Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

NAGY GÁSPÁR: HÚSZ ÉV A KÉTEZERBŐL

Hogy kultikus-e valami, az az adott időben dől el. A hetvenes évek elején a magyar mozik is bemutatták a Szelíd motorosok című filmet, mely azonnal kultikussá vált. Egy-két héten belül a srácok már szarvkormányt bütyköltek, no nem Harley Davidsonokra, hanem Komarra, Bervára, és tűztek a városban, föl-alá, hosszú hajuk lobogott a szélben. A rendező, aki ma már öreges gengsztere­ket játszik, Dennis Hopper szintén kultikussá vált, akárcsak Jack Nicholson meg Peter Fonda. A film azóta megkopott. Kit érdekel ma már a hosszú haj, a szabadság motoros angyalai, akiket a bunkók lelőnek? Ma már nem lőnek ilyen csekélységek miatt. Kisebb dolgokért azonban igen. Elég egy rossz mozdulat, és dörren a fegyver. Még nálunk is. Nemhogy az Egyesült Államokban. A zene azonban örök érvényű. Klasszikussá érett a harminc év alatt. A Steppenwolf Easy Riderje szinte fütyülhető. Ennyi maradt meg a kultikumból. És vannak művek, melyek kultikusak voltak és klasszikussá magasodtak, gondoljunk akár Menzel, Bergman vagy éppen Woody Allen filmjeire. Mert a művészet, legyen az adott korban aktuális, ha igazi, megmarad örökre. A politika persze itt e tájon átformálta s öntudatlanul tette kultikussá a művészetet. Menzel Pacsirták cérrnaszálon című filmjén csak mosolygunk. Mi volt abban a filmben oly ellenzéki, hogy betiltották? De nincs kedvünk nevetni. Bacsó Tanúján sem. Hál mit vétet­tek, hogy ennyire irtóztak a párt korifeusai az értelmiségi megszólalásoktól? Patológiás félelem volt ez. Reszketés. Hogy hátha. Ezek megdöntik a príma kis rendszert. Nem döntötték meg. Legföljebb döntögették. Fűrészelték a fát. Sok­szor maguk alatt.

A felületes olvasó, de akár irodalmár is, Nagy Gáspárt kultikus költőnek tartja sajnos mind a mai napig. Igen. A Tiszatáj. Emlékszik a „júdásfára.” Kádár-cikizés. Betiltás. Meg a Három megjegyzés: egy válaszra. A vers helyett üres illusztráció került a lapba. 1982/11.

Mert Gazsi (nem személyeskedés, így becézik) le merészelte írni az alábbi sorokat: „Én együtt látom őket / egy dalban és / egy mondatban / …”/, és a nem kurzivált sor Illyés Egy mondat a zsarnokságról című nagyívű és tragikus éleslátással megírt művére engedett következtetni. Halálos bűn volt ez akkori­ban. Megrettentek a rettenthetetlenek. Összedőlhet a Birodalom! És lám, össze­dőlt. Pedig Nagy Gáspár csak Kodály és Illyés ünnepére írta ezt a verset. És nem azért vált kultikussá a neve, mert hogy úgy mondjuk – jól beolvasott, hanem mert a hatalom tiltott, lesújtott. Ha szó nélkül lejön a vers, talán pilla sem rezdül. Sajnos ma is itt tartunk. Hogy Nagy Gáspár csak kultikus költő, a rend­szer sírásója, modern szabadsághős, Kossuth-díját is csak ennek köszönhette, mert a polgári kormány így adott elégtételt. Pedig – nem! Nagy Gáspár kultikuma belesimult az időbe, ezek a darabjai nem főművek, amelyek viszont azok, most együtt olvashatók a Tiszatáj-könyvek új darabjában, mely kötet címe: Húsz év a kétezerből. Nyilván Krisztus és a kereszténység kétezer évéből a reá eső két évtized, melyben az akkor kultikusnak számító Tisza-tájban közel száz verset közölt. Ne feledjük, hogy a Tiszatáj attól lett kultikus, mert először kezdte közölni határainkon túl élő magyar íróinkat, és számolt be sanyarú sorsukról. De igazán akkor vált legendássá, amikor betiltották. Aztán jött a „rehabili”, fölállt újra a régi gárda, de a rendszerváltást követőleg ez a lap is belesimult a tengernyi új folyóirat közé, s láthatatlanul megbújt a többi közt, az értékek devalvációja és végtelen szubjektuma megölt mindent, amelyből új kultikum keletkezhetne, magas művészi fokon, vagy éppen anélkül. (Itt persze nem a zsidózásra gondolok meg a visszavágásokra, nem Bayer Zsoltra és Lovas István­ra, Eörsire meg az Élet és Irodalom stábjára, mert ezek napi politikai ak­tualitások, s nem adok pár évet, mind ködbe vész, mint az a bizonyos albán szamár.)

