Nagy Gáspár nyári délutánjai
Nagy Gáspár neve összeforrt a terror elleni harccal, az ő rejtjelezve is nyílt verse lett az ’56-ot követő ellenállás költői dokumentuma. Mint ahogy egész pályája a felelősségvállalás jegyében épült, „a lefokozott szívűeknek valami szabadítót mondani”. Kormos István fölfedezettjeként 1975-ben láthatott napvilágot az első kötete, tehetsége és jellemének ereje éppen úgy táplálta ezt a költészetet, mint a paraszti közösség meg a pannonhalmi gimnázium, amely nevelte. A Nagy Gáspár-vers szerves folytatása annak a teljességigényű költészetnek, amely a magyar költői múlt vállalása után a jelenből éppen úgy befogadja Nagy Lászlót, Jékely Zoltánt, mint Pilinszkyt vagy a modern nyugati líra eredményeit. „Túl korán szültél édesanyám”, írja valahol, pedig éppen jókor ahhoz, hogy úgy szerezzen tapasztalatokat, hogy az ellenállás aktív részese legyen.
A ’93-as év szokatlanul nagy verstermése után most folytatja az igazmondást. A könyvhétre megjelent Tudom, nagy nyári délután lesz című kötete valami másról is hírt ad, mint ami eddig jelen volt Nagy Gáspár költészetében, de most nagyobb hangsúlyt kap: a címadó vers az Utolsó ítélet látomása, amely mintegy összefoglalja Nagy Gáspár költői lényegét. A felelősségvállalás kötelességét, a hitet, amely ehhez erőt ad, s a teljes világ átélését, amelybe éppen úgy beleférnek a harsonák, mint a tücskök. Az élet mellett a halál elfogadását, amely a hívő számára átmenet csupán, de nem mindegy, milyen. Drámai és paradoxonokban gazdag költészet ez, amelyben a közvetlen hétköznapi nyelv találkozik a romantikus végletekkel, az emberi és az isteni, a kicsinység és a végtelenség együttese feszül. Balassi, Nagy László, Kormos István, Baka István, Ratkó József képét örökíti meg, mikor a történet szimbólumértékű, hogy folytassa a vers születésével, életével és felelősségével. „De ez a tűz! / S akire ráég / az ország? / Vagy az inge? / Az egyszer majd / kinek int be?!” Megjelennek versbe kövülten a mindennapok keserű tapasztalatai, a jövőbe utalt szégyenként: „Nálunk /… a hóhérok … sem tudnak (képtelenek) megbocsátani”. De beszél a koszos utcákról, a munkanélküliekről, „a nagy mínuszokra állított” országról, az árulásokról, mindarról, ami jelenüket megkeseríti, és kérdésessé tette a jövőt.
Egyetlen vigasza van, a bibliai helytállás erkölcsi parancsa, a számonkérésbe vetett hit, ami erőt ad a helytálláshoz. Hogy egyszer majd elismerik ennek a magyarul elmondott tiszta versbeszédnek az igazságát. S nemcsak megígért birtokunkon, ahová jó visszatérni.
Orosz István művészi borítója méltó és hű képi megfogalmazása ennek a mindenség és a föld között feszülő klasszikus költészetnek.
Albert Zsuzsa
Magyar Nemzet, 1998. június 6. p. 19.