Nagy Gáspár új könyve
Nem tudós monográfia a Zónaidő című új kötet, hanem sokarcú tematikus válogatás egy alapvetően líraközpontú pálya különböző műfajú terméséből: verseket, műfordításokat, kisesszéket és egy interjút olvashatunk, s a külföldi „vendégek” mellett egy magyarral is találkozhatunk: Zbigniew Herbert egyik híres versével Nagy László fordításában. Az elegyes könyveket manapság nem nagyon szeretjük, de itt a műnemi különbségek is mind egyetlen célt szolgálnak: az utóbbi évek egyik legegységesebb és legkövetkezetesebb vonalvezetésű kötete a Zónaidő.
Éppen húsz éve jelent meg Nagy Gáspár első verseskönyve, s azt kivéve, a teljes későbbi termésből történik a válogatás, az itt szereplő legkorábbi versek 1977-ből valók. Okkal mondható tehát, hogy egy pályaív áttekintő bemutatása is megtörténik, bár egyetlen nézőpontból. Ez a pont azonban az életmű centrumában található. A zóna: Közép-Európa, s természetesen a zónaidő is ide köt. Elsősorban a jelen, kissé tágabban a huszadik század adja a gondolkodásmód idejét, de ezen a tájon aligha kerülhető meg a régebbi múlt. Ugyan mindenhol a múlt formálta éppen megélhetőként létezővé a mindenkori jelent, ám a folytonosan vagy legalábbis nagyobbrészt sikeres történelem birtokában sokkal könnyebb jelen- és jövőközpontúan élnie az egyénnek s nemzeti közösségének is. Ezért, bár minden bírálat megfontolandó, amely kárhoztatja a túlságos múltbafordulást és Nyugat-Európával példálódzik ez ügyben is, nem árt a sajátosságokat is figyelembe venni. Az egyén igen ritkán válhat lényegesen mássá, mint amilyenné felnevelő közössége formálta. Az egyének összességére, egy nemzet polgáraira úgy szintén érvényes ez a tétel. Csodatévő Münchausenek csak a mesékben vannak, s ötszáz év magyar történelmének lenyomatát még akkor sem lehet a tudatból kitörölni, ha annak csak a legmélyén búvik meg, konkrét történelmi ismeretek nélküli lenyomatként, idegrendszeri sajátosságként. S ami ránk érvényes, érvényes a szűkebb szomszédságunkban és tágabb környezetünkben található népek és népcsoportok legtöbbjére. Nagy Gáspár kötetében román, lengyel, szerb, cseh, német, litván, szlovén alkotók szólalnak meg, hozzájuk íródnak, őket idézik költemények, s a részletes interjú alkotói vallomásai tovább tágítják ezt a kört szlovákokkal, horvátokkal, macedonokkal, bolgárokkal, finnekkel. Már Közép-Európánál is tágabb ez a kör, mégis „rokon” történelmű s egymásrautalt népeket sorol együvé. Nem feltétlenül az azonosulás, de legalább a megértés szellemét sugallva nyilatkozatokkal, fordításokkal s költeményekkel is.
Tudhatjuk, s éppen a kilencvenes években a korábbi legélesebb helyzetekhez hasonló következetességgel kell tudnunk és képviselnünk is a megértésnek ezt a szellemét. A Zónaidő anyagának nemcsak két évtized alatti elkészítése volt politikai állásfoglalás is, hanem mostani egybegyűjtése is az. Amikor egy népcsoport felelős képviselője azt nyilatkozza éppen, hogy ha kell, akár ezer évig is harcolnak az „elvett” területek visszaszerzéséért, amikor nem egy esetben már szinte felgöngyölíthetetlen, hogy „ki is kezdte” s „kinek van inkább igaza”, Nagy Gáspár, bár közvetlenül az irodalomra érti, nem csak arra vonatkoztatja fontos tételét: „Számomra a hasonló jegyek megtalálása is ugyanolyan élmény, mint a tüntető másság.” Természetesen mindez csak a pozitív értékek körére érvényes, s általánosítva is így kell ezt értenünk. Nem az „én gazember vagyok”, az „én megsemmisítelek” másságát kell elfogadni, sőt azok ellen tiltakozni kell, hiszen a tartalmas együttélésnek, vagy legalább egymás békés elviselésének a legfőbb gátlói.
