Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Legényrészlet, ZöldErvin optikával

Nagy Gáspár szépprózájáról

Ki tudja, hogy Nagy Gáspár a széppróza terén, a humorral viselt, mindig a kimondható szabadság irányába tágított önvallomásokban milyen magaslatra ér, ha ezt a műfajt ugyanolyan erővel gyakorolja, mint a költészetet. Poétai megnyilvánulásaihoz mérve másodlagosnak mégsem mondanám eme terrénumon – a politika zűrös (erkölcstelen) dolgait a személyes élmény-arzenál, főképp a szerelemben (nőkben) való lubickolás vegyítésével létrehozott emléktár kialakításán – való ténykedését. Nem, mert a lírájához és esszé-megmozdulásaihoz is köthető, sőt a szürreális Jékely Zoltán-novella főbb éltető elemét (látomás) is magába vonzó széppróza avantgárd lelkülete és stílusa szinte mindenben különbözik a nálunk többféle módon ajnározott – világirodalmi szintnek kikiáltott – „nagyok” műveitől.
Nem jobb, nem rosszabb, csak más. Fölszabadultságában? Abban is, elsőbben nyilván abban, de ezt a vagabund hosszútávfutást, rövid vágtával (klasszikusokból és komoly cikkekből vagy tébolyító újságcafrangokból vett idézetekkel) tarkítva, csupán az tudja élménnyé formálni, akinek minden megszólalását az erkölcs hitelesíti. Szabadságfölfogása, innen a cselekvő erkölcs (Öröknyár: elmúltam 9 éves), nem a liberális körökből eredeztethető – jóllehet hosszú életem alatt a kortárs irodalom művelői között nem ismertem nála minden értékre fogékonyabb, nyitottabb alkotót –, hanem vallásosságából. Ő komolyan vette a Biblia tanítását, sosem szabad – még akkor sem, ha az életed veszélyben van – hazudni.
Szépprózája, ebből kifolyólag, „valóságpróza”. Igaz, nem az ismert módon. Benne a pontos (helyrajzilag, időszakilag, a történések fölidézésében pontos) szociográfiai elemek lírai és meseelemekkel, az én-kettőzés hol erősebb, hol gyengébb árnyékmozzanataival (Adalbert von Chamisso, Székely János) ötvöződnek. Tökéletes példája eme „tükörlét” kitárulkozásának a ZöldErvin – Tübingenből című novella.  Az ifjú szerelem-bolyongását politikai hitvallássá emelő „Nagykanizsa-regény”, amely az eredeti, az 1991-1993 között íródott (legény-részlet) kis kibővítésével Kanizsa-vár (vissza) címmel is megjelent (1999), pedig annak a látásmódnak az érzékeltetője, amely a városrajz hitelességében megbúvó, ám naivnak, érzelmileg földuzzasztottnak tekinthető udvarlást, a kiszólást beszólással váltogató esszé-csavarral, illetve kinyilatkozásokkal-magyarázatokkal (1956, 1968), politikai-erkölcsi hitvallássá avatja.

Nagy Gáspár egyetlen szépprózai könyve, „összefoglalásként”, augusztusban, Ludvík Jahn nyomában címmel a Magvető Könyvkiadónál (1995) jelent meg. A mindössze alig másfélszáz oldal az 1981-es címadó íráson kívül három kisprózát, novellisztikus történetet – ZöldErvin – Tübingenből (1982), Szívoldal, gyepűszél meg Napnyugat-királyság (1993), Barnásfekete történetek, ha például áll a bál az Ibolya presszóban/tejbüfében (1981-1988) – és egy kisregényt (legény-részlet) fog egybe.
Akár tetszik, akár nem, mindeniknek ZöldErvin a főhőse. Igaz, hogy az élő-holt alak félrehallásból (itt tettetett „udvarló” gesztus) született – bérbaltavári Hölderlin Tübingenből? –, de a figura sejtelmes szürrealitása magában hordozza mindazt, amit egy kis megengedéssel a „fejlődésregény” naiv, ám növekvő mindentudása összegez. Nagy Gáspár Kakukk Marcija filozófiailag, művelődéstörténetileg képzett alak. Humora, groteszk módon ábrázolt kivagyisága, az irreális és a reális közt lebegő mese-énje és félelmetesen pontos szabadság-látóköre épp a tudálékos érdeklődést lírába csomagoló – a nagy csehek, Kundera, Hrabal vérfagyasztó humorát visszhangzó –beszédből fakad.
Nem véletlenül írta monográfusa, Görömbei András eme furcsa, egyszerre érzéki, tudákosan kimódoltnak tetsző, másszor adatok tömkelegét (Népsport) az olvasóra öntő nyelvről: „Prózájának ugyanazok a legfontosabb egyénítő jegyei, mint költészetének: a többdimenziós látásmód, a sokrétegű s e rétegeket minden darabban másképpen ütköztető és szembesítő nyelv. Gazdagon él az intertextualitás és stíluskeverés posztmodern eszközeivel, olykor az önidézéssel és önreflektálással is”.

