Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Hol tanítják a bátorságot?

Nagy Gáspár

Félelmen túli

Hogy fényesednek az éjszakák!
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az ÉNEK.

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy
s miért a csillagok – fölötte.

Az Egybegyűjtött versekben elfoglalt helye alapján (Szabadrabok, 1968–1998) a nyolcvanas évek második felében, de még jócskán a rendszerváltozás előtt írta Nagy Gáspár ezt a versét. Azért választottam ki ezt a nyolcsorost, mert ennek örvén tanulmányozhatom e költészet személyességét és korba ágyazottságát is. Ezek ugyanis Nagy Gáspár verseinek megkülönböztetett sajátságai, egyszersmind legfontosabb értékmérői.

Minden vers kifejezi a maga korát, nem is tehetne mást – hangoztatta Nemes Nagy Ágnes, joggal ironizálva azon a letűnt irodalomszemléleten, amely legígéretesebb alkotó éveiben az újsághírek és a vezércikkek időszerűségét kérte számon tőle és más, közélettől–politikától tartózkodó, a létezés individuális, mégis egyetemes megrendüléseire összpontosító költőktől. Az ő stílusa, szemlélete, költői nyelve úgy volt időszerű, hogy kifejezte a pusztán anyagi, fizikai és biológiai létezés fölé emelkedő és önmagára eszmélő tudat küzdelmét az egyéniségért, az emberségért. Vannak olyan mesterek is, akik az őket körülvevő világ állapotát fogják föl a morális érzékenység szeizmográfjával, és nagy biztonsággal jelzik a költőt és nemzetét egyaránt fenyegető veszélyt, a kóros közállapotot, a megromlott atmoszférát, a lelkekben felgyűlt szennyezéseket. Ilyen szerző Nagy Gáspár. A Nagykörút és az Üllői út sarkán, az Iparművészeti Múzeum közelében áll egy mindenki által jól látható készülék, amely világító számokkal és betűkkel jelzi a járművek okozta nitrogén-, szénmonoxid-, kéndioxid-, pollen- és egyéb légszennyezettséget. Nagy Gáspár versei a lelki környezetben mutatják ki a káros anyagokat.

Közéjük tartozik mindenekelőtt a félelem. Nem az a jégszilánkokkal hasogató, dermesztő elemi rettegés, ami a „kemény” diktatúrák, a statáriális rendeletek és tilalmak idején honos, hanem az alattomosan támadó, a szennyet a szervekben észrevétlenül lerakó félsz. Kifejező a magyar nyelvnek ez az igéből főnévvé transzponált szóalakja: személyesen szólít meg, s egy jelentős fogalomra utal. Az egzisztencialista írók által sokszor megírt szorongáshoz hasonló érzés nem gyötör meg úgy, mint a páni félelem. Nem akut vészjelzés, inkább krónikus hajlam, a létérzést meghatározó aggódás táptalaja. A közérzetnek inkább kellemetlen, mint fájdalmas változata. Nem pánikszerű állapot, mely vak menekülésre késztet, hanem kibúvókeresésre, felületes tüneti kezelésre és az igazi bajokról való megfeledkezésre ösztönző közérzeti rendellenesség. Nem heveny fertőzéshez, hanem allergiához hasonlítanám, ami az orvosok szerint még nem betegség, csak állapot, de ahogy mondják, „hosszú távon” elviselhetetlen tünetekkel jár, s egy idő után gyógyíthatatlan elváltozásokat is okozhat.

Amikor Nagy Gáspár ezt a versét írta, már szamizdatként közkézen jártak a budapesti értelmiségiek között Bibó István hártyavékony papírra sokszorosított írásai, és már jobb újságírók is idézgették a jogfilozófus mondását, szó szerint és szabadon: demokratának lenni annyi, mint nem félni. Visszájáról ez így is értelmezhető: ahol jelen van a félsz, onnét hiányzik a demokrácia. Nagy Gáspár nemcsak a tudós írásaiból tudott erről, hanem saját bőrén is megtapasztalhatta ezt az érzést, és fölvette vele a harcot.

Nagy Gáspár versei közül „tartalmi” okokból megkülönböztetett figyelmet érdemel a nyolcvanas években körvonalazódó és megszilárduló stíluskorszaka. Két jellegzetességét emelném ki. Egyik a társadalom közérzetét és morális állapotát kifejező szavak, fordulatok, szókapcsolatok, másik az irodalmi–történelmi utalások, jelképek sokasága. Az előbbiek közt első helyen áll a félelem. Nem mint a saját életérzése. Az belső ügy, magánügy. Ernest Hemingway jószerivel egy életművet szentelt annak az igazságnak, hogy a bátorság nem félelem nélküliség, hanem a félelem legyőzése. Merni félve is lehet. „Bátran, de hogyha félsz, hát félve légy tenmagad”, írta az én kedvenceim közül Benjámin László. Nagy Gáspár versei hallgatnak erről a belső ügyről. Világában a félelem az idegenek, a felületes ismerősök és a barátok szemében, szája sarkában ül. Mindent behálózó jelenség: úgy „közügy”, mint a pusztító járvány. Ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban – ugye, nem kell tovább idéznem a prózába tördelve is fölismerhető verssorokat.

