Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nemcsak Ady “verse törvény”, miként József Attila megfogalmazta, hanem szinte minden más költemény is a ma­gyar közgondolkodásban. A magyar líra átpolitizáltságát, erőteljes nemzeti ér­deklődését hol nemes hagyományként, hol átkos örökségként szokás emlegetni, mert sajnos folyamatosan hajlunk a kizá­rólagos, kirekesztő jellegű gondolkodás­ra, s ritkán látjuk be, hogy valójában soha nem a hagyománnyal van igazán bajunk, hanem a mindenkori jelennel, amely ugyan mindig a múltban gyökere­zik, annak a következménye is, ám e kö­vetkezmények káros vonásait aligha írhatjuk azoknak az erőknek a számlájá­ra, akik éppen azért működtek, hogy a következmények ne károsak legyenek. A magyar költő soha nem azért “közéleti”, hogy ezzel borsot törjön a másfajta szemléletű alkotók orra alá, hogy két­ségbevonja őket, hanem azért, mert nem tehet másként, mert itt áll, és ez az ittlét őt erre kötelezi. Nagy erő a hagyomány, de elsősorban természetesen nem a ha­gyomány kötelez, hanem a hagyományt életrehívó helyzetekkel elkeserítően ro­kon mindenkori újabb és újabb helyze­tek.

Közfelháborodást válthat ki, ha egy költemény “érthetetlen” avagy “erkölcs­telen”, hiszen a társadalom rendre kötöt­tebb gondolkodású, mint a művész.

Azonban ha egy mű politikailag merész, az általában nem a társadalom, hanem a közvetlenül az államhatalmat gyakorló csoportok felháborodását szokta kivívni. S nem csupán a politikai hatalom meg­kötöttsége, hanem még inkább félelme miatt. A félelem minden igazi változás­nak már a képzetétől életre kel, hiszen nehéz lenne eldönteni, hogy egy diktató­rikus hatalom akkor fél-e jobban a szá­mára eretnek nézetektől, amikor hatal­ma teljében van, vagy akkor, amikor ez a hatalom meginog. A különbségek legfeljebb árnyalatnyiak. A hatalom tetszése szerint cselekedhet annak tudatában, hogy “egy vers milyen veszélyes”, s bár­mit tehet még akkor is, ha e verset a köl­tőn és rajta kívül más egyelőre nem is ismeri. S éppen e gyakorlat miatt kell tudnia minden költőnek, hogy valóban, egyetlen vers is veszélyes lehet – ha nem is a hatalom megdöntése, de a költő személyes biztonsága szempontjából. Szólj igazat, betörik a fejed – tartja a közmondás, amely a Kárpát-medencei élettapasztalatok egyik legbölcsebb sű­rítménye.

A múló évtizedek, sőt évszáza­dok mégsem szolgáltattak sok példát arra, hogy a vers való­ban veszélyessé vált volna bár­miféle hatalom számára. A magyarság a maga java költőit általában nem politi­kai cselekvésekhez hívta segítségül, ha­nem sokkal inkább a meghatározó érzelmi-gondolati léthelyzetek kifejezé­séhez. A költeménynek nem az utca és a tömeggyűlés, hanem az otthon és a dol­gozószoba a természetes létezési köze­ge. S ott olvasva a magyar költészetet, talán még szembeötlőbb, hogy a legfőbb szólam nem a lázadásé, hanem a kétség­beesést legyűrő megmaradásé. Nem a Nemzeti dal igazságát kérdőjelezem meg ezzel, csupán csak azt állítom, hogy száz évben egyszer ha akad alkalom Nemzeti dalt írni és formálni is vele a nemzeti történelmet. A magyar költő ál­talában nem a történelem ünnepi készü­lődéseiben forgolódhatott, sokkal inkább az elmaradt és a feldúlt ünnepek határozták meg tevékenységi körét. “Lesz még egyszer ünnep a világon”– si­koltotta Vörösmarty, s ez azóta is ott visszhangzik mindannyiunkban.