A második évezred végén adott egy középeurópai térképsor. A politikai sok kis államot mutat, történelmi kényszerek és véletlenek által megállapított határokkal. Az etnikai a nagyfokú nemzetiségi kevertséget bizonyítja még e kis államokon belül is. A gazdasági a nyugathoz mért lemaradottságot szemlélteti. A környezetvédelmi a lepusztultságot. S lehetne még térképeket és statisztikai táblázatokat sorolni. E helyzet gyorsan és mindenki javára aligha változtatható meg, maradnak hát a kis és kompromisszumos lépések. Mint Bethlen Gábornak a németjei és a törökjei, sőt Erdélyen belüli gondjai, nekünk, maiaknak is megvannak nem kívánt kötöttségeink, s részben azokkal együtt, részben azokon átlépve válhatunk csak egy talán derűsebb huszonegyedik század polgáraivá. S ennek a racionális politikának része az is, amit Nagy Gáspár képvisel és gyakorol is: „Ha mi itt meg akarunk maradni, akkor ismernünk kell a szomszédaink észjárását, gondolkodását, kultúráját, ebben pedig az irodalom a legjobb eligazító. Tudnunk kell, mily ügyekben vállalhatnak ennek a térségnek a népei szövetséget és szolida- ritást. Úgy tűnik, egyik nemzet sem akar elvándorolni erről a területről. Amíg a világ világ, együtt kell élnünk jóban-rosszban, és ennek az a feltétele, hogy alaposan megismerjük egymást.”
Lassan évtizedes ez a vallomás, s bár fogyatkozott érvényűnek mutatkozik, jobbat azóta sem lehet mondani.
Sokan gondolhatják, hogy mindez csak szép szó, nincsen remény, „az emberfaj sárkányfog-vetemény”, miként egy keserű pillanatában már Vörösmarty Mihály is megfogalmazta. S gondolhatják azt is, hogy mit remélhetünk az irodalomtól, amikor éppen az utóbbi egy-két évtizedben látványosan visszaszorult közvéleményformáló, tudatalakító szerepe. S hiába éltek évtizedeken át jószomszédságban egymás mellett magyarok, románok, szászok, máshol szerbek, horvátok, magyarok, ha egyszercsak jön a harsogó hír, hogy „bántják” a szerbeket, vagy a horvátokat, vagy a románokat, s máris husángot, fegyvert, tűzcsóvát ragadnak a felbujtottak, s lódulnak rombolni, ölni. Ilyenkor sajnos nem számít az évtizedes együttélés, akár mindennapos egymásrautaltság, még kevésbé számít az irodalom. De számíthatna. Hiszen éppen az a baj, az a nyugatihoz képest felfokozott középeurópai – és más régiókra is jellemző – sajátosság, hogy az értelem helyét túl könnyen és túl gyakran veszi át az ösztön. Az iskolázottság, a magas szintű kulturális tradíció elevenen tartása viszont gátat emelhet a hibás és bűnös cselekedetek elé, s ehhez már hozzá tartozik az irodalom szerepe is. Való igaz, a személyes tapasztalat ér a legtöbbet, s az a leghatásosabb. Nem mindenki számára adódik azonban hosszabb vendéglét egy másik nemzet közösségében, s nem mindenki él soknyelvű vagy legalább kétnyelvű környezetben. S ekkor válhat ma is különösen fontossá az irodalom szerepe, a művek ugyanis azt tanúsítják évezredek óta, hogy az ember lényegét tekintve mindenhol és minden időben egyforma, még azonosságaiban és másságában is. Mindig és mindenhol egyaránt sokszínű, ez is értéke, s ennek a sokszínűségnek az értékként való megélése az igazi humanista felfogás. Az irodalom, a művészetek, a néprajz, a történelem, a művelődéstörténet, a vallás mind ezt szemléltetheti, s leghatásosabban talán azért az irodalom, mert ebbe rétegződhet bele leginkább a többi terület a maga élményvilágával és tapasztalati kincsével.
