értékekben, erkölcsi axiómákban gondolkodott”.4 Azt gondolom, Nagy Gáspár költészetének eme vonulata valójában közösségi költészet, amely a szavak társadalomalakító erejében hisz, a mindenkori társadaloméban, és egyetemesebb, mint az alkalmi, aktuális politikai költészet.
A közösségi szerepvállalás körvonalazódik például a Szabadítót mondani című versében: „kell valami szabadítót mondani / a kapuk alatt / mielőtt tompán becsukódnak.” A Te Deum című liturgikus versének egyes szám első személyű fohásza a nemzet nevében szól a megmentő Gondviselőhöz: „Ne hagyj soha szégyent érnem!” Jelképes gesztus, hogy az emberi, költői, nemzeti szabadságot semmibe vevő kommunizmus idején a Földi pörökben Kányádi Sándornak „táviratoz” (Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba). Nemcsak azért jelképes ez a mozzanat, mert Kányádi és költészete a „külön a madártól külön a hazától”-léthelyzetben erkölcsi-költői hérosz, illetve heroizmus a 80-as évek erdélyi magyar irodalmában – aki Nagy Gáspárhoz hasonlóan vállalja szókimondásának következményeit, és verseivel felemeli szavát nemzetének gyalázatáért az elnyomó hatalommal szemben –, hanem egyúttal jelzi, kijelöli ennek a költészetnek a helyét a magyar irodalomban. Petőfi Sándor, Illyés Gyula, Sütő András, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor költészete alkotja azt a konstellációt, amelybe beilleszthető ez a poétika. A magyar irodalom, a magyar líra azon vonulatáról van szó, amely a nemzeti múltra emlékeztet, történelmi meghatározottságunkat és a nemzet történő hagyományában vállalható szerepünket, feladatainkat hangsúlyozza, útbaigazítás a jelenben és imperatívusz a jövőre – a közösség lelkiismerete, és a költők lelkiismerete is. Tanúvallomás című versében az írástudók szerepéről, mulasztásairól beszél: „Írtak a költők, kotlottak, / töprengtek kiemelt órabérben. // (…) // Pedig lett volna miért koplalni, / hinni egyetlen sorban”. Nagy Gáspár „kellemetlen kortárs”: a Kibiztosított beszéd című kötetben egyértelmű magatartást sürget költőtársaitól. Szilárd erkölcsi alapról bírál, semmiféle meghunyászkodást nem tűr el. Akárcsak Babits a Jónás könyvében, bűnnek nevezi a hallgatást, a hatalom önkényének eltűrését, a problémák elől való menekülést: „noli tangere! nem érinteni! / a témát, / elkerülni messziről, / mint a veszett rókát, / úgy tenni, mintha különben is / vak, süket és néma lennél, / mint akinek levágták a nyelvét” (Noli tangere!). Ironikusan ítéli el a 20. század júdásait, és rámutat arra, hogy a nemzet és az egyes ember ellen elkövetett bűn végzetes: „Roppant szorgalmasak igyekvők / ezek a roppant-gerincű fiúk / az árulásban máris verhetetlenek / s onnan már nincsen visszaút” (Verhetetlenek).
A hallgatás, az árulás aljasságával a múltra való emlékezés és emlékeztetés, a történelmi igazságtalanságokkal való szembenézés fontosságát és a bűnösök felelősségre vonását állítja szembe. Az Öröknyár: elmúltam 9 éves című korszakalkotó és -alakító versében Nagy Imre miniszterelnök újratemetését és a magyar forradalom vérbe fojtóinak számonkérését követeli: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” A sorvégi főnévi igenevképzők – amelyek tipográfiailag elkülönülve a szótövektől Nagy Imre nevének kezdőbetűire utalnak – egyértelmű üzenet a vörösöknek, de nem harcba hívás, sokkal inkább figyelemfelkeltő jellegű, számonkérő, a múlt bűneivel való leszámolás sürgetése, mert az aljasság nem méltó a nemzethez, az emberhez, ugyanakkor a hibák felemlegetése a nemzeti, a keresztény értékeket valló költő lelkiismereti kötelessége.
