Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Jókedvemet és kétkedéseimet mondom el

BESZÉLGETÉS NAGY GÁSPÁR KÖLTŐVEL AZ ÉLETMŰ ÖSSZETEVŐIRŐL, A TEMETETLEN HOLTAKRÓL ÉS A PÁRTOSKODÁS HÁTULÜTŐIRŐL
Ma április elseje van. Fűződik-e valamilyen élményed ehhez a dátumhoz? Tovább megyek: volna-e kedved tréfálkozni?
– A kérdésedre nem tréfával felelek, ugyanis egyik legkedvesebb írómnak éppen ma van a születésnapja. Milan Kundera április elsején született. Még 1981-ben vetettem papírra: talán ezért is volt kedve tréfálkozni, azaz megírni a Tréfa című nagy regényét. Ez idő tájt jelent meg egy elbeszélésem a Kortársban; akkoriban ez nem kis dolog volt, hiszen Kunderáról és az egész cseh emigráns irodalomról nem nagyon beszélhettünk. Írásomban én 1968-at elevenítettem föl, pontosabban: az említett Kundera-regény hősei után eredtem. A könyvet még 1968-ban olvastam –  nagy élmény volt -; ha emlékszel rá, talán egy-kétszáz példány fogyott el csak belőle, mert mire az olvasó megszimatolhatta volna, hogy tulajdonképpen mi is az, a könyvesboltokból hamar kiemelték, s talán be is zúzták.
Mindig is becsültem bátorságodat, politikai előrelátásodat. Jó évtizede tudtad – mert nem hazudhattál se magadnak, sem a lelkiismeretednek -, hogy a rendszer meg fog változni. Mások még gondolni sem nagyon mertek rá.

– Nem tudás és bátorság volt ez, amikor a nyolcvanas évek elején egy-két dolgot próbáltam megfogalmazni, hanem akarat, hogy a változás megtörténjék. 1981-ben írtam két olyan verset, amely a cenzúrán átszaladt, de elég jól értették sokan. Mindkettő, a Benézünk majd a Múltidőbe…ősszel és a Két nyárfa a Hódoltságban (alcíme; föllelt janicsárnapló 1556-57-ből) a forradalom 25. évfordulójára készült.
Honnan az érzékenységed a politika dolgaira? Pannonhalmán jártál gimnáziumba, aligha onnan való ez a társadalmat megszállottan kutató kíváncsiság.

– Lehet, hogy meglépő lesz, amit mondok: igenis, nagy részben onnan hoztam magammal. Amikor én középiskolás diákként Pannonhalmán széttekintettem, valahogy a magyar történelmet egészben láttam, a maga folytonosságában – Géza fejedelemtől – napjainkig. A gimnáziumban természetesen nem politizálás folyt, hanem komoly munka. De ahogy visszagondolok azokra az esztendőkre, a történelemmel elég intenzíven foglalkoztam. De talán még érdekesebb, hogy szemem, a nemzedékem szeme, 1968-ban nyílt ki igazán. Amikor megsegítettük a szomszéd országot, katonasággal is. Ezt a szégyent évekig hordoztam magamban. Szerencsére én nem vonultam be Csehszlovákiába, de nemzedékemből katonaként elég sokan jártak ott. Hogy megint a történelmi kíváncsiságomra térjek, valahogy először én nem is a távolabbi, hanem a legközelebbi történelemmel próbáltam elszámolni. Ezért a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején erről a meghatározó 1968-as élményemről beszéltem. Még úgy is, közvetve, hogy szinte mindenütt Kunderát, s a már említett regényét idézgettem. (Akkor ő már Párizsban élt, emigrációban.) Ugyanebben az időben kezdtem visszatekinteni a kicsit távolabbi múltra, ami nagyon szorosan a mi történelmünk volt, 1956-ra. Amint már említettem, erős akarat és óhajtás volt bennem. Jöjjön a változás mielőbb! Hogy lesz-e, hogy megtörténik-e, azt bizony, 1984-ben nem tudtam volna megmondani. Csak mint egy „pókerjátékos”, egy nagyon szomorú és keserű „pókerjátékos”, tettem javaslatot arra, hogy mit kell tennünk majd.
Egyértelmű, ha szabad így fogalmaznom, a cseh élmény alapozó szerepet töltött be nálad. Természetesen nem csupán 1968-ra gondolok, hanem a cseh kultúrához, irodalomhoz, filmművészethez való vonzódásodra is.