Nagy Gáspár jól fölvértezte verseit a nagyok idézeteivel: a szabadság lángelméi által a nemzet és az emberiség közkincsére hivatkozott, hogy megvédje magát azokkal szemben, akik le akarták söpörni a pályáról az egy-két vékonyka, Nagy Lászlót, Kormos István kéztartását utánzó verseskönyvével még nem nagyon feltűnt fiatalembert. Éppen a sorozatos próbatételek idején lelte meg eredeti hangját. A nyolcvanas évek küzdelme, a tiltott igazság kimondásának szenvedélye érlelte meg stílusát. Ki kellett találnia, miként szóljon nyíltan vagy burkoltan a tabusított tényekről, amelyeket egyik mestere, Illyés a magyarság sorskérdéseinek nevezett: a határon túli magyarok tűrhetetlen helyzetéről és az ötvenhatos forradalomról, a mártír miniszterelnök és társai kegyetlen-kegyeletlen, barbár elhantolásáról. Ha rokonszenv-nyilvánításoknál több vigaszt alig kapott is, az irodalom bőkezűen kínálta segítségét a klasszikusok és kortársak műveivel.
 
Nagy Gáspár versei a nyolcvanas években olyan költőt mutatnak, akinek állandóan könyvtárnyi mű ad alkalmat, apropót az időszerű és időfölöttien érvényes megszólalásra. „Az undort… fordítsuk makacssággá” – idézi egyik versének mottójául Albert Camus-t, aki oly szépen jelezte, hogy a magyarok ötvenhatos forradalma az egész szabadságszerető világ közös ügye. Nagy Gáspár erdélyi íróbarátai nevében megszólaló verse Vörösmartyra utal: „Megfogyva is és törve is / mi már itt alig élünk”. Botrány botrányt követett az ötvenhatos tragédiára és a vértanúkra emlékeztető versei miatt, de ő csakugyan makacsságra fordította undorát, és ilyeneket írt verseinek alcímébe, ajánlásába: „fohász a temetetlen holtakért / és a jeltelen sírokban várakozó vértanúkért”. A méltán sokszor idézett Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából körül található az a verse is, amelynek mottóját Czesław Miłostól vette: „Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet”. Nagy Gáspár „irodalmi” idézetei éppolyan forró időszerűséget hordoznak – ha úgy tetszik: szívesen látott „vendégszövegekként” –, mint a kontextust megteremtő saját szövegei. Ebből a szempontból igazi modern, azaz „posztmodern” költő. Az Amerikában élő Horváth Elemértől ezt a mondatot vette át: „Azt hiszem, a költőnek nincs felelősége, csupán szabadsága”. Ehhez kellett a bátorság: a félsz legyőzése. Ez sikerült neki fent idézett nyolcsoros versében, a Félelmen túliban, amelyben az Ilylyés Gyula által megvilágított sorskérdések mellé helyez még egyet, a személyesen megélt költősorsot: „a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke” ő maga, akinek ÉNEKE kicsorbíthatja a „félelmes penge-arzenált”. A földi ágy és a csillagok ellentéte (mondhatnánk: a szellem és a szerelem) az örök dolgok közé illeszti vállalását. A világnyi távlatú képek a költészet erejében való hitet sugározzák: ha Orpheusz dala meglágyítja a köveket, akkor az ÉNEK kicsorbíthatja a félelem kiélezett pengéit.

Van egy verse Nagy Gáspárnak a próbára tevő nyolcvanas évekből, amelyik a visszájáról, a gyávaság oldaláról világítja meg a belső szabadság morális kérdését, illetve annak hiányát. A Félelmen túli párverse ez – egy jó válogatásban melléje kívánkozna:

Hol tanítják?

Hol tanítják a gyávaságot?
Hol és milyen iskolákban?
Hogy a félelem-higany naponta
kúszik föl a kisdiákban.

S ott van lehajtott fejében.
Kérdésre szaporán botló nyelvében.
A rémült szempár lobogó lázában.
Ott tanyáz nyugtalan álmában.

A gyávaságot ha számonkérik?
A hitet is naponta cserélik?
Az iskola sunyít és hallgat:
némán féli a birodalmat!

A vers nem csupán az évtizedekre betiltott Illyés-vers, az Egy mondat a zsarnokságról nyilvánvalóan megidézett (és a hatalmat már ezzel irritáló) sorait idézi föl bennem. A félelem-higany metaforáról Weöres Sándor Harmadik nemzedék című verse is beugrik: „Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, / te néma bölcs: te légy, te légy bírálóm!” Nagy Gáspár verseit Weöres e soraival összevetve, úgy tetszik, a költői szépség egy tőről hajt a bátorsággal.


Alföldy Jenő
Magyar Napló, 2007. 1. sz. p. 29-30.


< vissza