Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Íródeák voltam

A ma már Kossuth-díjas (2000) Nagy Gáspár költő neve két botrány kapcsán lett közismert a ’80-as években. Az első 1984-ben volt, a Nagy Imre nevének kezdőbetűit magában hordozó, az 1956-os forradalomnak csak majdnem láthatatlan emlékművet állító „Öröknyár: elmúltam 9 éves” című vers miatt, amely a tatabányai Új Forrásban jelent meg annak az évnek októberében. A másikat „A Fiú naplójából” című verse okozta, ezt pedig a Tiszatáj közölte 1986 júniusában, s utána nyomban be is tiltották a folyóiratot. A Vas megyei költő Bérbaltaváron született 1949-ben (bár ugyanígy szülőfalujának tartja Nagytilajt is, ahol gyerekeskedett), Szombathelyen végezte el a főiskolát népművelés–könyvtár szakon, 1971 óta Budapesten él. Nemrégiben a Tamási Áron Könyvesház meghívására Szombathelyen járt, hogy dedikálja „…nem szabad feledNI…!” és az „Ezredváltó sűrű évek” című köteteit. Az utóbbiról Papp Endre a következőket írta a Könyvpiac 2003. júniusi számában: „A Nagy Gáspár-i világlátás, szemléleti és poétikai magatartás a kezdetektől szilárd alapokon nyugszik – ég és föld határán, a végtelen vizébe vetett vasmacskával horgonyoz. Az erkölcs és esztétikum összetartozását vallja, költői univerzuma öröknek tudott morális és szakrális bizonyosságokra, a transzcendens reményre támaszkodik.”

Évekkel ezelőtt a szennyei alkotóházban beszélgettünk, amikor említette, hogy szeretne bérbaltavári meséket gyűjteni. Mi lett abból a tervből?

– Néhány történet él még a fejemben, de meghaltak már azok a jó mesélő nénik, akiktől gyűjteni lehetett volna. Csak a 87 éves keresztanyám van meg Bérbaltaváron, innen oda megyek. Nagytilajba pedig már csak a temetőbe mehetek. Az én korosztályom egyáltalán nincs otthon, elköltöztek más falvakba, városokba. Kicsit idegenül mozgok odahaza.

Mint neves embert, megismerik-e a szülőfalujában?

– Akik hallgatják a rádiót, nézik a tévét, csak azok tudják, ki vagyok. A templom előtt beszélgető emberek megszólítanak olykor, hogy láttak ebben vagy abban a műsorban. Évente 3-4 alkalommal megyek, legközelebb halottak napján. Ismernek azért, ennek jele volt, hogy 2001-ben a falu millenniumi napján engem hívtak ünnepi beszédet mondani. A régi időket elevenítettem fel, a tanítóimat, nosztalgiával gondoltam vissza a gyerekkoromra. 14 éves koromig éltem ott, aztán elkerültem. Negyven éve, hogy kiszakadtam onnan.

A szülőház áll még?

– Igen, a falu főutcájának közepén, a Rákóczi utca 33. szám alatt. Keresztanyám, Kelemen Rózsa lakik benne, aki anyám helyett anyám volt, mert az édesanyám sokat dolgozott, ő meg odahaza volt, tudott velem foglalkozni. Róla az új könyvemben is szó van.

Milyen aspektusból kerül az „ezredforduló sűrű évekbe”?

– Az új kötet naplószerű, 1998 márciusa és 2003 között írtam, ebben a különös időben, amelynek 2000. esztendő csak vízválasztója, de az ezredváltás maga évekre nyúlik előre és vissza. Nincsenek a könyvben ciklusok, csak kereken az a száz vers, ami ebben az időszakban született. Szerepel benne több portrévers, közöttük a keresztanyámé. Életre szólóan meghatározta számomra, hogy merre kell mennem, ő volt az eligazító pont, a „keresztút”, ahol dönteni kell. Vele egyenrangúan szerepel olyan elődök megidézése, mint Illyés Gyula vagy Németh László, akik szintén meghatározóak voltak lelki és szellemi életem alakulásában.