A diktatúra, a terror azonban nem érti a figyelmeztetést, a számonkérő hangnem kellemetlen, az elnyomó hatalom nem gondolkodik, csak dönt, és igyekszik mindenáron lehetetlenné tenni a költőt. A kötet végén olvasható tanulmányból és néhány dokumentumról készített fényképből, illetve az alattuk olvasható magyarázó szövegekből kiderül: a titkosszolgálat emberei közel két évtizedig lehallgatták, megfigyelték, majdnem ötszáz oldalnyi jelentést gyűjtöttek össze róla. Sorsa egy volt Sütőével, Kányádiéval és másokéval: verseit, köteteit cenzúrázták, vagy betiltották, a folyóiratok (Új Forrás, Tiszatáj) szerkesztőségi tagjait, akik verseit közölték, meghurcolták.
A rendszerváltást követő években megjelent kötetek5 szövegeiben továbbra is téma marad a közösség, a nemzet sorsa. Az Örökre-ébren beszélője „holtak helyett” sétálgat „az ezredvégi fényben”, és a Békebeli kannibálokban öntudattal, keserűen tapasztalja, hogy rettegett hatalom hiányában a széthúzás a nemzet, a kisebb közösségek, baráti társaságok végzete, rámutatva ezzel a mai magyar közérzetre és létállapotra, a megosztottságra: „külön ülünk / hamis boroknál”. Nyíltan szót emel a köpönyegforgatók ellen, akik a kommunizmus bukása után hősnek mondják magukat: „Ma »igazolt« szabadsághősök / mert már akkor bátran éltek / patyolatosan szónokolnak / pedig de nagyon féltek!” (A mai bátrak) Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy a Nagy Gáspár-i poétika őszintesége még ma is kellemetlen lehet sokak számára.
Csalódottan állapítja meg, hogy a szabadság, amelyet áhított, amelyet várt, nem igazi szabadság, mert nem történt meg a múlttal való teljes számvetés, belátja, hogy a múlt terheitől nem lehet egyszerre megszabadulni, s ezért nehéz élni a szabadság adta lehetőségekkel: „Szégyenünk méhéből / szabadságra bukni: / gyötrelmes újjászületés.” (Szemközt a halálraítéltek csapatával)
A közösségi témát érintő versein kívül az ezredforduló után megjelent köteteiben6 Nagy költészetében felerősödik a létbölcseleti jelleg: élet és halál kérdése, az ember végessége áll a lírai én figyelmének középpontjában. Nem véletlen, hiszen amint a költő személyes sorsává, lüktetésévé vált a magyar történelem, a keresztény hitélet és ebből fakadóan költői szerepvállalásának, lírai megszólalásmódjának lényegévé a közösségi költőszerep, a kimondásra sarkalló belső kényszer, ugyanúgy vált személyes tapasztalatává, keresztjévé – betegségéből fakadóan – a halálközelség tudata, a halállal való szembenézés kényszerű szükségszerűsége: „sorsom keresztjét hordozom / míg túljutok köztes kis halálaimon” (Könnyedén halad szívem fölé az éj); „Mielőtt még meghalok / elmegyek Lisszabonba” (El kellett mennem Lisszabonba). Ez a szembenézés nem tragikus, és nem tragikus a halál sem, ugyanis Isten nem az, akiért meg kell küzdenie ebben a nehéz pillanatban. Ebben a költészetben Isten van, a transzcendencia biztos pont az egyén számára, s ez az, amivel nehezen tud mit kezdeni a hit nélkül maradt „modern” (?), „posztmodern” (?) olvasó. Ahogyan megszólal a Nagy Gáspár-i regiszterben az a meggyőződés, hogy a magyar nemzeti múlt és a folyamatban levő kultúra alapja a keresztény értékrend volt és marad, úgy a személyes sorsban, a végességgel való szembenézés pillanatában is a hit ad erőt, és afelé a közeg felé mutat, amelyben az Istennel való találkozásban teljesedik ki az egyén, az ember, Nagy Gáspár, a költő személyes élete: „a Te kezed – és akaratod gyémánt / csöndjében hozzád tart estéli utam, / mit fáradt lelkemmel már némán / látok is bölcs terveid szerint, Uram.” (Öreg pap – tűnődő, esti imája)
Mivel a halál az Istennel való találkozás esélyével történik, nem a halál a probléma ezekben a versekben, hanem magának a halálnak a folyamata, hogy itt valami mégiscsak végérvényesen lezárul, s ettől lesz a versbeszéd elégikus: „Még remeg az égen / egy csillag pisla fénye. // De a lombok közt már / napom bukik az éjbe. // (…) Tudom, nagyon nehéz lesz, / de most már vége, vége.” (Amikor vége) Babits filozofikus magatartására, Pilinszky számvetésére ismerhetünk ezekben a létversekben, vagy éppen Dsida Nagycsütörtökjének emberi módon vívódó Krisztusát láthatjuk meg. Íme: „utazók vagyunk tudom / szomjas vándorok / ha végül megérkezünk / illik majd kipakolni / de ama utolsó utat / vagy napot (a kedvedért is) / még nagyon szeretném / elnapolni…” (Még szeretném elnapolni). A lét(ezés)be belefáradt, az elmúlás drámájával rezzenéstelenül szembenéző, de Istenében bizakodó, hívő ember hangja szólal meg a Kolozsvári triptichonban is: „Uram, / miért nem én? mondd, mire vársz? // (…) megint le kéne győzni egy éjszakát!”
