Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

BESZÉLGETÉS NAGY GÁSPÁR KÖLTŐVEL AZ ÉLETMŰ ÖSSZETEVŐIRŐL, A TEMETETLEN HOLTAKRÓL ÉS A PÁRTOSKODÁS HÁTULÜTŐIRŐL

– A kérdésedre nem tréfával felelek, ugyanis egyik legkedvesebb írómnak éppen ma van a születésnapja. Milan Kundera április elsején született. Még 1981-ben vetettem papírra: talán ezért is volt kedve tréfálkozni, azaz megírni a Tréfa című nagy regényét. Ez idő tájt jelent meg egy elbeszélésem a Kortársban; akkoriban ez nem kis dolog volt, hiszen Kunderáról és az egész cseh emigráns irodalomról nem nagyon beszélhettünk. Írásomban én 1968-at elevenítettem föl, pontosabban: az említett Kundera-regény hősei után eredtem. A könyvet még 1968-ban olvastam –  nagy élmény volt -; ha emlékszel rá, talán egy-kétszáz példány fogyott el csak belőle, mert mire az olvasó megszimatolhatta volna, hogy tulajdonképpen mi is az, a könyvesboltokból hamar kiemelték, s talán be is zúzták.

– Nem tudás és bátorság volt ez, amikor a nyolcvanas évek elején egy-két dolgot próbáltam megfogalmazni, hanem akarat, hogy a változás megtörténjék. 1981-ben írtam két olyan verset, amely a cenzúrán átszaladt, de elég jól értették sokan. Mindkettő, a Benézünk majd a Múltidőbe…ősszel és a Két nyárfa a Hódoltságban (alcíme; föllelt janicsárnapló 1556-57-ből) a forradalom 25. évfordulójára készült.

– Lehet, hogy meglépő lesz, amit mondok: igenis, nagy részben onnan hoztam magammal. Amikor én középiskolás diákként Pannonhalmán széttekintettem, valahogy a magyar történelmet egészben láttam, a maga folytonosságában – Géza fejedelemtől – napjainkig. A gimnáziumban természetesen nem politizálás folyt, hanem komoly munka. De ahogy visszagondolok azokra az esztendőkre, a történelemmel elég intenzíven foglalkoztam. De talán még érdekesebb, hogy szemem, a nemzedékem szeme, 1968-ban nyílt ki igazán. Amikor megsegítettük a szomszéd országot, katonasággal is. Ezt a szégyent évekig hordoztam magamban. Szerencsére én nem vonultam be Csehszlovákiába, de nemzedékemből katonaként elég sokan jártak ott. Hogy megint a történelmi kíváncsiságomra térjek, valahogy először én nem is a távolabbi, hanem a legközelebbi történelemmel próbáltam elszámolni. Ezért a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején erről a meghatározó 1968-as élményemről beszéltem. Még úgy is, közvetve, hogy szinte mindenütt Kunderát, s a már említett regényét idézgettem. (Akkor ő már Párizsban élt, emigrációban.) Ugyanebben az időben kezdtem visszatekinteni a kicsit távolabbi múltra, ami nagyon szorosan a mi történelmünk volt, 1956-ra. Amint már említettem, erős akarat és óhajtás volt bennem. Jöjjön a változás mielőbb! Hogy lesz-e, hogy megtörténik-e, azt bizony, 1984-ben nem tudtam volna megmondani. Csak mint egy „pókerjátékos”, egy nagyon szomorú és keserű „pókerjátékos”, tettem javaslatot arra, hogy mit kell tennünk majd.

