– Ez az, amire nincs érvényes válaszom. Azokra hagyom inkább, akik megtisztelnek verseim elolvasásával. S néha-néha az értő, szakmai vélekedés, vagy a „termékeny félreértés” is hozzárajzol valamit a képhez. De néhány holt és élő költő rám vonatkozó mondatát biztosan megőrzöm. Ebben a „kép-keretben” mindig vállalom a szembenézést.
– Mostanában többször gyötrelem mint boldogság. Az első kötetek idején, s még főleg „csikóéveimben” boldogan írtam, egy-egy vers születése közben inkább a boldog szerelem lelki és testi jó rezdüléseit – borzongásait éltem át, mintsem a szülés nagy kínjait.
– Első versemet ötödik osztályos koromban írtam. Nagyon fölkavart a halottaknapi temető esti, gyertyavilágos látványa, amint egyik ősöm sírjától megyünk a másikig. Szokatlanul hideg volt, a krizantémok mind elfagytak, megbarnultak… Erről szólt az első felidézhető versem. Az első sikeresnek is mondhatót pedig a Jelenkorban közölték. (Előtte már ugyan egyszer-kétszer a szombathelyi Életünkben is megjelentem.) De itt nem elkülönítve, a fiataloknak kiparcellázott rovatban, hanem többek között Illyés, Weöres, Mészöly Miklós, Fodor András, Tornai József művei mellet kapott helyett Születésnapomra című versem, ha jól emlékszem 1971 decemberében, tehát karácsonyi ajándék volt, s pécsi találkozásunkkor még Csorba Győző is megdicsérte. Majd több egyetemi-főiskolai lapba is átvették, szavalták. Afféle nemzedéki versként tartották számon. Meglepetésemre az idén,1998-ban egy érettségiző gimnáziumi osztály újra megtalálta s kiadványában megjelentette.
– Az első, szinte testvéri biztatást még a hatvanas évek végén a legendás „Kilencektől”, az Elérhetetlen föld című antológia költőitől kaptam, s közülük is legelébb Rózsa Endrével kerültem baráti kapcsolatba, aki verseket kért tőlem egy reménybeli nemzedéki folyóiratba, a Kísérletbe (sajnos a cenzúra megakadályozta megjelenését). Budapestre kerülvén az ÉS-nél Nagy László olvasta s ajánlotta – Nemes Györggyel is vitázva – először verseimet közlésre. Az ő révén ismertem meg Kormos Istvánt, aki éppen most októberben negyedszázada, hogy bemutatott ugyanott az Új Hang rovatban, majd 1975-ben kiadta első könyvemet a Móra Kiadó Kozmosz sorozatában. Később is kaptam biztatást jeles költőktől, de ezek voltak a legjobb időben érkezők, melyeket sohasem felejthetek el
– Az előbb említetteken kívül évülhetetlen és naponta vizsgáztató példaként ott volt előttem a klasszikus magyar költészet Balassitól József Attiláig, Szabó Lőrincig. De az indulásom éveiben igen fontos volt Illyés, Jékely, Weöres, Pilinszky, Csoóri és Ratkó József, és első erdélyi útjaimról megtérvén Kányádi, Szilágyi Domokos és Farkas Árpád költői-emberi példája is.
– Mára már örök fiatalon halottaim Pinczési Judit, Verbőczy Antal, az erdélyi Sütő István, Sziveri János és Baka István. Szerencsére sorolhatok az élők közül is legalább ötöt: Pintér Lajost, Tóth Erzsit, Szervác Jóskát, Markó Bélát és Vári Fábián Lászlót. Épp egy focicsapat, ha beállok, és ha ők is vállalnak. Persze, sorolhattam volna több nevet is, akiket szeretek és becsülök.
– Sok ilyen keserű, mára már mulatságosnak tűnő élményben volt részem. Csak hármat említenék különböző időkből. A hetvenes évek legelején például a Magyar Ifjúságnál egy Petőfit idéző versemben a kozák-szurony a főszerkesztői asztalon – tudtom nélkül – csendőr-szuronnyá görbült. Veress Miklós valahol már leírta, milyen fals indokkal nem engedélyezték az induló Mozgó Világban (1975-ben) közölt hosszú nyitó-versem fölé a Szaltószabadság címet, s hogyan kínlódtuk oda, több napi ádáz konyakos küzdelem után a vers előző sorát, ami aztán végleges is maradt: Csak nézem Olga Korbutot… Az eredetit egy későbbi könyvemben csupa nagybetűs cikluscím őrzi. (Meg a fantasztikus belorusz tornászlányról szóló sportkönyv címe, igaz, évekkel később, de a „bátor” sportújságíró „eredeti” ötletéről engem nem értesített… hiába glosszázták meg az ÉS-ben, a magyarázat elmaradt…) 1982 novemberében pedig az a különleges figyelem ért, hogy egyedül az én versemet emelték ki az éber cenzorok – már imprimatúra után! – a nyolcvanéves Illyést köszöntő Tiszatájból, merthogy emlegettem benne az Egy mondatot… A helyére sebtiben egy rajz került. Gyula bácsi viszont kedvesen és bátorítóan nyugtázta a „kiadhatatlan” verset, amely, fájdalom, már csak az Illyés-Emlékkönyvben jelenhetett meg. Hamarosan jöttek aztán az elhíresült közlési botrányaim a nyolcvanas évek közepén (Új Forrás, Tiszatáj), amikor az előcenzorok szunyókáltak, talán azért kaszaboltak később, félelmükben, oly dühödten. Ma egyikük-másikuk a rendszerváltás tudatos előkészítőjeként írja át a közelmúltat. A szocialista kultúrpolitika és a cenzúra történetét… mint a mesében!
