Amikor ezeket a sorokat írom, még el sem temették Lázár Ervint, s itt az újabb gyászhír: meghalt Nagy Gáspár; az ugyancsak Kossuth-díjas költő. Volt közük egymáshoz, s most a halál is összehozta őket. Emlékszem: tavaly májusban a Farkasréti temetőben Bella Istvánt kísértük utolsó földi útjára, amikor hallottam, hogy Nagy Gáspár nagyon beteg. Éppen 57. születésnapja idején. S hogy megint az összefüggésekről szóljak : Bellának Lázár volt az egyik legjobb barátja.
Ilyenkor az ember mindig a személyes emlékekkel hozakodik elő — már, ha vannak ilyenek. És fölidézi, hogy Lázár Ervin is volt fehérvári diák, meg azt, hogy készített vele tv-műsort « … e kávéházi szegleten… ». S persze eszébe jut az embernek, hogy főiskolás diákkorában A Hétfejű tündér alapolvasmány volt, hősei közszájon forogtak. Igen, Mikkamakka, Vacskamati, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos meg a többiek. És persze a Csillagmajor novellái, ennek a tündéri írónak oly sok remekműve.
Egv éve itt járt meg Fehérváron, miután Kálnay Adéllal és Sohonyai Edittel együtt bírálta a Tollpihe-pályázat írásait, s olvasta örömmel a gyerekek kísérleteit. Akkor a szívére panaszkodott, ám nem sokkal később a leggyilkosabb kór kerítette hatalmába.
Miként Nagy Gáspárt is. Azt a költőt, akiről mindenkinek a Nagy Imrét gyászoló, és az Új Forrásnak meg a Tiszatájnak oly sok baljós következményt hozó versek jutnak az eszébe, holott ennél jóval tágasabb a megteremtett horizont. Most, hogy körülbástyázom magam a köteteivel, s beléjük olvasok, most is ebben erősödöm meg. És mormolom magamban szép sorait: ,,Hogy fényesednek az éjszakák! / amint élesednek a kések, / de a félelmes penge-arzenált / kicsorbíthatja az ÉNEK.” Vagy: „ …a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JASZOLBÓL VALÓ” Igen, a népben és nemzetben gondolkodó, politikai plakátverssel is figyelmet keltő költő alapélménye az a kétezer esztendős jászol, a krisztusi szeretet, s ebben nyilván megerősíthette a pannonhalmi diákkor, s ez vezethetett — pl. a Hitel szerkesztősége mellett — utolsó munkahelyéhez, a Magyar Katolikus Rádióhoz is.
S persze vele kapcsolatban is ott a sok személyes élmény, a fehérvári találkozások emléke, az a tény, hogy jó hat évvel ezelőtt ő temette az Írószövetség nevében Takács Imrét, meg az, hogy többször hallhattuk irodalmi esteken. Hálás vagyok a sorsnak, hogy interjú-vendégeim között köszönthettem közös barátunkkal, König Róbert grafikusművésszel együtt, aki például a Fölös ébrenlétem c. verseskötetének borítóját tervezte.
Tiszta erkölcsű, nagy formátumú írót és költőt veszítettünk most el Lázár Ervin és Nagy Gáspár személyében. Bizony, az elmúlt időben nagy aratást végzett a halál az irodalom házatáján. A már említett Bella István, aztán Sütő András, Domokos Mátyás, Bécsy Tamás és mások után most tovább szélesült a mennyei mezőny.
Bakonyi István
Bástya. A Vörösmarty Társaság és a Kodolányi János Főiskola antológiája. 5., 2007. p. 177-178.