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek kamaszként volt módjában át­élni egy ilyen ünnepi pillanatot, majd an­nak szétdúlását, gonosszá színezését, az emlékek írmagjának is szinte földmélyi tárnákba száműzését. 1956-ra gondolok, arra az évre, amely azóta is megosztja a magyar társadalmat, bár mindig másként és másként. 1956 megőrződött az akkori felnőttek tudatában, de a felnövekvő újabb nemzedékeknek inkább csak a tankönyvek néhány mondatát jelentette. Ezek a mondatok ma már sem­mivé foszlottak, hamisságuk egyértelművé vált. Voltak azonban olyan fiak, s nem is kevesen, akik pontosan tudták, hogy mi a hamisság és mi az igazság. Tudták, de magukba zárták a titkot. Hiszen itt már nem arról volt szó, hogy egyetlen vers milyen veszélyes, itt már egyetlen szó, sőt egy fél szó, mind­össze öt betűcske elhagyása jelentette a legszörnyűbb eretnekséget: a forrada­lom “ellen” nélkül. Volt egy “fiú” azon­ban, aki verset – sőt több verset is – írt e témakörben, s a nyolcvanas években azzal is megpróbálkozott, hogy ezek nyilvánossághoz juthassanak. Nagy Gás­párról van szó, akinek két emlékezetes “botránya” is volt.

A botrányokhoz rögös út szokott ve­zetni. Két apró tényt idézek fel Nagy Gáspár és a hatalom kapcsolatának tör­ténetéből. Még pályakezdő költőként egyik versét – a költő megkérdezése nélkül – átírta egy hetilap főszerkesztő­helyettese. A költemény egyik sora volt “félreérthető”, pontosabban egyik kifeje­zése e strófában: “Sírásomat ne bújtassá­tok / – így volt a rend – / jöhetett kozák-szurony, tehervonat.” A kozákból a gondos főnök tolla nyomán csendőr lett, mert természetesen nem az jutott eszébe, hogy itt Petőfi és József Attila halálának módjára történik utalás, ha­nem az, hogy “sértjük a szomszéd népek önérzetét”. Helyreigazítás termé­szetesen nem jelent meg. Amikor meg a Mozgó Világ alakult át folyóirattá, veze­tő helyen kívánta hozni Nagy Gáspár Szaltószabadság c. versét. A vers meg is jelent, de nem ezen a “félreérthető” cí­men, hanem így: Csak nézem Olga Korbutot… Így vált ismertté a hetvenes éveknek ez az alapverse, s nyilván ezért nem állította vissza az eredeti címet a költő a válogatott versek új kötetében sem.

A szelíd példák után idézzük fel az Öröknyár: elmúltam 9 éves c. írást, amely az Új Forrásban jelent meg, s ak­kora vihart kavart, hogy az illetékes szer­kesztőnek a folyóirattól, Nagy Gáspárnak pedig végül az Írószövetség titkári székétől kellett megválnia. A vers az ismeretlen sírt és a gyilkosokat emle­geti, hiszen “egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. S miután a költő 1958 nyarán múlt el 9 éves, s a fő­névi igenevek monogrammá kiemelt végződése pedig nyilvánvalóan Nagy Imrére utal, kevésbé szemfüles cenzo­roknak is feltűnt az a szöveg, amelyet egyébként legfeljebb néhányszáz ember olvasott el figyelmesen, s utána gondo­san hallgatott róla. Így viszont a fél or­szág értelmisége arról beszélt, hogy tudod, az a vers, amelyik Nagy Imrét em­legeti meg a gyilkosait. Ez még a “szent béke” kora volt, kevesen gondolták, hogy néhány év múlva nyugodtan fel le­het oldani a monogramra rejtélyét.