– Föltétlen. Valójában 18-19 éves koromban nyílt ki igazán a szemem; ahogy már volt szó róla, éppen a ’68-as események kapcsán. Alapvető és megdöbbentő élményem volt ez, akkor kezdtem el verseket írni. Meg kellett tudnom – az események tudatták velem -, hogy Kelet-Közép-Európában élek. S azt is, hogy itt miféle dolgok eshetnek meg. Mindez centrálisan meghatározta az induló költő érdeklődését. Egyszerre kezdett el foglalkoztatni a cseh irodalom és filmművészet, de legalább annyira a lengyel vagy a román. És természetesen a szerb, a horvát és a szlovén irodalom is. Ez volt az az időszak, amikor a fiatalok autóstoppal indultak északnak, délnek, keletnek, hogy megismerkedjenek az addig jobbára elzárt szomszéd népek életével, művészetével. Jómagam is ezekben az években jutottam el Sepsiszentgyörgyre, a Kapuállító című antológia költőihez, s ekkor találkoztam először az újvidéki Új Symposion íróival is. Hirtelen kitágult a világ: eufórikus kétségbeesésben is voltunk, éreztük, bármi megtörténhet velünk. A cseh irodalom és a nyomában fölnövő filmművészet elsősorban másfajta hangulatával ragadott meg. Menzelnek akkor már Oscar-díja volt, olvashattuk Hrabal néhány novelláját, Kunderától nemcsak a Tréfát, hanem a Nevetséges szerelmeket is. Skvoreckyt és Karvast ugyancsak. A csehek, a lengyelek, a románok valamivel előbbre jártak a korszerűnek, időszerűnek mondott világkultúrában való tájékozottságukkal, mint mi, s ezt az élményt közvetítették felénk. Mindez elemi erővel hatott a nyitott, kultúrát habzsolni vágyó fiatalemberre. Elárulom neked, tíz-tizenkét éven keresztül éltem az 1968-as élményemből. Most, prózakötetemet rendezgetve látom, hogy eszmélkedésem pillanata mennyire kötődik ehhez a korszakhoz.
Lehet, hogy ezek a társadalmi élmények hatottak rád, viszont ez a hatás nem lett volna olyan erős, meghatározó élmény, ha nem azt a fajta lírát műveled, mint Juhász Ferencék, Nagy Lászlóék, vagy a közvetlenül előtted járó nemzedék, az Elérhetetlen föld című antológia legjobbjai, akikről Nagy László így írt: „a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viselik belül”.

– Így van. A társadalmi, történelmi érzékenység okán engem leginkább az Elérhetetlen föld költői – Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, és még sorolhatnám a neveket – érdekeltek. Még hasonlóság és rokonság is van köztünk, így nyugodtan nevezhetem őket édes bátyáimnak. Ahogy én, ők is vidékről, az ország különböző tájairól kerültek föl Budapestre, s közvetlen közelről látták azokat a gondokat, amelyek a hatvanas években jelentkeztek ebben az országban.
Lírád ugyanakkor nyitott, hiszen nemcsak a Juhász Ferenc, Nagy László nevével jelzett vonulatra figyelsz, hanem például Weöres Sándor tüneményeire is. Verset ajánlottál neki. Tiszteletadás volt ez, vagy merítettél is az orpheuszi költészetből?

– Föltétlen. Tiszteletadás is volt az a vers, hiszen Weöres lírájának csodálója vagyok. Meggyőződésem, hogy a mindenkori magyar költészetben Weöres Sándor a csúcs, mégha habitusában külön utat választott is. Az ő költészete szinte egy kis magyar líratörténet, hiszen az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve a legmodernebb dolgokig, ideértve a világlírát is, mindent integrált. Fiatal költőnek a Weöres költészetén, annak filozófiáján, nyelvteremtő erején való elmélkedés – hatalmas stúdium. Ugyanakkor földim is, ő szintén Vas megyei. Az ember arra különösen figyel, hogy abból a tájból, abból a talajból kik vétettek előtte. Ebben egyfajta ragaszkodás és hűség is van. Weöres a magyar költészet egén egy különálló csillag. A költészetével való foglalkozás segít abban, hogy nyitottak legyünk. Ő korokon, időkön keresztül járkált. Amihez nyúlt, az mind költészetként pendült tovább.
Azért két aranycsinálót még megemlítenék, hiszen Kormos István és Jékely Zoltán nélkül aligha beszélhetünk modern magyar líráról. Te mindkettejükhöz kötődtél…