– Például ez a magabiztos pimaszság, ahogy az amnéziát eleve bekalkulálják. Hogy a tisztákat is be lehet sározni, hogy a tiszták sem feltétlenül makulátlanok, hogy ekkora erkölcsi deficittel érkezett egy egész ország, egy nemzet a diktatúrából a szabadság küszöbére. Ezért itt még sokáig tart a tisztítótűz kínja! Azt remélem, hogy akik most születnek, azok már valóban egy megtisztult, jobb világ polgárai lesznek, s ráadásul még magyarul is beszélnek és éreznek, ha ide születnek. És egyáltalán: születnek!
– Mondjuk egy egyszerű megkerülős csellel, hogy a sport. Kiváltképp a foci, a jó foci! Magam is űztem mindenféle pályákon. A hetvenes években írói szoc- és szürreál mezekben. Mostanság már csak ritkán, és kispályán. Alkalmasint még nyaranta Szigligeten az alkotóházi falábúak sörmeccsein. De nézni nézem, a franciaországi világbajnokságról sorozatot írtam a Napi Magyarországnak, legutóbb a Kerület–Haladás meccsen is kint jártam Óbudán. Sokért nem adnám, ha október 14-én, minden papírforma ellenére, itthon legyőznénk a románokat. Az atlétikai EB-t a Népstadionban szurkoltam végig. Gécsek győzelmét természetes vasi elfogultságommal megjósoltam, s bizony majdnem sírtam az örömtől a Himnusz alatt. A nagyszerű rendezésért, tántoríthatatlan hitéért Schulek Ágostonnak elküldtem legújabb verseskönyvemet. Remélem, őt meg a vers szórakoztatja a nagy csaták után.
– A kérdésre, ha mindenképp válaszolni akarok, és ha választanom kell, akkor olyan helyen, ahol állandóan látom az óceánt, tehát a legnagyobb szabadságot. A nagy víz lenyűgöz. Hangja, morajlása félelmetes. A Teremtő beszél hozzánk. San Franciscóban jó tíz éve jártam, nagyon kellemes ott a klíma, s ha messzire mennék óceánt keresni, akkor odáig képzelem magam. De úgy látom, maradok. Ha kényszerűségből mennem kellett volna, akkor a fönti vágyakhoz szabom ismeretlen lehetőségeimet.
– Hogy valami aktuális őrület felé evezzek, azt mondom: Frankfurt nem izgat. Kijelentem, hogy sajnálom a befogott fordító-iparosokat, sajnálom az ilyen becsvággyal felpumpált egyéneket. A könyvnek ünnepe akkor van, amikor először kezünkbe vesszük. Ez, úgy gondolom, elég intim pillanat. Nem vásári kavalkád, pláne nem riszálás, nem rabszolgapiac. Nyelvünk fordíthatóságával, főleg a versnyelvünk átültetésével kapcsolatban nagy hiányérzeteink lehetnek. Ez büszkeséggel is eltölthetne éppen, hogy viszont mi… megjobbíthatjuk az eredetit is. De ebben is van egy kis áltatás, öncsalás, vigasz. Örülök, ha anyanyelvemen értően és igazságosan ítélik meg munkáimat azok, akiknek ez a hivatásuk, ha olvasóim egyik-másik könyvem után fáradnak, és némelyik versem mellé valami jelet tesznek. Örvendek, ha a vers túloldalán is kivívható az érdemes figyelem. Siker, ha még élő költőnek tartanak, aki eztán írja meg azt, amit eddig elmulasztott. És ha valahol ezt a szándékot fejcsóválás nélkül jóváhagyják… de a mérleg mindig csak halálunk után kezdi el az igazi játékát.
– Jó, ha keveset kell gondolni rá, mint ahogy a levegővétellel se törődünk általában. Csak akkor, ha elfogy vagy nagyon mérgező, szennyezett. Nos, a mi költészetünk e szempontból nem igen talált tiszta helyzetet, tehát amióta van hazánk, országunk és egy nyelvet beszélő közösségünk, azóta a költők erről a viszonyról írnak, vallanak. Úgy alakult, hogy mások helyett is. Ez nem baj. Baj az, ha ezt némelyek megengedhetetlennek, veszedelmes skandallumnak tartják. A költők alkatilag szerencsére igen sokfélék. Van, aki a szerelemről is keveset szól, holott érzései a legmélyebbek. Más meg szószátyár, kibeszéli az evidenciákat. Kormos István nem sokszor írta le a magyar vagy pláne a nemzet szót, de költészetünk legfontosabb sorának a Nyújts feléje védő kart vallotta nyilvánosan, egy színháznyi közönség előtt. Talán világos, Gyulai Pált idézve, hogy gyakran „a nemzetibbel, a siker végett megrontjuk a nemzetit”. Az eredmény még rosszabb, ha a hazát és az ahhoz fűződő legtermészetesebb érzéseket zárójelbe teszik, kigúnyolják. Mint mindenben, ebben is a harsányság és túlhajtott szélsőség találkozik. Tehát a hazafibb-hazaárulók majálisát jobb elkerülni.
Farkas László
Lyukasóra. Kicsoda az az én? - íróportré-melléklet, 1999. február.