Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Kereszténység, istenkeresés, istenhit Nagy Gáspár költészetében

Ezt a témát dr. Barcza Béla, a hatvan-gyöngyösi gyülekezet lelkipásztora javasolta nekem kidolgozásra, amikor a gyülekezet 2003-as révfülöpi csendesnapja programjának az összeállításán dolgozott. Nagyon örültem a feladatnak, s nagy kedvvel hozzá is láttam a készüléshez. Nagy Gáspárt már valamennyire ismertem, mert meghívásunkra ellátogatott iskolánkba, s az irodalmi délutánt én vezettem le. De ez az együttműködés volt az, ami barátokká tett bennünket. Sokat beszélgethettem vele ekkor. Kiderült, hogy ez a közeg az, amelyben ő igazán megnyílik, s amelyben nagyon mélyen megértjük egymást.
Maga a költő sohasem szerette, hogy politikai okokból elhíresült versei alapján jegyzik. A köztudatban azonban mégiscsak ezekkel vált nevezetessé. A Nagy Imre tisztességes eltemetését követelő Öröknyár, elmúltam 9 éves (1983) legendássá vált sorai:

„…egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!”

Vagy 1956 harmincadik évfordulójára írt, nagy erejű tiltakozó verse, A Fiú naplójából (1986):

„…és a csillagos estben ott susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…”

Vagy a Félelmen túli... (1986), hiszen a kurzus elvárta, természetesnek vette, hogy féljünk, s ha valaki kimondta, hogy nem fél, már a fennálló rendszert gyalázta, s elég okot adott bezúzáshoz, elkobzáshoz, és a rendőrségi jelentések kedvence lett.

„Hogy fényesednek az éjszakák!
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az ÉNEK.

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy
s miért a csillagok – fölötte.”

Ady Endre óta Nagy Gáspár a legbiblikusabb magyar költő. Az a tény, hogy művészi mondanivalójának jelentős részét bibliai képekkel és a bibliai zsinórmértékkel azonosulva fejti ki, kereszténységének egyik bizonyítéka.
Ószövetségi motívumokat különösen fiatalkori költészetében találunk. Koronatűz (1975) című kötete két Mózes-verset is tartalmaz. A Ne fonjatok nekem vesszőkosarat! az egyik:

„Egyszer kinövök abból is –
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Ha megszültetek anyák
– nád közé ne rejtsetek –
a lapuló állatok dühe úgyis rámakad.”

Mint aki eleve visszautasítja a védelmet a támadás ellen, amely támadásra nem szolgált rá. És elege van a hirdetendő, képviselendő igazságok rejtegetéséből, az elhallgatásból.

„Fölrobban szájam, a Jónást bekapó, bújtató Ceté,
Eleven halottaknak ütődve fölrobban!”

(Eljöhet értem, 1975)

Ezek az ószövetségi képek a magyar irodalmi hagyományokkal is érintkeznek, hiszen Petőfi (lásd A XIX. század költői) és Madách (Mózes) is használja ezeket a motívumokat. Jónást pedig, úgy tűnik, egyszer s mindenkorra lefoglalta magának Babits. Természetesen Nagy Gáspár a bibliai történetek más értelmezési lehetőségeire épít, mint elődei.
A korai versekkel eltűnnek az ószövetségi utalások, és újszövetségi motívumokkal telítődik az életmű, amely személyes hitvallásokba torkollik. A küldetéses születés a már idézett Ne fonjatok nekem vesszőkosarat!-ban is felsejlik, de még erőteljesebb Amíg a bölcsek ideérnek című versében:

„Király se, koldus se,
magam se, más se lehetek!
Csillag áll fölöttem,
féltestem hóban,
jövendölések szerint
egy-két dologra megszületek.”

Legerőteljesebb a Júdás- és Golgota-motívum az életműben. Mind a kettő egyszerre szakrális és politikai töltésű. 1956-tól a rendszerváltásig két út közötti választásra egyszerűsödött le azoknak az élete, akiknek éppen e nép Mózeseinek vagy Jónásainak kellett volna lenniük: a júdási útra vagy a keresztút vállalására. A Júdás-probléma jó illusztrációja a korábban idézett, A Fiú naplójából című vers. Én legszívesebben mégis a Hit-tant idézem (1982):

„Kérdezem én: ha a fogságba vetett gondokat
az Isten se veszi észre, akkor az égi körök
hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a
földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei
az árulás színezüstjével tetézve?”

Ő „nem fogta be pörös száját”, és ha kellett, nem a tudásnak, mint József Attila, hanem a hitnek tett panaszt, „s sziszegve se szolgált aljas, nyomorító hatalmakat”. Viszont a Stációjárást híven véghezvitte a 15. állomástól a 33. állomásig. (A Stációjárás a Golgota-motívum legjelentősebb költeménye.) Idetartozik a Vízszintes némaságban is (1993): „…mert minden fájdalom viselhető… a Golgotára fölment fölfeszítettel”.
Nem esett szó még a háromkirály-versekről. Ezek az ő istenkeresésének a jelképei az életműben.

„…hótalan a hegyek inge –
el kell érnünk Betlehembe!”

(Hótalan a hegyek inge)

Néhány sor a Háromkirályok című költeményéből:

„…Nagy Heródes
mint kígyó les […]

De nem félnek
célhoz érnek

Megy a három
Teveháton

Megy hazáig
Perzsiáig

Útjukon csil-
lag világít.”

Ennek a versvonulatnak a vezérfonalát a Tevék szomorú tájban című verse adja meg:

„…szegény sivatagjáró napkeleti ürgék
titkos királyok akár rakétával is
de ne teveháton……………”

Ezek a királyok mehettek volna fényes karavánnal is, szolgák seregével – de saját maguk akarták látni először a gyermek Jézust, minél előbb, és magukat megalázva, minden fölösleges külsőséget elvetve.
Nagy Gáspár nem kegyességi költő. De politikai tisztasága és az ezzel járó kockázat vállalása a sikeres keresésnek köszönhetően megtalált vallásos hitében gyökerezik. Mégis lehet, hogy mindezeknél a művészi és politikai hőstetteknél jelentősebbek nyíltan hitvalló költeményei: a Te Deum, a Kérdés, a Szavak, az Esztergomi apokrif. Ezekről kevesebb szó esik, az életműben valahogy elsikkadnak. Ám mindnyájan jól ismerjük a Jegyezvén szalmaszállal című versét:

„…a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!


Heltai Bálint
Lelkipásztor, 2007. 3. sz. p. 94-95.


< vissza