Kormos Istvánnal atya-fiú kapcsolatban álltam. Első verseimnek felfedezője volt, ő mutatott be az Élet és Irodalomban. (Igaz, Nagy Lászlót előbb ismertem meg, neki köszönhető, hogy verseim Kormos kezébe jutottak.) Kormos költői – és szerkesztői – jelentőségét magam is csak a hetvenes évek elején tudtam fölmérni. Egészen kivételes rangja van a magyar költészetben. Jékely Zoltánnal csak később ismerkedtem meg. Ebben Kormosnak döntő szerepe volt. Nekünk, akkori fiataloknak, akik a New York-ház fölötti Móra Kiadóban a Kormos-egyetemre jártunk, Jékelyről mint élő klasszikusról beszélt. Kívülről fújta a verseit, Jékely költészetébe később magam is alaposabban beleástam magamat. Hatalmas költőnek tartom, nagy műfordítónak és nagy prózaírónak.
Mit tudtak ők a magyar költészetből, amit most nem nagyon tud a fiatalabb nemzedék? A kellem, a báj, vagy egyszerűen a tartás határozta meg ezeket az életpályákat, netán mindez együtt? Lehet, hogy csak legendájuk van?

– Nem hiszem, hogy csak legendájuk volna. Bár a régebbi korok valóban jobban tudták legendásítani a költőket, ami – azt hiszem – hozzátartozik egy költői arcképhez. A legendák valahol mélyen igazságtartalmakat fejeznek ki. Általában csak olyan költők körül alakul ki ez az „állapot”, ahol van mit legendásítani, legyen az sors- vagy vershelyzet. Jékely és Kormos esetében – de sok más költőt is említhetnék – a tartás a pálya. Az olvasónak nem kell kutakodnia a költő élete után, ott van az a versekben. Mestereimtől tanultam meg: egy versből – minthogy az ember a versben a legigazabb – ki kell derülnie mindennek, rólam és a világgal való kapcsolatomról, legszemélyesebb ügyeimről. Jékely első verseit olvasván a forma fölényes kezelése ragadott meg – hadd jegyezzem meg: Hála Istennek, a fiatalok között újra előjött a forma iránti tisztelet -, s mennyire igaza van: bizonyos keretek, formák a költészetben fontosak, hogy szét ne szakadjon a világ.
Kormos István ugyancsak istenáldotta tehetség volt. Valahol a József Attila-i sors, a József Attila-i árvaság és szegénység őt arra predesztinálta, hogy valami olyasmit adjon elő, amit valójában csak a törvényes rokon tud elmondani. Őt sokirányú vonzalmai irányították. József Attila mellett ott volt Sinka, s a modern francia költők úgyszintén. Ezeket a hatásokat olyan sajátosan tudta egy teljesen egyéni hangú és formájú lírában összeszőni, hogy életműve kivételes helyet foglal el a magyar lírában. Fölényesen kezelte a formát, sokszor szándékosan siklatta ki a verset, s ő ezt is megengedhette magának. Talán azért, hogy máskor sohasem hallott tisztasággal szóljon a dal, hogy kristálytiszta művel fegyverezzen le. Verseinek különleges bája innen ered. A cselédsorsból kapott élmények nála összefonódtak a francia szürrealistákéval. Ezekben a mesteri keverésekben rokona van – az Amerikában élő Horváth Elemér, aki a világlíra legújabb törekvéseit be tudta építeni a valahai kisalföldi sorsba.
Örülök, hogy Horváth Elemér nevét említetted. Mikor kezdtél figyelni azokra a költőkre – itt elsősorban a nyugati magyar írókra gondolok -, akik elég sokáig el voltak zárva az itthoni olvasók elől?

– A nyugati költészettel, sajnos, csak később ismerkedtem meg, és még vannak adósságaim. Megintcsak Weöres jut az eszembe, hiszen az ő ajánlásával olvashattam Határ Győző Hajszálhídját. Márait, aki elsősorban prózaíró, csak nagyon későn fedeztem föl magamnak (persze nagy ’56-os verse, vagy a Halotti beszéd azért kézen-közön hozzám is eljutott). Élményem volt a most elhunyt Tűz Tamás és egy korán meghalt költő, Fáy Ferenc, aki revelatív erővel hatott rám. És említhetném az ötvenhatos nemzedéket; tagjai közül fájdalom, nem él már a kitűnő Bakucz József. Kemenes Géfin Lászlót, Vitéz Györgyöt, Baránszky Lászlót, András Sándort szintén szeretem. Kannás Alajosról is sokkal többet kéne tudnunk. Számomra ugyancsak kedves költő volt Keszei István. Ő sem él már.
Örömmel fedeztem föl, hogy egyre tágítod a megszólalás kereteit, hiszen a verseken kívül esszét, tanulmányt, mi több szépprózát is szívesen írsz. Készülnek-e ilyen jellegű köteteid?