A kötet egy lírai hangvételű töredékkel zárul, akár egy imakönyv, amelyben a teremtmény hálát ad Teremtőjének a teljes létezésért. A lírai én összegez:
Szerethetett engem az Isten
mert teremtményének
engem is elfogadott;
sárból-agyagból apám s anyám álmaiból
(Szerethetett engem az Isten – töredék)
Ez a szöveg nemcsak az egyén személyes életéért megfogalmazott hála (anélkül, hogy ezt direkt módon kimondaná), hanem metaforikusan ott működik benne az egyén öntudata, ősiség-tudata, az egymástól szétválaszthatatlan és egymást erősítő keresztény hagyomány és a nemzeti kultúra, amelyeket itt egyrészt a bibliai teremtéstörténet, másrészt a közvetlen elődök jelölnek.
A teremtmény, az ember, a halállal szembenéző Nagy Gáspár utolsó lírai sóhajában is – amelyből a „jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam” Szent Pál-i nyugalma árad – programot ad, a számvetés gesztusára int, emberi, költői, nemzeti ars poeticát testál ránk. Arra figyelmeztet, hogy az egyén, az egyének, a közösség, a nemzet élete mit sem ér, ha nem ismeri múltját, kultúráját, ha nincs keresztény hite. Két olyan tájékozódási pontot mutat fel a Nagy Gáspár-poétika, amelyek értékrendet, fogódzókat jelentenek, értelmet adnak az emberi létezésnek, erkölcsi tartást az egyénnek és a közösségnek, hallhatóvá és hatékonnyá teszik a költői szót – identitásképző szerepük van.
Nagy Gáspár verseinek tanúsága szerint lehet bármilyen terror, elnyomás, lehet a nemzet bukórepülésben, bármennyire is csúfot űzhetnek az emberi méltóságból, és bármilyen összefüggésben legyen szó a szabadság „salto mortale”-járól: az egyéni és a közösségi hibákkal való szembenézés, az igazság nyílt kimondása erkölcsi felelősségünk és feladatunk, ugyanakkor szilárd alappá, megtartó erővé válik számunkra. Erről a manapság korántsem „korszerű” gondolatról győzhetik meg az olvasót Nagy Gáspár versei, de csak azt, aki nem előítélettel veszi kezébe ezt a könyvet, hiszen nemzeti, keresztény értékeinket úgy tudatosítja, hogy nem tolakodó, nem meggyőző, sokkal inkább elgondolkodtató, egyéni, autentikus költői-emberi magatartás hitelesíti kijelentéseit. Halk, ugyanakkor határozott szavára érdemes odafigyelni a mai költői hangok harsányabb, felszínesebb szólamai között.
1. Koronatűz (1975), Halántékdob (1978), Földi pörök (1982), Kibiztosított beszéd (1987), Tékozlók imája – (A Múlik a jövőnkből) – (1989), Mosolyelágazás (1993), Fölös ébrenlétem (1994), Tudom, nagy nyári délután lesz (1998), Ezredváltó, sűrű évek (2003), Sárfelirat (2007). Új cikluscímnek csak a Tékozlók imája számít.
2. Pécsi Györgyi: „A remény soha el nem múló”. Nagy Gáspárról, a költőről és az emberről. 213 – 221. old. Mivel a tanulmány a válogatás szerves részét képezi, a továbbiakban is „együttolvassuk” a versekkel.
3. A szerzőről további fényképek láthatók a kötet végén.
4. I. m. 216. old.
5. Mosolyelágazás (1993), Fölös ébrenlétem (1994), Tudom, nagy nyári délután lesz (1998), Ezredváltó, sűrű évek (2003), Sárfelirat (2007)
6. Ezredváltó, sűrű évek (2003), Sárfelirat (2007)
Borsodi L. László
Székelyföld, 2009. 8. sz. p. 153-161.