Ám Nagy Gáspár addig sem várt. 1986 júniusában közölte a Tiszatáj A fiú nap­lójából c. költeményt, s bár ennek értel­mezése sok kibúvót kínálhatott volna, a politikai vezetés nem ezeket a lehetősé­geket ragadta meg, hanem a könyörte­len támadásét. Harminc év “csodálatos eredményeinek” megkérdőjelezését lát­ták e versben. Mivel a költő már nem volt “hivatalnok”, távozásra felszólítani nem lehetett, de így minden düh a folyó­iratra áramolhatott, amelynek működé­sét, mint közismert, felfüggesztették, szerkesztőit végül is pártfegyelmiben és más munkakörbe helyezésben részesí­tették annak ellenére, hogy szinte az egész írótársadalom felemelte szavát az érdekükben. Az előbbi vers közlése va­lóban lehetett szerkesztői figyelmetlen­ség következménye, a Tiszatájnál viszont bizonyosan tudatos választásról volt már szó: egy jeles költemény és egy jelentős gondolat közreadásának fele­lősségéről. Szándékosan használom ezt a kifejezést, vitatkozva a korabeli kultúrpolitikusok által szajkózott “felelőtlen­séggel” szemben. A felelőtlenséggel nyilván a közmegegyezés felrúgására kí­vántak célozni a fogalmazók, s csupán azt nem vették figyelembe, hogy ez a közmegegyezés egyrészt akkor már javában recsegett-ropogott, viszonylagos ér­tékei semmivé foszladoztak, másrészt nem Nagy Gáspár és nemzedéke volt az, aki ezt megkötötte, pontosabban aki kényszerből tudomásul vette az MSZMP diktátumát.

1986-ban nem lehetett pontosan tudni sem azt, hogy miként alakul a nyolc­vanas évek második fele Magyarorszá­gon, sem azt, hogy éppen ez a vers is “milyen veszélyes”. Az Aczélos kultúrpo­litika Bereczes folytatása – az egyre szenilisebb Kádár János irányításával továbbra is – nemcsak hogy jót nem ígért, de önmaga közeli végzetét sem mutatta még meg. A Tiszatáj elleni dü­hödt támadás, amely hamarosan az iro­dalom elleni támadássá szélesedett, akkor még inkább látszott egy szigorodási periódus nyitányának, mintsem a pártállam végórájának. Én legalábbis nem tudtam, hogy a “magánszorgalmú kutyák” nem erejük, hanem gyengesé­gük miatt oly dühödtek, mintha egyene­sen Illyés verséből rohantak volna elő. Azt nem hittem – ugyancsak Illyést, azaz a Fáklyaláng Görgeyjét idézve –, hogy “a cár trónja örök!”, de azt igen, hogy még hosszú életű. S ezért gondol­tam azt, hogy továbbra is keresni kell a kompromisszumos megegyezéseket, hogy például az újrainduló Tiszatájat meg kell próbálni az eredeti mederben megtartani. Helyzetmegítélő képessé­gem – talán információm is kevés volt, s túlságosan irodalmi – szerencsére té­vesnek bizonyult. Az írótársak nagy ré­sze konokabb volt, s végül is az 1948 utáni korszak első igazán sikeres sztrájk­ja zajlott le, mert hiába termelt az “üzem”, az üzemeltetők mégis megbuk­tak, s rákényszerültek, hogy csődeljárást kérjenek maguk ellen. Persze ez a sztrájk nem a lap ellen irányult elsősorban, ha nem e kulturális politika, általában e po­litika ellen. S így végül is azt kell belátni, hogy egyrészt Nagy Gáspár, másrészt a Tiszatáj szerkesztőinek bátorsága volt az egyik szikra, az egyik legfontosabb szikra azok közül, amelyek 1989-hez vezettek. 1989 karácsonyára megjelent Nagy Gáspár válogatása régi és új versekből Múlik a jövőnk címmel. Az új versek élén A fiú naplójából áll, az a mű, ame­lyet nemrég még szinte csak illegálisan lehetett olvasni, de amely ma politikai szempontból szinte már érdektelen té­makört taglal. Igen ám, de egy költe­ményt sohasem szabad aszerint megítélni, hogy mi az értéke politikai szempontból. Az 1986 óta lezajlott válto­zások fényében s ma olvasva e művet, ép­pen azt érdemes elsősorban észrevennünk, hogy aktuálpolitikai je­lentésén túlmenően egy általános embe­ri-társadalmi helyzetet is megragad, s hogy mindezt maradandó esztétikai ér­vényességgel cselekszi meg.

