NAGY GÁSPÁR KÖNYVE
Versei mellett Nagy Gáspár pályakezdése óta rendszeresen ír rövidebb-hosszabb prózát: életrajzi vallomásokat, könyvismertetéseket, portrékat, esszéket, megnyitókat, előszókat, egyéb alkalom vagy felkérés szülte szövegeket, és ide sorolhatók a vele készített lírai interjúk is. A költő, aki jó néhány céhbelijével ellentétben nem tartja másodlagosnak ezen, a lírai életművéhez szervesen kötődő műveit, az utóbbi években két vaskos kötetben adta ki válogatott prózáját a szegedi Tiszatáj kiadónál. 2004-ben látott napvilágot a „személyes irodalomtörténetét” tartalmazó Szavak a rengetegből, 2005-ben pedig a most bemutatni kívánt Közelebb az életemhez.
A könyvben megnyilatkozó színes és rokonszenves lírai személyiség, egy sokoldalúan tájékozódó, előítéletektől mentes, minden valódi érték iránt fogékony közép-európai humán értelmiségi, aki a világpolitikai hatalmi játszmák által ránk kényszerített történelem „szabadrabjaként” értelmezi az általa megélt („zóna”)időt. Teszi mindezt a magyar irodalom és szellemtörténet azon irányzatának (Illyés Gyula, Németh László, Csoóri Sándor) jeleseként, amely a művészetet, az irodalmat mindig olyan fórumnak tartotta, ahol az örök emberi problémák és létkérdések mellett a magyarságot érintő sorskérdéseket, és a kádári puha diktatúra által tabuvá kényszerített témákat (pl.: 1956, 1968, a kisebbségi magyarság helyzete), közügyeket is fel lehet és fel kell vetni. Elég, ha csak a méltán híres, Görömbei András által „rendszerváltó”-nak nevezett verseire, az Örök nyár, elmúltam 9 évesre és A Fiú naplójából…-ra utalunk. Éppen ezért a személyes és erősen életrajzi hangvételű kötet – miként Nagy Gáspár eddigi életműve – jóval több, mint szimpla irodalmi vagy esztétikai kérdéseket és témákat boncolgató írások gyűjteménye, hiszen a szerző életén keresztül közelebbről bepillanthatunk az elmúlt évtizedek magyar és közép-európai viszonyai közé egy többfajta szemléletmódot ötvöző, értékőrző, a korszerű katolikus hagyományt is erőteljesen képviselő, a rendszerváltás előtt a hatalom által „belső” vagy „ellenséges” ellenzékinek tartott értelmiségi szempontjából.
A több mint harminc évet felölelő, rendkívül sokrétű témákat érintő kötet írásait hét fejezetbe rendezte a szerző.
A Vallomásokban a folyóiratokban, saját köteteiben és antológiákban megjelent rövid bemutatkozásai, fülszövegei olvashatók.
Az Otthonok és iskolák; közösségek és közösségteremtőkben a gyermek- és ifjúkor színterei jelennek meg. Képet kapunk a költő személyiségének kialakulását meghatározóan formáló személyekről, a családról, a szülőföldről, Bérbaltavárról és Nagytilajról, az évezredes hagyományokat korszerűen közvetítő pannonhalmi bencés gimnáziumról, szombathelyi főiskolai éveiről, tanárairól és mentorairól: a költőkről, akiknek ösztönző és önzetlen barátsága felért több egyetemi kurzussal (elég csak a legendás „Kormos-egyetemet” megemlíteni, vagy Nagy László és Jékely Zoltán kitüntető figyelmét). De nem maradhat ki a sorból Czine Mihály, a vajai múzeumalapító Molnár Mátyás és Ratkó József költő, olvasótábori kiscsoportvezető, miképpen a hetvenes években szinte első civil kezdeményezésként létrehozott jelentős kulturális és nevelői missziót betöltő olvasótábori mozgalom sem.