Nagy Gáspárt nehéz elhelyezni. Se nem népies, se nem urbánus, egész egyszerűen költő. Ami megkülönbözteti, az „csupán” annyi, hogy tudja Pilinszkyvel: a művészet szakrális. A többi? Nem is tudom. Magasba fénylő so­rai szemünk láttára válnak klasszikussá. És nem bánom: maradjon meg kulti­kus szerzőnek, ahogy Bergman, Menzel, Wajda, Woody Allen. Vagy akár Pasolini. Kerouac. Burgess. És még lehetne sorolni, akik megmaradtak halhatatlanok­nak. A Doors együttes legendája, Jim Morrison. Legyen. Mert Nagy Gazsi ott található a balatonszemesi temetőben is. A XX. század legnagyobb magyar szí­nészének, Latinovits Zoltánnak sírja fölé vastag ág hajol. Nem is hajol. Az túl éles szög lenne. Mintha biccentene. És ott a fölerősített rusztikus fatábla, bele­vésve Nagy Gáspár szikrázó verse. Senki nem merte leverni. Senki nem fújta le, valami marha graffitis. Mély tisztelet és főhajtás. Míg ez a síri együttes áll, addig a hely, ha tetszik, ha nem, kultikus.

De nézzük, mint emelkedik Nagy Gáspár költészete a legnagyobbak közé? A magyar irodalom két legszebb négysorosa mellé fölzárkózik az övé is. Pilinszky Négysorosa és József Attila Reménytelenül (Lassan, tűnődve) híres betétje, „A semmi ágán ül szívem…” kezdetű mérhetetlen és beláthatatlan poétikája mel­lé odaülni, odakucorodni nem kevés. Persze szubjektív leszek. Fönntartom e jogomat. Most és későn. Tiszatáj, 1984/12.

Hát tessék eldönteni. A versvég úgy emelkedik föl, hogy épp ellentétje a két nagy előd versépítésének. Hiszen mind József Attilánál, mind Pilinszkynél a vers eleje, első sora az igazi vers, a második sorok már prózába hajlanak, de még verssorok, a harmadik és negyedik pedig mindkét költőnél akár prózai „egymásodperces” is lehetne. Persze ez az összehasonlítás nem érték és nem mérték. Csak némi magyarázat. Hogy mitől klasszikus már most Nagy Gáspár négysorosa? Antenna kérdése. Tisztánlátás kérdése. Megtisztítása a legendá­tól. A kultikumtól. És akkor kibújik a mamutfenyő. Az örökkön zöld. Ilyen egyszerű. Aztán vannak négysorosok még, melyek nem érik el a Most és későn klasszikumát, de fogást találnak rajtunk és lebírkóznak. „E papír már semmire se jó, / csak vers alá alomnak; / nyújtózzék istállósötétben, / míg házadban csaholnak.” /1985/7/. A félelmen túli… metafizikai állapotra utal. „Hogy fénye­sednek az éjszakák! / amint élesednek a kések, / de a félelmes penge arzenált / kicsorbíthatja az ÉNEK./ / Aki a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt köly­ke, / jól tudja miért e földi ágy / s miért a csillagok -: fölötte.”

Nagy Gáspár ma már csöndes. Ha nem is csigaházba, de elrejtőzik. Szer­keszti a Hitelben rámért műveket. És nézi a halált, szakadatlan.

Rovások egy kivágandó csekei tölgyre. Ez ennek a szívszorító, ugyanak­kor szívet melengető versnek a címe. És innen kezdődik az új korszak, a leg­újabb költemények folyama, /1999-2000/ Az anyaversek sora. Az emlékezés fájdalma. Siratás és önsiratás. De nem úgy. Inkább valamiféle önkorholó gesz­tus. Téli végzés. „Bár még öntudatlanul / de szegény anyámat / oly nagyon megkínozva / jöttem a világra / / a jóslatok szerint is / nagy kínok között / szörnyű haláltusával / megyek majd utána // így lesz kiegyenlítve / rendben az a számla / amiért ez a halandó / sűrűn pillog hátra.” József Attila ismét. „Hogy teremtsen mennyet.” Aztán az abszolút depresszív gesztus: „Hogy jó legyek és utánad menjek.” Nagy Gáspár másképp fizet. De hasonlóképp. Anyaversei gyö­nyörűek. Ilyen első versszak: „Anyámat látom / nehezen lép már / kékülő ajkán / Mária-zsoltár.” Egy másik versben meg: „Ebben a házban / vajúdott anyám szíve szívemhez / énekelt talán.” Anya s fiú közti minden fájdalom, béke, szere­tet és bűntudat, ragaszkodás és az elválás kényszere ott izzik e sorokban.

Nagy Gáspár kettesével veszi a lépcsőket. Nem rohan, de ahogy lépked fölfelé a grádicson, biztosan Istenhez ér el.