A költemény címe szándékosan egy­szerű, semleges. De e cím irányítja a szerkezetet is. Csonkasága alapján még egyetlen részletre is számíthatnánk, ma­ga a költemény azonban pontosan elkü­lönített négy részre tagolódik E részek természetesen szorosan kapcsolódnak egymáshoz, a mindegyikük elején és vé­gén megtalálható három pont azonban hangsúlyozza a töredékességet, ami egyébként is gyakori szervező elve az újabb verseknek. Igen ám, de e töredé­kességgel felesel a költeményt szuggesz­tív egységgé formáló folyamatosság. A három pontok nemcsak elválasztanak, de össze is kötnek. A folyamatosságot erősíti két formai elem is. Az egyik az írásjelek – a mondatokat és mondatré­szeket elválasztó, lezáró írásjelek hiánya, kivételessége. A másik a sorok terjedelmessége (átlag 16 szótagosak) és ugyan­akkor az áthajtásoknak mégis nagy száma. S ugyanilyen folyamatosságot biztosító eszköz a vers ritmusa is. Nem szabályos, de a szabályosság képzetét kelti. Alapja egy hexameterre emlékez­tető sor, amelybe más időmértékes rit­musok mellett a hangsúlyos tagoló ritmus is belejátszik.

A ritmusnak ez a szabálytalan­ságában is szimultán jellege a központi képre is átsugárzik. Mert hiszen a júdásfa negatív képzeteket kelt minden olvasóban. Itt azonban a jelzője: drága. A júdásfa egy valóban létező fafajta (cercis), s a hagyo­mány szerint Júdás, amikor rádöbben­vén árulásának következményére, visszaadta a harminc ezüstöt, egy ilyen fára akasztotta fel magát. A júdásfa te­hát tényszerűen: akasztófa, jelképesen: figyelmeztetés arra, hogy az áruló elnye­ri büntetését. S ezen nem változtat az sem, hogy Júdás cselekedetét az eleve el­rendeltetés vezérli, hogy van olyan leírá­sa is cselekedetének, amely szerint Jézus szinte ráparancsol, hogy adja fel őt.

E költeményben a júdásfa éppen har­minc esztendős, azaz 1956-ban eredt meg. A fa maga 1956, s “ugyanazt a fát” lehet többféleképp látni. Az MSZMP azt mondja még 1990 februárjában is, hogy 1956 októberében ellenforradalom volt. E felfogás szerint a júdások, az “ellenforradalmárok” elárulták a forradalom ügyét. Mások – így a költő is – azt mondják, hogy 1956 októberében forra­dalom volt, s ezt a forradalmat árulta el november 4-én az MSZMP. A néző­ponttól függően Júdás tehát a társada­lomnak egyik vagy másik része, de e két nézőpont éppen két részre bontja a tár­sadalmat. A költőnek nem a júdások a drágák, hanem a fa, amelynek ültetőit júdásoknak nevezte a fennálló hatalom. A baj nem az, hogy 1956 árulás lenne, hanem az, hogy 1956 elárultatott, s azóta – harminc éve – ennek az árulásnak a légkörében élünk mindannyian. Ez a fa maga a természet, olyan mint az “isten­adta nép”, azaz se nem bűnös, se nem bűntelen, csupáncsak létező, amely azonban nem tud beleszólni abba, hogy miként minősítik, s abba sem, hogy mii tesznek vele, hogy például júdásfájává válik valakinek vagy valakiknek.

