1968 nyarán egy fiatalember, ahogy más években is, egy nyugat-dunántúli kisvárosban – Nagykanizsán – vakációzik rokonainál. A fiatalember élvezi nagynénjei kényeztetését, strandra jár, megigézetten bújja a könyveket, Krúdyt, Szent Ágostont, Ortegát, és persze udvarolgat. Tizenkilenc évesen a fiatalemberek hamar föllángolnak, a kisregény főhőse az egyhete ismert lányt rögvest feleségül akarja venni. A nagynénik kétségbe esnek, de hál’ isten, vége a nyaralásnak, s remélik, az idő meg a távolság rövidre zárja a nemkívánatos epizódot (úgy lesz).
Elmúlhatott volna a nyár könnyű léhasággal is akár, de a helyi és a közép-európai óra másként ketyegett. Az udvarláskor kiderül a lány keserűségének oka: nem veszik föl az orvosegyetemre, mert apja ’56-ban elszavalta a Nemzeti dal-t, ezért tíz évre ítélték, s röviddel szabadulása előtt a börtönben halt meg; a fiúnak is vannak emlékei ötvenhatról: a kétszázer menekült közül többen az ő faluján keresztül szöktek a nyugati határ felé, s ő esti mesének a pesti srácok hőstetteit hallgatta. „Pedigréje” is van, pannonhalmi diákként esélytelen a bölcsészkarra, a közeli főiskolán kezdheti csak a nyár végén a diákéletet.
Furcsán ér véget a vakáció. A Szent István napján hazafelé tartó fiatalember autóbuszát vonuló szovjet (ruszki) tankok várakoztatják; az utasok megrettennek: háború lenne? (Tudjuk, nem volt, már alig is emlékszünk a hatvannyolcas szégyenteljes cseszlovákiai bevonulásra, meg hogy évekig leköpködték aztán a magyaroszágiakat odaát, Cseszkóban.) A könyvbéli fiatalember nem tudja még, hogy élete egyik legnagyobb élményét éli át ezekben az órákban, napokban. Még nem tudja, hogy költészetét megjelöli a megszállásra vonuló ’testvéri tankok’ koronatanúsága, s hogy éppen a Prágai Tavasz leverése égeti bele: nem lehet emberarcúvá formálni a létező szocializmust, Moszkva és helytartói minden kezdeményezést könyörtelenül levernek. S hogy ne legyenek kétségei, a főiskolai előkészítőn kategorikusan a tudomására hozzák, az állam „nem tűri sem itthon, sem a testvéri országokban az ellenforradalmat”.
Nagy Gáspár személyes emlékén alapuló kisregényét 1991–1993 között írta, mely kötetben először (legény-részlet) címmel, az elbeszélés és az esszé kevert műfajú határán íródott más prózai írásaival együtt 1995-ben jelent meg. Utóbb a költő személyes és játékos reflexív keretet illesztett a kisregényhez, s Kanizsa-vár (vissza) címmel 1996-ben vélegesítette azt.
Kevésbé ismert, hogy Nagy Gáspár emlékezetes és nagy hatású versei, esszéi mellett kiválót alkotott a prózai műnemben is. A Kanizsa-vár (vissza) a költő legjobb – és leginkább összetett, nyelvileg, stilisztikailag is legsokrétűbb – szépprózai alkotása. Prózapoétikailag is merész kísérlet, ahogyan a posztmodern számos eszközét használva fölidézi egy részben már stigmatizált, részben még gyanútlan fiatal hirtelen fölnőtté válását. Nevelődési regény és dokumentum értékű kortörténet egyszerre, az egyes szám első személyű narráció, történetmesélés váltakozik a későbbi emlékező reflexióival; finom humor, irónia, önirónia ellenpontozza a kesernyés groteszket és az elbeszélő megrendült fájdalát. Az összetett, sokrétű kisregény a személyesség hitelével, érzékletesen, prózapoétikailag strukturáltan és jeleníti meg a hatvannyolcas esztendőnek a látható valóság, az elhallgatott valóság és a magát valóság fölött álló hatalomnak a kínos és néha nevetséges együttállását.
A kisregényt a művet inspiráló város jelentette meg második kiadásban. Nagykanizsa, mely a költő korai halála óta, emlékére és tiszteletére évente nagy részvétellel Nagy Gáspár-szavalóversenyt is rendez.
Pécsi Györgyi
Nagyítás, 2010. február 24. p. 13.