1998-ban jelent meg a Kortárs Kiadó gondozásában Budapesten Nagy Gáspár kilencedik verseskötete, a Tudom, nagy nyári délután lesz. A borítót Orosz István míves grafikája díszíti. Az 1949-ben a nyugat-dunántúli Bérbaltaváron született és 1971-től Budapesten élő költő az 1994-től 1997-ig terjedő évek verstermését válogatta legutóbbi kötetébe. A Kormos István által útnak indított Nagy Gáspár valaha azt kereste, miként lehet korszerűen továbbformálni a Nagy Lászlónak tulajdonított költői nyelvet, majd az Új Forrásban 1984-ben megjelent, Nagy Imrét idéző verse, az Öröknyár: elmúltam 9 éves vagy az 1986-ban a Tiszatáj szerkesztőinek eltávolítására ürügyet szolgáltató A Fiú naplójából című költemény egyként „az ellenállás költői dokumentumá”-vá vált (Olasz Sándor szavait idézve). A kötet, melyről az alábbiakban szó lesz, részben a korábbi kötetekben már tapasztalható egyetemessé válható rosszérzést fejleszti a halálról való beszéd egzisztencialista jegyeket mutató verssé-átéléssé. Ennél is jelentősebb azonban a szerző biblikus hangvételű alkotásaiban megfigyelhető változás. Apokaliptikus képei egyre inkább személyesen megéltekké válnak, a versszöveg stilisztikailag leginkább valamely sosem volt ezredvégi apokrifgyűjtemény jegyeit mutatja-szimulálja.
A kötet hetven versén öt ciklus osztozik, közülük a legerőteljesebb a Sors-lián, az első és az utolsó, a Megígért birtokunk. Az előbbi a halálról gondolkozó, gondolkodtató versek gyűjteménye olyan alkotásokkal, mint a Mielőtt még vagy a Temetek – halálra ébredek. Nagy Gáspár halál-versei nem a végzettel kiegyező rezignáció szülöttei, sokkal inkább a fájdalmasan gyászoló, az elkerülhetetlen végzetbe belenyugodni soha nem tudó örök emberi követelőzéséből származtathatók. Bevallottan az életben maradottakat siratja a költő, azokat, akiknek nap mint nap meg kell birkózniuk a hiánnyal.
A szerző számára mértékteremtő alkotók egyike, Nagy László írja A föltámadás szomorúsága című, Ady Endrét idéző prózaversében-versprózájában: „A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz.. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat. (…) Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből.” Nos, Nagy Gáspár is látja-láttatja az általa őt kiválasztó elődöket: Kerouac Dean Moriartyját, szinte szó szerint idézve az Úton sáros taligává váló limousinját, mely persze Ginsberg Üvöltésében is megjelenik; Nagy Lászlót, a mestert, akire saját stílusát idéző, arra rájátszó verssel (Arccal az égnek) emlékezik; Balassi Bálintot, kinek vitézi halálát írja újra egy apokrifben. De található a kötetben két szép mottó Márai Sándortól is, jól megválasztva, jó helyen, továbbá utalás Dantéra és Shakespeare-re. Vörösmarty Mihály Előszavát parafrazálja eredeti módon a neki címzett Helyzetjelentés. Az ezt követő A mai bátrak Adyt idézi, bár itt a szereplíra talán túl közvetlenül szólal meg. Az elődök elősorolásának-megidézésének legsikerültebb és egyben legelgondolkodtatóbb darabja a Mérhető időtlenség. A Nagy László életműve által meghatározott költői gyakorlatot idézi, de immár nem szövegköztiségével, nem parafrázisként, hanem a Kondor Béla- és Nagy László-féle versvilág eredeti folytatójaként, továbbélőjeként.
A Cím-tervek mint cintermek: csupa holt, elvetélt ötlet című vers komolyan játszott játékosságával hívja fel magára a figyelmet. A „tréfa” tétje nagy: a vers létének bezáródására hívják fel a figyelmet a pusztán nevükben-címükben élő költemények. Egyúttal a Nagy Gáspárra jellemző költői megszólalás egyik legfontosabb területét idézi: a költői lét, eredeti költői magatartás ellehetetlenülését, mely e sorok írója szerint jelenkori kultúránk egyik legnagyobb problémája. A versek sorát némileg megtörik a talán a nekrológok körébe sorolható személyes búcsúztatók és a szintúgy a némileg túlzó személyességükkel kirívó ünnepi köszöntők, mivel többnyire nem tartalmaznak a pillanatnyi helyzeten, melyben születtek, túlmutatót, inkább abszolút értelemben naprakészek. Az ilyen típusú alkalmi versek egy összegyűjtött vagy összes verseket tartalmazó kötetben nyerhetnék el az őket megillető helyüket. A Vancouver földjében című versből derülhet ki egyértelműen, hogy miért rövidebb életűek ezek a nekrológok, illetve köszöntők. Szerepüket töltik be ezzel. Egy kötet egységes arculatába éppen azért nemigen férnek be, ami eredetileg az előnyük volt: a talán túlzottan személyes megszólalás, illetve megszólítottság.