Júdás nevéhez az árulás, az igaz embernek, az igazságnak az el­árulása társul. Miért válik valaki árulóvá? A költemény a gyáva­ság, a rémület, az alkuvás indokait sorolja, vagyis nem az eleve elrendeltséget, az isteni parancs szükségességét vagy az eredendő gonoszságot állítja a közép­pontba magyarázatában, hanem az em­beri félelmet és az életérdekeket. S ezzel voltaképpen 1956 utóéletének két nagy periódusát és egyúttal két eltérő kezelési módját mutatja fel. A berendezkedő ha­talom 1956 novemberétől egyrészt a ke­mény kéz politikáját valósította meg az “ellenforradalmárokkal” szemben, más­részt a teljes engedékenységet, az ígér­getéseket a “bűntelen”, a “dolgozó” emberekkel szemben. Otromba taktikai játék folyt ugyan egészen a közelmúltig azzal, hogy mikor és ki melyik csoportba tartozik, de kétségtelen tény, hogy a kon­szolidálódás kemény periódusának be­fejeződése után, a hatvanas évek amnesztiáival egy olyan korszak köszön­tött be, amelyet egyre inkább jellemez­hetett “a teletömött gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek tó­csafénye és fénytelen homálya…” A szer­zés csak a maga örömteli arcát mutatta, s nem az ördögit is, arra a nyolcvanas éve­kig vámi kellett. S volt valami feledtetően zsongító, önmegnyugtató erő e korszakban. Hiszen – a hatalom bennfennteseitől eltekintve – senkinek sem kellett átélnie személyesen Júdás tragé­diáját. Tízmillió ember itt nem feladta személyesen a hatóságnál az igaz em­bert, még csak nem is követelte a tömeg­ben elvegyülve teli torokból, hogy: feszítsd meg!, csupáncsak hallgatott a tömegben is, a munkahelyen is meg ott­hon is az igazságról, s tudomásul vette, hogy 1956-ről csak azt lehet mondani, amit megengednek.

Mert ha mást mond, máris belép a fe­nyegetés és a félelem kettőse. Félelem az egyéni sorsban, hiszen az eretnek az állá­sával, egzisztenciájával, végső soron még állampolgárságával is “játszott”. Félelem az osztály vagy rétegsorsban, hiszen aki forradalmat emlegetett, az a munkásosztály ellensége volt parasztként, pol­gárként, s főleg értelmiségiként És félelem a nemzeti sorsban is, hiszen min­den valódi nemzeti érdek nacionaliz­musnak neveztetett, ami túlnézett “a teletömött gyomor békességén”. Mind­három fajta félelemnek megvolt és meg­van a fizikai, az egzisztenciális és az ideológiai szintje, s ezek rendszerint egy­mást erősítették. Az értelmiségi vagy a vállalkozó típusú állampolgár, általában a gondolkodó ember számára még a jó­zan érdekből vállalt önkorlátozás után is túl szűk maradt a cselekvési tér. Réteg­ként ezek az eleve gyanús embercsopor­tok szinte nem is létezhettek, az ideológia a beolvadásukkal számolt, akárcsak a nemzetnek a feloldódásával a nagy-nagy internacionalizmusban.

Lehet-e egyértelműen elítélni, ha egy ember, ha egy nemzet a józan életérdekek szellemében létezik, ha nem kergeti el ablaka alól a “mindenre elszánt hitté­rítőket”, s nem fogja –- mert nem is fog­hatja be – az orrát a beáradó dögszagtól. Elkerülhette-e például a pa­rasztság 1959–60-ban a “most már de­mokratikusan és önkéntesen” végrehajtott téeszesítést? S elítélhetjük-e őket azért, mert másodszor is beléptek, most már nem Rákosinak, hanem Ká­dárnak szerezve győzelmi jelentéseket? Ugye, sokkal bonyolultabb e kérdés? S a vers, a “napló” hőse, a fiú sem azt mond­ja, hogy ő a makulátlan jellem. Mert bár nem hitte el, amit elvártak tőle, együtt élt, egyazon égbolt alatt az elszánt hitté­rítőkkel és a fölösleges kutyákkal. Ez a szégyen alig elviselhető. Hiszen itt nem Nagy Gáspár magyar ember és költő szé­gyenéről van szó, ő majd minden lehet­ségesét megtett, hogy ne kelljen szégyenkeznie, hanem a fiúérői, egy nemzedékéről, amely tartósan együtt élt a hazugsággal, s valószínűleg még addig a határig sem ment el önmaga nézetei­nek kimondásában, ameddig különö­sebb veszedelmek nélkül elmehetett volna.