– Már régóta készülődöm ilyen könyvek kiadására. Kritikát, tanulmányt vagy esszét elég régóta írok. De a szépprózai jellegű írásaim inkább kirándulások a próza területére. Voltak olyan élményeim, amelyeket nem tudtam versben elmondani. Ha az ember nem fér el a szűk, hosszabb vagy indázó sorokban, akkor prózát ír. Könyvem, melyben csak négy-öt írás lesz, vaójában leltárkészítés: elszámolok benne az ifjúságommal.
Bátorságod lenyűgöző, hiszen a hőskorszakban emelt fővel ott tudtad hagyni az írószövetséget, amelynek tisztségviselője, egyik titkára voltál.

– Ez már nagyon régen volt, 1985-ben jöttem el. Egy évem volt vissza abból a ciklusból, amelyre demokratikusan megválasztottak. Ezt a közgyűlést tartom a magyar változások kezdetének. Annyi idő után a magyar írók testületileg is fölegyenesedtek, gerincüket kiegyenesítették, s fölmondták azt az alkut, amelyet kénytelenek voltak korábban megkötni. Először választottunk titkosan választmányt. Ekkor lettem én is, legfiatalabbként, 30-31 évesen a választmány tagja, Az írószövetség akkoriban hallatlanul izgalmas életet élt, az volt a magyar parlament, demokrácia egyik szintézise.
Mégis ott kellett hagynod ezt az eszményi légkört…

– 1984-ben megjelent az a versem, amely Nagy Imre és a mártírok tisztességes eltemetését szorgalmazta. Akkor ellenem is hadjárat indult, le kellett mondanom. A versről persze nem mondtam le. Olyan helyzet teremtődött, amikor a Szövetséget, illetve vezetőségét már zsarolták. Azt mondtam: ebben a szövetségben én, mint tisztségviselő többé már nem tudok dolgozni, hiszen voltak olyan emberek közöttünk, akik ezt a velem való munkát már nem tudták vállalni. Őket is próbáltam megérteni, de nekem mindennél fontosabb volt az, amit az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versemben leírtam. S elégtétellel tölt el, hogy amit fölvetettem – ti. hogy a temetetlen halottakat egyszer el kell temetni -, az megtörtént, nem is olyan sok idő múlva, 1989-ben.
Boldog vagy?

– Nem vagyok boldog. A nyolcvankilences esztendőt, ami a választások előtti év volt, a nagy temetésekkel, a nagy együttmenetelésekkel, tüntetésekkel az átalakulás legjobb esztendejének tartom. A választások után együtt kellett volna működni, dolgozni. De három év után tudomásul kell vennünk, hogy illúzióink voltak az átalakulást illetően. Mindnyájan azt hittük, hogy a magyar példától vezérelve a szomszéd országokban is megtörténnek a dolgok. Meg is történtek, de azóta látni, hogy milyen felemás módon. Hogy lehetnénk most bölcsebbek és okosabbak idehaza? Nem tudom. Azt hiszem, hogy a pártérdekeken felülemelkedve meg kellene próbálni újra minden dologról nyíltan és őszintén beszélni. Tisztán, korrekten és nyíltan. Úgy látom, hogy ezek a beszélgetések egyelőre halasztódnak, s ez bizony rossz kedvvel tölt el. Ezeket az esztendőket megspórolhattuk volna, ha nem ilyen hirtelen szakadnak ránk azok a változások, amelyekre lelkileg nem voltunk fölkészülve. Valahol Csoóri Sándor mondja nagyon szépen, hogy úgy vagyunk ezzel, mint a hét hónapra megszületett gyermekkel, akinek még inkubátorban volna a helye. Túl hamar kezdődött el a pártoskodás, mielőtt még a magyarság egészében magára találhatott volna; erkölcsileg és önmagával szemben is tisztázni tudta volna azt, hogy pontosan merre akar menni.
Új verseskönyved, melyben az utolsó három évben írott költeményeid szerepelnek, az idő lenyomata is.

– Szinte naplószerű ez a kötet. Ötven vers – 1989-90-91 év termése. Az előbb már említett zavarodott állapotot akarja versekben, nem publicisztikusan, hanem emelkedetten, a költészet nyelvén megfogalmazni. Nem tudom, hogy ez mennyire sikerül. Mindenesetre lelkem hullámzását, a jókedvemet és főleg kétkedéseimet mondom el okulásul, mert az hiszem, hogy ezt a három esztendőt – amely fantasztikus három év volt – a szellem emberének mindenképp fel kell dolgoznia. Ez a kötet erre tesz kísérletet; azt rögzíti, hogy mi volt a lelkekben.

Szakolczay Lajos
Új Magyarország, 1992. április 19.


< vissza