– Föltétlen. Valójában 18-19 éves koromban nyílt ki igazán a szemem; ahogy már volt szó róla, éppen a ’68-as események kapcsán. Alapvető és megdöbbentő élményem volt ez, akkor kezdtem el verseket írni. Meg kellett tudnom – az események tudatták velem -, hogy Kelet-Közép-Európában élek. S azt is, hogy itt miféle dolgok eshetnek meg. Mindez centrálisan meghatározta az induló költő érdeklődését. Egyszerre kezdett el foglalkoztatni a cseh irodalom és filmművészet, de legalább annyira a lengyel vagy a román. És természetesen a szerb, a horvát és a szlovén irodalom is. Ez volt az az időszak, amikor a fiatalok autóstoppal indultak északnak, délnek, keletnek, hogy megismerkedjenek az addig jobbára elzárt szomszéd népek életével, művészetével. Jómagam is ezekben az években jutottam el Sepsiszentgyörgyre, a Kapuállító című antológia költőihez, s ekkor találkoztam először az újvidéki Új Symposion íróival is. Hirtelen kitágult a világ: eufórikus kétségbeesésben is voltunk, éreztük, bármi megtörténhet velünk. A cseh irodalom és a nyomában fölnövő filmművészet elsősorban másfajta hangulatával ragadott meg. Menzelnek akkor már Oscar-díja volt, olvashattuk Hrabal néhány novelláját, Kunderától nemcsak a Tréfát, hanem a Nevetséges szerelmeket is. Skvoreckyt és Karvast ugyancsak. A csehek, a lengyelek, a románok valamivel előbbre jártak a korszerűnek, időszerűnek mondott világkultúrában való tájékozottságukkal, mint mi, s ezt az élményt közvetítették felénk. Mindez elemi erővel hatott a nyitott, kultúrát habzsolni vágyó fiatalemberre. Elárulom neked, tíz-tizenkét éven keresztül éltem az 1968-as élményemből. Most, prózakötetemet rendezgetve látom, hogy eszmélkedésem pillanata mennyire kötődik ehhez a korszakhoz.

– Így van. A társadalmi, történelmi érzékenység okán engem leginkább az Elérhetetlen föld költői – Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, és még sorolhatnám a neveket – érdekeltek. Még hasonlóság és rokonság is van köztünk, így nyugodtan nevezhetem őket édes bátyáimnak. Ahogy én, ők is vidékről, az ország különböző tájairól kerültek föl Budapestre, s közvetlen közelről látták azokat a gondokat, amelyek a hatvanas években jelentkeztek ebben az országban.

– Föltétlen. Tiszteletadás is volt az a vers, hiszen Weöres lírájának csodálója vagyok. Meggyőződésem, hogy a mindenkori magyar költészetben Weöres Sándor a csúcs, mégha habitusában külön utat választott is. Az ő költészete szinte egy kis magyar líratörténet, hiszen az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve a legmodernebb dolgokig, ideértve a világlírát is, mindent integrált. Fiatal költőnek a Weöres költészetén, annak filozófiáján, nyelvteremtő erején való elmélkedés – hatalmas stúdium. Ugyanakkor földim is, ő szintén Vas megyei. Az ember arra különösen figyel, hogy abból a tájból, abból a talajból kik vétettek előtte. Ebben egyfajta ragaszkodás és hűség is van. Weöres a magyar költészet egén egy különálló csillag. A költészetével való foglalkozás segít abban, hogy nyitottak legyünk. Ő korokon, időkön keresztül járkált. Amihez nyúlt, az mind költészetként pendült tovább.

– Kormos Istvánnal atya-fiú kapcsolatban álltam. Első verseimnek felfedezője volt, ő mutatott be az Élet és Irodalomban. (Igaz, Nagy Lászlót előbb ismertem meg, neki köszönhető, hogy verseim Kormos kezébe jutottak.) Kormos költői – és szerkesztői – jelentőségét magam is csak a hetvenes évek elején tudtam fölmérni. Egészen kivételes rangja van a magyar költészetben. Jékely Zoltánnal csak később ismerkedtem meg. Ebben Kormosnak döntő szerepe volt. Nekünk, akkori fiataloknak, akik a New York-ház fölötti Móra Kiadóban a Kormos-egyetemre jártunk, Jékelyről mint élő klasszikusról beszélt. Kívülről fújta a verseit, Jékely költészetébe később magam is alaposabban beleástam magamat. Hatalmas költőnek tartom, nagy műfordítónak és nagy prózaírónak.