Ehelyett szinte gyönyörködött, más vénebbekkel és ifjabbakkal együtt a maszkabálban. A júdásfa mellett ez a maszkabál a vers másik központi képe. A kettő szorosan össze is kapcsolódik az éj­szakában, a csillagos estben, s akár a jú­dásfa körül is történhetik a maszkabál. S ha meggondoljuk, hogy a fának Júdássá minősítése maga is egy maszknak a ráerőltetése valamire, ami nem mutatkoz­hat önmagával azonosnak, akkor ez a maszkabál nem más, mint a hamisságok országának léte – a vers keletkezésekor – éppen harminc éve. Mert – 1956 megítélésének szempontjából – e maszkabál szereplője tízmillió ember: azok is, akik elsőként rohantak maszkot ölteni, azok is, akik megszokásból felso­rakoztak, s azok is, akik kényszeredetten öltötték fel a maradékot, nehogy mezte­lenségük legyen elárulójuk.

A júdásfa a csillagos estben susog, a maszkabál is éjszakai képzeteket kelt. A csillagos est ősi költői motívum, sőt nyu­godtan általánosíthatunk: egy olyan kép, amely minden embert képes költővé és filozófussá varázsolni, mert módot kínál arra, hogy a világegyetemmel és önmaga létével szembesülhessen. Ez a szembe­sülés hozhatja azt az eredményt is, hogy a lét csodálatos és varázslatos, mint ezt például a kései Kosztolányinál láthat­juk, s hozhat egy sokkal ambivalensebb, a varázslatba a félelmetességet, a világ­egyetem könyörtelenséget, a “törvényt” is hangsúlyosan beépítő eredményt is, mint az érett József Attilánál mutatja ezt számos költemény. Nagy Gáspár csilla­gos estjében is a kettősség a meghatáro­zó. E versben az estnek két következetes kísérője van: az ezüst és a homály. S mindegyikhez kétféle jelentéskör társul. Sőt az ezüstnyár kifejezés már önmagá­ban is két jelentésű, mert nem csupán egy fafajtát jelöl, a kettőspontos azono­sítással (júdásfa: ezüstnyár) nem csupán a júdásfát “magyarítja”, hanem elhelyezi az időben is, hiszen 1958 nyara volt az az “ezüst” nyár, amikor Júdás, a júdások miatt kivégezték Nagy Imrét és társait, az ezüst-tallérok akkor hullottak a homály követei elé. Ezek az ezüst-tallérok az ezüstnyár-júdásfáról aláhulló levelek, s mint ilyenek szépek, akárcsak egy valódi tallér is szép lehet, ugyanakkor júdás-pénzek is, amelyekhez vér tapad, s ame­lyekre még a bibliai főpapok is azt mondták, amikor Júdástól visszakapták, hogy nem szabad a templom kincsei kö­zé tenni, mert vérnek az ára, s ezért meg­vették rajta a fazekasok mezejét idegenek számára való temetőnek, ame­lyet vérmezejének neveztek el. A vers vége felé, most már a minősítő személy­név-jelző nélkül láthatjuk “ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlé­kek alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén”, s az ezüstlő éveink kifejezés szintén több jelentésárnyalatot sűrít ma­gába. Utal a hosszú idő múlása miatt va­ló őszülésre, utal az ezüstnyár alatt elmúló évtizedekre, s legfőképpen a súj­tásra, a súlyos emlékekre, azaz a fa Júdássá minősítésére.

A homály jelentésköre láthatóan ne­gatív. A “homály követeinek útja” a Júdások útja, s a szemek “fénytelen homálya” a közvetlen életérdekek miatti megalkuvás következményeit mutatja meg. A homály az az állapot, amelyben a dolgok nem láthatók tisztán és egyértel­műen, amelyben sem az embert nem le­het lényegében látni, sem az ember nem látja a lényeget. Akinek ez az állapot az érdeke, az a homály követe. A homály tartóssága viszont segít felismerni a dol­gok valódi természetét, a helyzet természetellenességét. Pontosan olymódon, miként József Attila megfogalmazta: “Hol a homályból előhajol / egy rozsdale­velű fa, / mérem a téli éjszakát. / Mint birtokát / a tulajdonosa.” A különbség annyi, hogy az egyetemes homályt Nagy Gáspár az “öröknyárba” helyezi – egy­részt a történelmi hűség miatt, másrészt pedig azért, mert a homály helyzetével nemcsak a csillagos est természeti szép­ségét állítja szembe, hanem az öntörvé­nyű élet múlhatatlan értékeit is: a homály helyett a másképp és másért való létet.