S bár a középeurópai zónaidő azonos és rokon állapotokat rögzíthet, az „évezredhatárhíd” mégsem látszik könnyen megjárhatónak. „Múlik a jövőnk”, mint egy 1982-es vers, a Változat oly pontosan megfogalmazta, majd a válogatott versek kötetének címeként az egész Nagy Gáspár-költészetre átsugároztatta a meghatározó élményt. E kifejezés nem csak azt jelenti, hogy az egyén – s természetesen a közösség is – minden napjával elfogyaszt valamennyit a jövőjéből, hogy az a jelenünk, ami elmúlik, egyúttal a jövőnk is, hanem azt is, hogy nem cselekedjük, nem cselekedhetjük meg mindazt, amit kellene. A hiba a személyiségben lenne? A deformált a deformálódó és deformáló közösségben? A személyekben és közösségekben rejlő okoknál sokkal mélyebb múlt- és jelenbeli történelmi meghatározottság mutatható fel. E vers – s más is – a szabadság fogalomkörével nevezi néven a célt, amiért cselekedni érdemes és szükséges volna, de hova vezetnek az utak, hova visznek a vonatok? Hiszen „az állomásokon szótlan utasok / ötvenhatosok hatvannyolcasok / hetvenhatosok nyolcvanegyesek / és főleg tömegesen egyesek” téblábolnak, s ebben a helyzetben „minden váltóőr a mi emberünk / mint a szabadság lehetséges változata”. S a vonat oldalán a komor jövendölésű felirat: „BAMBUSZ- NÁDEGYENESEN VISZ UTAD / VALAMI BALSORSKERES- KEDÉSBE”.
Aztán eljött a pillanat, amikor mégis kattogni kezdtek a történelmi váltók, s a válogatott kötet vallomása 1989-ben így zárul: „Most kéne születni! Korán szültél, halott Édesanyám!” Ez a tág horinzontú jövőt remélő pillanat is idealistának mutatta a nagy remények híveit és megfogalmazóit, s nyilvánvalóvá vált, hogy nincs, korszakunk számára legalábbis nem adatik meg a csoda. Pontosabban nem az a csoda adatik meg, amelyik az utópiát teszi valósággá, hanem csak az, amelyik a történelmi és az antropológiai tapasztalaton alapuló reményt tartja életben: „kő vörösül el a Vértől / holtak arca Élőkre marad / víz és vércsöppök kelyhéből / utolsó esélyünk a holnap // semmi más csak a Holnap marad / de addig a betiltandó Álom? / Jelenvalóan mégis nyár van! / Döngnek a méhek a hársfavirágon” (A végtelen Karszt pórusaiban, 1991).
De ez a felismerés, a kilencvenes évek helyzetének a történelem változatlan folyamába való visszaillesztése még nem igazi tárgya e válogatásnak. Erőteljesen jelen van két önálló verseskötetben az élményvilág (Mosolyelágazás, 1993; Fölös ébrenlétem, 1994), de itt csak érintőleges szerepet kap. Lehetne meditálni azon, mi a magyarázata annak, hogy a felpörgő zónaidő kora, évei áttételesebbé teszik az eddigi egyetemesen középeurópai szemléletmódot. A szabadság, egyenlőség, testvériség kora most sem jött el, sem egy országon belül, sem országok, népek között. Az a híd-szerep, az a közelítésmód, amelyet az irodalom, a kultúra kínált, hol összeomlott, hol járhatatlanná vált. Ám bármiként is múlik a jövőnk, bizakodnunk kell abban, hogy a terep ismét járhatóvá tehető. A Zónaidő válogatása figyelemfelhívás. Nem a félmúlt hamarost bekövetkező befejezettségére kíván utalni a motívumkör nyomatékos felmutatásával, hanem éppen arra mozgósít, hogy ne feledjük, van esély, mindig megmarad „utolsó Esélynek a holnap”.
Vasy Géza
Új Forrás, 1995. 10. sz. p. 36-40