– Nem hiszem, hogy csak legendájuk volna. Bár a régebbi korok valóban jobban tudták legendásítani a költőket, ami – azt hiszem – hozzátartozik egy költői arcképhez. A legendák valahol mélyen igazságtartalmakat fejeznek ki. Általában csak olyan költők körül alakul ki ez az „állapot”, ahol van mit legendásítani, legyen az sors- vagy vershelyzet. Jékely és Kormos esetében – de sok más költőt is említhetnék – a tartás a pálya. Az olvasónak nem kell kutakodnia a költő élete után, ott van az a versekben. Mestereimtől tanultam meg: egy versből – minthogy az ember a versben a legigazabb – ki kell derülnie mindennek, rólam és a világgal való kapcsolatomról, legszemélyesebb ügyeimről. Jékely első verseit olvasván a forma fölényes kezelése ragadott meg – hadd jegyezzem meg: Hála Istennek, a fiatalok között újra előjött a forma iránti tisztelet -, s mennyire igaza van: bizonyos keretek, formák a költészetben fontosak, hogy szét ne szakadjon a világ.
Kormos István ugyancsak istenáldotta tehetség volt. Valahol a József Attila-i sors, a József Attila-i árvaság és szegénység őt arra predesztinálta, hogy valami olyasmit adjon elő, amit valójában csak a törvényes rokon tud elmondani. Őt sokirányú vonzalmai irányították. József Attila mellett ott volt Sinka, s a modern francia költők úgyszintén. Ezeket a hatásokat olyan sajátosan tudta egy teljesen egyéni hangú és formájú lírában összeszőni, hogy életműve kivételes helyet foglal el a magyar lírában. Fölényesen kezelte a formát, sokszor szándékosan siklatta ki a verset, s ő ezt is megengedhette magának. Talán azért, hogy máskor sohasem hallott tisztasággal szóljon a dal, hogy kristálytiszta művel fegyverezzen le. Verseinek különleges bája innen ered. A cselédsorsból kapott élmények nála összefonódtak a francia szürrealistákéval. Ezekben a mesteri keverésekben rokona van – az Amerikában élő Horváth Elemér, aki a világlíra legújabb törekvéseit be tudta építeni a valahai kisalföldi sorsba.

– A nyugati költészettel, sajnos, csak később ismerkedtem meg, és még vannak adósságaim. Megintcsak Weöres jut az eszembe, hiszen az ő ajánlásával olvashattam Határ Győző Hajszálhídját. Márait, aki elsősorban prózaíró, csak nagyon későn fedeztem föl magamnak (persze nagy ’56-os verse, vagy a Halotti beszéd azért kézen-közön hozzám is eljutott). Élményem volt a most elhunyt Tűz Tamás és egy korán meghalt költő, Fáy Ferenc, aki revelatív erővel hatott rám. És említhetném az ötvenhatos nemzedéket; tagjai közül fájdalom, nem él már a kitűnő Bakucz József. Kemenes Géfin Lászlót, Vitéz Györgyöt, Baránszky Lászlót, András Sándort szintén szeretem. Kannás Alajosról is sokkal többet kéne tudnunk. Számomra ugyancsak kedves költő volt Keszei István. Ő sem él már.

– Már régóta készülődöm ilyen könyvek kiadására. Kritikát, tanulmányt vagy esszét elég régóta írok. De a szépprózai jellegű írásaim inkább kirándulások a próza területére. Voltak olyan élményeim, amelyeket nem tudtam versben elmondani. Ha az ember nem fér el a szűk, hosszabb vagy indázó sorokban, akkor prózát ír. Könyvem, melyben csak négy-öt írás lesz, vaójában leltárkészítés: elszámolok benne az ifjúságommal.