Az Irodalom és politika című fejezet írásai azt mutatják be, hogy milyen küzdelmekben vett részt az 1980-as években Nagy Gáspár különböző irodalmi és kulturális egyesületek és szervezetek tagjaként – Írószövetség, József Attila Kör, Bethlen Gábor Alapítvány – annak érdekében, hogy a kimondhatóság határait és a hatalom szabta szűk kereteket tágítsák. Hogy ezek során miként próbálták a valódi demokrácia elemeit fokozatosan becsempészni egy magát demokratikusnak hirdető áldemokratikus korban. Mindez azért is érdekes, mert ma már tagadhatatlan történelmi tény, hogy az Írószövetség választmánya a társadalmi gondok egyfajta problémafelvető és „feszültségkiengedő szelepeként”, „előparlamentként” is működött az 1970-es, de főleg 1980-as években, és a mindent és mindenkit ellenőrző és irányítani akaró hatalom ellenében itt vitték véghez az első, valódi demokratikus szavazást, melynek következtében az Írószövetség önállóan választotta meg tisztségviselőit. A költő a hetvenes évektől kezdve az irodalmi és az irodalompolitikai közélet sűrűjében élt, 1981 és 1985 között pedig az Írószövetség vidéki titkáraként dolgozott, tehát a folyamatokat átélő és átlátó, s gyakran személyesen cselekvő kortársként tud hiteles, forrásértékű képet adni az eseményekről és a korról. „Nem tudni mit hoz a múlt” – idézi többször Huszárik Zoltán közép-európai fanyarságú rezignált mondatát Nagy Gáspár, aki volt „F”(figyelő)-dossziésként (a III/III-as ügyosztály különleges megfigyeltjeként) maga is hozzászól az 1990 után megnyílt belügyi archívumok vitájához és sürgeti a morális következtetések levonását, az erkölcsi megtisztulást, az „elmúlni nem akaró” múlt tisztázását.
A vidám hangulatú Fociemlékekben a futballrajongó és régebben sűrű meccslátogató költő a szurkoláshoz fűződő lírai látomásait és emlékeit villantja fel. Nagy Gáspár azonban nemcsak a futballpályáknak volt gyakori szakértő vendége, hanem a kiállítótermeknek is, s mindig nagy szeretettel nyitotta meg a számára kedves és fontos művészek tárlatait. Az Amikor még láttam a szépet… című fejezetben ezen szövegeit válogatta össze. Az érzékeny befogadó értő, maradandó gondolatokkal ajánlotta megtekintésre a kiállított műveket és alkotójukat a közönségnek. Így lehetünk ott a költő kalauzolásával a sajnos mára letűnt magyar tradicionális kultúrában (a középkoriban és parasztiban) alámerülő kiváló fotóművész és hermeneuta Móser Zoltán, továbbá festőművészek Orosz István, Keresztes Dóra, König Róbert, Somos Miklós és más képzőművészek kiállításán.
„…és én megkerültem érte a világot” – idézi fel József Attila töredékét (Az Isten itt állt a hátam mögött…) az utolsó előtti fejezetcím, de az írásokból kiderül, hogy a katolikus vallását mélyen megélő Nagy Gáspárnak nem a háta mögött, hanem a lelkében él az Isten. Ebben az eredendő alapállásban soha nem kételkedve vallja meg hitét, és több oldalról megközelítve fejtegeti a transzcendentális problémákat az Abszolútumról.
Végül a kötet legnagyobb terjedelmű fejezetében, a Ha kérdeztek…-ben, a költővel készített kisebb-nagyobb riportok és interjúk kaptak helyet, amelyek gazdagon – bőséges életrajzi adatokkal – és részletesen tárgyalják a költő eddigi életútját, irodalmi pályafutását, gondolkodását, vélekedését legkülönbözőbb kérdésekről.
A prózaíró Nagy Gáspár tollát természetesen mindenkor az alanyi költő mozgatja, bizonyítva Illyés Gyula sokat idézett mondását: jó költő könnyedén ír jó prózát. Nagy Gáspár míves prózanyelve – folytatva a Kosztolányi és Illyés teremtette prózaírói hagyományt – világos, pontos, gondolatgazdag, arányosan telített ihletett költői képekkel, metaforákkal, s teszi mindezt elegáns, finom iróniát és humort sem nélkülöző stílusban.
A jövendőbeli olvasót végezetül arra biztatjuk, hogy bátran lépjen közelebb Nagy Gáspár életéhez: mert többet fog megtudni egy jelentős lírikusról, múltunkról, irodalmunkról, önmagunkról – úgy véljük: gazdagodik majd általa.
Babosi László
Irodalmi Jelen, 2006. nov. p. 21.