S ezt nyomatékosítja a vers szimmetri­kus szerkezete is. A négy “naplórészlet” közül az első a vershelyzetet mutatja be: csillagos est, harminc év, drága júdásfa, a homály követei. A második és a harma­dik rész e helyzet következményeit vizs­gálja: előbb általánosan, majd személyesen, s a személyesség szintjén a következetes elhatárolódással (“de nem hiszed”). A negyedik rész a két vélemény feloldhatatlan ellentétét a szégyen elvi­selésének terhével súlyosbítja, majd az ars poetica érvényű kiáltással oldja meg önmaga számára: “míg a szem él látni kell fele-Barátaim!”. E zárlatban vissza­tér a fa domináns képe, ugyanazé a fáé, de most már megtisztítva jelzőjétől, hi­szen “látni kell” az igazságot: oszlik a ho­mály, s csillagos estisen megmutatkozik a dolgok igazi lényege. Ha nincs júdásfa, nincs maszkabál sem, a termé­szetellenest elsöpri az elementáris ter­mészetesség, amely a nyitóképben még csak felvillant, a negyedik részben azon­ban meghatározóvá válik.

A vers kiemelt zárlata különös íráské­pével is felhívja a figyelmet arra, hogy a látás képessége bárki számára megadathatik. Tettének bűnösségét Júdás is felismerte, s levonta az erkölcsi következ­tetést. Ez a felismerés elvileg lehetséges minden korban mindenfajta homály kö­vetének számára. A barátom nem az el­lenségem, s az ellenségem is ember, bár aligha lehet felebarátom. A “hittérítők” is látóvá változhatnak, de a verszáró fel­szólítás elsősorban mégsem hozzájuk szól, hanem a “megtérítettekhez”, a fele-Barátokhoz, akik végsősoron eldönthe­tik a magyar történelem megtör­téntjeinek megítélését, megtörténendőinek alakulását.

1956 értékeléséhez, a homály követei­nek cselekedeteihez még egy lényeges szemponttal járul hozzá ez a mű 1986-ban. Azt is állítja ugyanis, hogy ebben a tabu-ügyben a véleménynyilvánítás tel­jes lehetetlensége voltaképpen “fölösle­ges”. A “független kutyák” szorgoskodása megsemmisítő gúnnyal jele­nítődik meg: az állandó tagadások, visszavonások, fosztóképzős kifejezések erősnek tűnnek, s első olvasásra talán igazságtalannak, a vers fogadtatása azonban pontosan igazolta ezeket a so­rokat, s a “kutyák”, akikről nem hihető, hogy függetlenek, morogtak és harap­tak. Ezeknek válaszolt Nagy Gáspár az Írószövetség 1986 végi kongresszusán Pál apostolt idézve: “Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmat­lan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelem­mel és hozzáértéssel. Mert jön az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint se­regszámra szereznek maguknak tanító­kat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a me­séket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajo­kat, teljesítsd az ige hirdetőjének felada­tát, töltsd be szolgálatodat”.

E vershez szorosan hozzátarto­zik az utóélete is, s talán Szent Pált sem csak azért idézte Nagy Gáspár, mert kedves szerzője, hanem azért is, mert ő az a bi­zonyos Saulus, akiből Paulus lett, akinek tehát volt ereje ahhoz, hogy letérjen a homály követeinek útjáról és látóvá vál­tozzon, hirdesse az igét, azaz az igazsá­got.

A Fiú naplójából

…és a csillagos estben ott susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…
…és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság
a rémület hókuszpókusza?– akkor eljönnek ablakod
alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre
elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött
gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek
tócsafénye és fénytelen homálya…
…csupán el kéne hinned…de nem hiszed hogy éppen
ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők
azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon
tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást…
…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent
hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket
és másképp vert a szívem másért pirultam el
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek
alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén –
de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így
mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!...

Vasy Géza
Napóra, 1990. 10. sz. p. 9-13.