– Ez már nagyon régen volt, 1985-ben jöttem el. Egy évem volt vissza abból a ciklusból, amelyre demokratikusan megválasztottak. Ezt a közgyűlést tartom a magyar változások kezdetének. Annyi idő után a magyar írók testületileg is fölegyenesedtek, gerincüket kiegyenesítették, s fölmondták azt az alkut, amelyet kénytelenek voltak korábban megkötni. Először választottunk titkosan választmányt. Ekkor lettem én is, legfiatalabbként, 30-31 évesen a választmány tagja, Az írószövetség akkoriban hallatlanul izgalmas életet élt, az volt a magyar parlament, demokrácia egyik szintézise.

– 1984-ben megjelent az a versem, amely Nagy Imre és a mártírok tisztességes eltemetését szorgalmazta. Akkor ellenem is hadjárat indult, le kellett mondanom. A versről persze nem mondtam le. Olyan helyzet teremtődött, amikor a Szövetséget, illetve vezetőségét már zsarolták. Azt mondtam: ebben a szövetségben én, mint tisztségviselő többé már nem tudok dolgozni, hiszen voltak olyan emberek közöttünk, akik ezt a velem való munkát már nem tudták vállalni. Őket is próbáltam megérteni, de nekem mindennél fontosabb volt az, amit az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versemben leírtam. S elégtétellel tölt el, hogy amit fölvetettem – ti. hogy a temetetlen halottakat egyszer el kell temetni -, az megtörtént, nem is olyan sok idő múlva, 1989-ben.

– Nem vagyok boldog. A nyolcvankilences esztendőt, ami a választások előtti év volt, a nagy temetésekkel, a nagy együttmenetelésekkel, tüntetésekkel az átalakulás legjobb esztendejének tartom. A választások után együtt kellett volna működni, dolgozni. De három év után tudomásul kell vennünk, hogy illúzióink voltak az átalakulást illetően. Mindnyájan azt hittük, hogy a magyar példától vezérelve a szomszéd országokban is megtörténnek a dolgok. Meg is történtek, de azóta látni, hogy milyen felemás módon. Hogy lehetnénk most bölcsebbek és okosabbak idehaza? Nem tudom. Azt hiszem, hogy a pártérdekeken felülemelkedve meg kellene próbálni újra minden dologról nyíltan és őszintén beszélni. Tisztán, korrekten és nyíltan. Úgy látom, hogy ezek a beszélgetések egyelőre halasztódnak, s ez bizony rossz kedvvel tölt el. Ezeket az esztendőket megspórolhattuk volna, ha nem ilyen hirtelen szakadnak ránk azok a változások, amelyekre lelkileg nem voltunk fölkészülve. Valahol Csoóri Sándor mondja nagyon szépen, hogy úgy vagyunk ezzel, mint a hét hónapra megszületett gyermekkel, akinek még inkubátorban volna a helye. Túl hamar kezdődött el a pártoskodás, mielőtt még a magyarság egészében magára találhatott volna; erkölcsileg és önmagával szemben is tisztázni tudta volna azt, hogy pontosan merre akar menni.

– Szinte naplószerű ez a kötet. Ötven vers – 1989-90-91 év termése. Az előbb már említett zavarodott állapotot akarja versekben, nem publicisztikusan, hanem emelkedetten, a költészet nyelvén megfogalmazni. Nem tudom, hogy ez mennyire sikerül. Mindenesetre lelkem hullámzását, a jókedvemet és főleg kétkedéseimet mondom el okulásul, mert az hiszem, hogy ezt a három esztendőt – amely fantasztikus három év volt – a szellem emberének mindenképp fel kell dolgoznia. Ez a kötet erre tesz kísérletet; azt rögzíti, hogy mi volt a lelkekben.