Hogyan viszonyul a keresztanya ehhez Bérbaltaváron?

– Olvasta, jól rezonált rá, felhívták mások telefonon, hogy gratuláljanak. De nem ezért írtam, hiszen egy költő önző, leginkább magát akarja kifejezni.

Ön szerint milyenek voltak az „ezredváltó sűrű évek”? Hogy élte meg ezt az időt?

– Sok minden kavarog bennem az új kötetben, családi, történelmi dolgok. A középpontban az áll, hogy engem nagyon megindított, meghatott, hogy ezer éve itt élünk, és ezen a nyelven beszélünk. A Symphonia Ungarorum-ban (amit Szokolay Sándornak írtam s amiből zenemű lett az Operaházban) a honfoglalástól és a Szent István-i döntéstől tekintettem át Magyarország sorsát. Nem akárkinek adatik meg, hogy ezredforduló táján éljen. Utoljára István királyéknak adatott hasonló lehetőség, mint most nekünk. Sokan nem is tudják, milyen kegyelmi időszak ez. Ha a szívünk nyitott, hogy ezt megéljük, és hangot is tudunk adni neki, szerintem, az nagy csoda. Úgy gondolom, hogy magunkba kellene szállni, és eltöprengeni, miért vagyunk, és hogy még legyünk, hogy újabb ezer év múlva mások is csodálkozhassanak rajtunk. Nyilvánvalóan több a feladatunk, mint azoknak, akik mondjuk az 1600-as években éltek. Számot kell vetnünk azzal a sok jóval és rosszal, ami ezekben a „sűrű” években történt velünk. Én is ezt tettem ebben a kötetben, amely így az 50. életévem után kicsit összegző jellegű.

Vannak kedves verseim régebbről, melyekben beszélget Istennel. Van, akinél ez a fajta párbeszéd egyszerűen személyes hitet jelent, másoknál a hit vallási alapon nyugszik. Önnél?

– A katolikus és személyes istenhit nálam átjárják egymást. A transzcendenciák több új versben is megjelennek. Rónay László az Ezredváltó sűrű évekről írott cikkét azzal vezette be: „Ha a mai magyar spirituális költészet élvonalát igyekszünk kijelölni, két névvel jelölhetnénk, Vasadi Péterével és Nagy Gáspáréval.”

Spirituális költő – ezt így el tudja fogadni?

– Igen. A világot a Teremtésben híve fogadom el. Mert miből születik a vers? Valaki ír a kezeddel. Felsegíti a könyöködet az asztalra, ráhagyatkozol valakire, aki súg neked. Ha felteszem magamnak a kérdést: Mennyi az, ami a versben te vagy? A válaszom a hit lehet. Nem elvonva persze az ember saját tehetségét és szabad akaratát, de tény, hogy versírás közben ráhagyatkozik az ember valakire. A versírás kegyelem. Hogy van egyáltalán közölni kívánt gondolat, mondandó. Úgy gondolom, Isten megengedi, hogy írjak. Egy végtelen nagy szabadságon belül az ő kegyelmének köszönhetem, hogy írni tudok.

Harminc éve van a pályán. Mikor jött rá erre?

– A felénél. Körülbelül 33 éves koromban. Krisztusi kor. Amíg az ember az erdőbe befelé megy, csak azt tudja, merre van észak és dél, kelet és nyugat. De az erdő közepe után, már kifelé megy, kifelé lát. És akkor jön a fény, ami megvilágítja az elmét: már tudom, mi volt a célom, és mi volt a cél velem. Hogy nemcsak a magam akaratából lettem költő, hanem íródeák is voltam egyben.


Merklin Tímea
Vas Népe, 2003. október 11.


< vissza