“MINDEN NYELV, függetlenül attól, hogy mekkora népesség használja, élteti vagy alakítja, képes arra, hogy valós párbeszédbe kezdjen a Világgal. S ha a Világgal társalkodik: titkokat nyitogat és őriz egyszerre.”
Nagy Gáspár költői titoknyitogatásai mellett esszék formájában is el-elbeszélget a világgal. Bő három évtizedet felölelő, irodalmi témájú esszéit gyűjti egybe a Szavak a rengetegből című kötet, amely a szegedi Tiszatáj könyvek sorozatát gazdagítja.
A könyv első négyötöde sajátos Nagy Gáspár-i irodalomtörténet. Elindulva a legnagyobbaktól: Berzsenyitől, Katona Józseftől, Petőfitől, Aranytól egészen a mai harmincasokig végigpásztázza a magyar irodalom égboltját. Az első esszékben a pannonhalmi bencés diákévek memoriterei köszönnek vissza, majd a nagy kortársak előtt hajt fejet a költő. Átgondolt, átélt, kifejező szavakat olvashatunk Nagy László, Illyés és Pilinszky költészetéről és személyéről, de legmelegebben és legelevenebben Kormos Istvánt festi le Nagy Gáspár. A közöttük lévő kettős, mestertanítványi, ugyanakkor pajtási viszony már-már életre kel a mély szeretettel átitatott prózában.
A magyar nyelv zamatát hordozó költői esszékben a hazai jelesek mellett a határon túli magyar irodalom kiváló képviselői, többek között Sütő András és Kányádi Sándor is megörökíttetnek. Szomorúan nagy tömeget tesznek ki ugyanakkor a nekrológok, illetve a nemrég halott költőkre-írókra való visszaemlékezések.
Nagy Gáspár makacsul ragaszkodik az emlékezés jogához, a Nietzschétől kölcsönzött ideológia ellenében küzd, mely a felejtésre való hajlamot a cselekvés lehetséges módjaként tünteti fel.
Az esszéista-költő nem hisz abban a posztmodern irodalomban sem, amely kizárólag a mű jól megírtságára összpontosít, de a művészetből száműzi az emberi oldalt, az érzéseket, a tapasztalatot. A kötetben helyet kapó másik, rövidebb esszéciklus, az önreflexiós írások egyikében így ír erről: “a szív és lélek igazsága nélkül nincs igazi mű. A legnagyszerűbb emberi érzések, ha kiszorulnak a könyv lapjairól, ha csak briliáns írástechnika kápráztatja az olvasót, akkor miért e fényűzés. Miért és kinek?”
Az esszékből is kirajzolódik annak a Nagy Gáspárnak a képe, aki verseivel az emberekhez akar szólni, aki a rendszerváltozás előtt sem tudott hallgatni az 1956-os eseményekről. Mert költőként is vallja, amit egyik esszéjében vetett papírra: “A csönd a legveszedelmesebb.” Ezért szól irodalomról és életről, de legfőképpen értékekről – a jövőbe vetett rendíthetetlen bizalommal.
Agonás Szonja
Heti Válasz, 2004. július 15.