Mint arra már utaltam, két jól kivehető szerzői szándék különül el Nagy Gáspár Tudom, nagy nyári délután lesz című kötetében. A meghalás tényével foglalkozó versek kapcsolódnak a költő nemzedékének tragédiáját az ezredvégi költészeti válsággal egybefonódottan megjelenítő borús hangulatot sugalló lírához; másrészről a Biblia és ezen belül is az Újszövetség apokalipszisét jelenvalósággá élő pillanatok jóslatszerű sorozata lesz a versek alkotóeleme. Az Éjszakadás versre és álomra és A történet vége az előbbi irány reprezentánsai. Az irodalom ellehetetlenüléséről szólnak ezek a versek, abban a jellegzetes, önkínzó-megszenvedett tónusban, mely már Nagy Gáspár előző köteteiben szereplő verseinek is egyik legmaghatározóbb hangja volt. Mindennek ellenére az alkotás ténye, mint örök, létigenlő dac tör fel ezeknek az alkotásoknak a záró soraiban, az éjszaka elmúltával a vers is elnyerheti végső formáját, „megszületik”. Egyik legjellemzőbb példája ennek a szerkezetnek Az élet legvadabb bozótosából című vers végén található, szomorú tragikusságában is fenséges esztergomi tájkép. A Duna látképe tűnik át a városéba, pillanatnyi pátoszt, nemzetsorsot és múlandó, percnyi látványt egyesítve az egyszerre történelmi, szakrális és profán időben; hogy aztán ismét a Duna múlhatatlan hömpölygése vezessen el a vers végére. A Különös októberi kert foglalja össze mindazt, amiről az említett verscsoport szólhat. Ráadásul úgy teszi ezt, hogy szubjektív leírásból kibontakozó, tartalmukat csupán sejtető asszociácófoszlányok szövedéke marad egészen a befejezésig. Egyetlen, látomás és egyénivé érlelt valóság között feszülő gondolat a mű. Így teremtődik meg ősz és melankólia összefüggő és ugyanakkor a részletek egyediségét őrző egysége. Ez a hangulat és formát öltött tartalom között egyensúlyozó versbeszéd egy egész kötet uralkodó jegye lehetne, Nagy Gáspár kötete azonban még egy jelentős verscsoportot tartalmaz.
Az utolsó, Megígért birtokunk című versciklus talán a legegységesebb és a legkidolgozottabb. Mondanivalója egyetemes és kíméletlen. Szinte kivétel nélkül apokaliptikus ihletettségű verseket tartalmaz, és a többi alkotásra is – melyeken nem lehet közvetlenül kimutatni János jelenéseinek a hatását – rányomja bélyegét az Ó- és Újszövetségi Szentírás sorssá érlelése. Nagy Gáspár számára kemény törvény az isteni törvény. Ez derül ki az olyan versekből, mint amilyen például az Árulások évada. Az emberi társadalmak berendezkedése egészében elhibázott korunkban. Ezt sugallják a szigorúan szikárra szabott sorok: „legalábbis azt hiszi / aki hinni akarja / valahogy így működik / normálisan / és humánuson / a megkapott szabadságát / okosan korlátozva a Világ / tele szeretettel / megértő figyelemmel / szolidaritással / ellensúlyt támasztva / ama mágneses tengelyhez / amely húzná a mélybe / forog reménytelenül / még egy arasszal / a Pokol örvénye fölött”. Más verscsoportokban is felbukkannak bibliai utalások, így például a Köz- és magánszolgálati k(v)arcolások című ciklusban található „Újszövetségi” kapitányok? című költeményben, maró gúnnyal tárva fel a szakrálistól érintetlen kor stílustalanságát, pontosabban azt a léthelyzetet, melyben elmosódik a pontos szólalásnak a jelentősége: „Mert a rá-/ DIÓ hírolvasója / divatos hadarással / ellihegi: / megvannak ám / tegnap este / nagy szócsatában / kiválasztattak / az „újszövetségi” kapitányok / és sorolja – hibátlanul – /szakáganként / szép nevüket / … / alkalmi kis heródesek / útonállják / gyilkolásszák a nyelvet / meg a kisded reményt: / a megváltás bizonyosságát”. Még a keserves gúnyt is elhagyja azonban, és szinte az ószövetségi prófétákat idéző félelmetes egyszerűséggel figyelmeztet Árulás, ha nem voltatok ébren című, a balga szűzek krisztusi példázatát idéző versében: „Pedig micsoda árulás történt, / ha nem voltatok ébren: /ha nem volt kész nyomorult életetek!” A kötetszerkesztés szempontjából jól megválasztott és jó helyre, utolsó előttinek sorolt kötetcímadó vers mindezek után maga az Utolsó ítélet profanizált megjelenítése. A költemény azt sugallja, hogy azok a pillanatok az emberiség történelmének legjelentősebbjei lesznek, és nem utolsósorban azért, mert ez az aktus minden egyetemessége ellenére félreérthetetlenül személyes lesz mindenki számára. A költők harsonázó angyalai, a tücskök nem pusztán az ítélet eljövetelét hirdetik, hanem Isten dicsőségét is és a bizakodó hitet, hogy „megígért birtokunk”-ra megtérhetünk.
Kelemen Zoltán
Pannon Tükör, 1999. 1. sz. p. 76-77.