Többdimenziós látásmód? (Az időjáték libikókájával elegyítve.)
Többdimenziós lélekcsavar!
Hiszen bármi is a téma, ebben az érzékeny, mindig a forrpontig eljutó mesélőkedvben a lélek utazik. Lett légyen az egy lány meghódítására tett kísérlet  (ZöldErvin – Tübingenből), a pannonhalmi igaz tanárok, ideértve az őt, a rakoncátlan diákot fölnevelő erkölcs előtti főhajtás (Szívoldal, gyepűszél meg Napnyugat-korályság), a Tréfa főhősét kereső-üldöző szombathelyi pikareszk mint Nagy Gáspár-i (ZöldErvin-i) világmodell létrehozása (augusztusban, Ludvík Jahn nyomában), H. úr – nem Hölderlin, sokkal inkább Hrabal – és az 1968-as csehszlovákiai robbanás erkölcsi-filozófiai lángjának a továbbéltetése (Barnásfekete történetek, ha például „áll a bál” az IBOLYA presszóban/tejbüfében), vagy egy felhőtlen, csupán a politika (1968!) által besározott „egyhetes” fiatalkori szerelem édes-bús rögzítése, a „főhős” mindenkor a pszichológiailag megfürdetett, nemegyszer az önszerelem hevítő izgalmát is magában foglaló lélek.
Megkettőződve, megháromszorozódva?
A sejtelemről sejtelemre való bolyongás a szürrealitásba (is) megmerülő kalandot, a krimi eszközével és homályával, a valóság és irrealitás határán hintáztatja. A ZöldErvin-történet épp ettől, az elhallgatás (lódítás, keverés!) eszközével is a fókuszt (az eltűnt?, elrabolt?, megkerült ? lányt mint utolérhetetlen szerelmet) erősíti. Meglehet, hogy a tübingeni költő maszkját elirigylő, a buszról le nem szálló, a hangszertokot cipelő lányt futni hagyó, Népsportot olvasó író azért veszítette el egyik arcát, a tudákosan „púderezettet”, hogy a szállongó, csak képzelt szerelemtől ittasulva rálelhessen igazi énjére.
Eme különféle mesecsavarral késleltetett keresés azért is alakul őrült várakozássá– a hoppon maradt férfi még a klinikán (őrültek házában?) is a várja az általa ismert  összes lány- és asszonyalakot egy személyben megtestesítő nem-volt kedvesét –, mert a Neckar folyó melletti toronyszoba lakójának csöndjét képzelvén léleklakatnak, holtnak képzeli magát. Mindenképp – itt hatásos a zajszimfónia – ellene akar tenni. Az olvasónak alighanem teher ez a szociográfiai valóságot pontról pontra adatoló, nem kevéssé zakatoló bőség – az MTK női kosárlabda csapat egyik vajkezűjének, a gazella mozgású Beloberk Évának és a gátfutó Siska Xéniának megidézése, a Fradi – Lajosmizsei Dózsa edzőmérkőzés és az Izvesztyija Kupa nyitómérkőzés eredménye, stb.) –, ám a budakeszi illetőségű ZöldErvinünk épp ebben az önmagának kitalált (valódi énjét nemcsak illusztráló, de el is bújtató) szerepben érzi jól magát.

Nagy Gáspár kétségkívül itt is költő – „Kisasszony, gyönyörű virágai vannak! Ezek ám az Ég angyalainak a föltámadásra hívó harsonái!” –, és végképp, mint ahogyan mindenik szövegében, a törhetetlen gerinc, az egyenes tartás, a tisztán szólás, a feddhetetlen erkölcs bajnoka („a felelősség elképzelhetetlen szabadság nélkül”). Nemcsak „a leányzó légzésébe akart beférkőzni” – nem véletlen az állandó izzást reveláló egyik híres verssora: „Tilosban mentek át a nők testemen” –, hanem a meghódítani vágyott személy (kitágítva, a közösség, vagy talán az egész nemzet?) gondolatvilágába is. Szívesen lubickol a cseh(szlovák) irodalom és film főhőseinek az álarcába bújva, történéseinek csúcsra törő szabadságkiteljesítését idézve, mintha valódi születését (nagykorúvá válását bizonyosan) 1968, a prágai tavasz friss – mámorító – levegője jelentené.

Ne feledjük, ZöldErvin – aki akkor még meg sem született – pedálozza a csehszlovák melegítőket és egyéb ruhaneműket boltokba szállító triciklit, ő idézi az egyszeres válogatott focistát, aki Kundera Tréfáját szinte szóról szóra fölmondta, ő csodálta meg Zemánek karrierjét. Ő akar, ezért az irdatlan rohanás, miként a novella címe is utal rá, Ludvík Jahn nyomába jutni. Ez a kitalált, Hölderlin fájdalmát önmegbánással (bűnvallással?) kisebbítő alteregó teríti maga elé a Somogyi Győző által rajzolt nagy térképet, amely a Kárpát-medencét mutatja madártávlatból, hogy áldozni tudjon a kishaza, Bérbaltavár és környéke szépségének, hogy fölidézhesse pannonhalmi tanárának, Dr. Vanyó Tihamérnak a történelmet is idekapcsoló, a diákokat még időben fölvilágosító mondatát – „kérem, kérem, a térképrombolás maradjon örökre a nagyhatalmak bűne!” –, hogy fejet hajthasson a magyar 1956 suhanc-hősei előtt (Szívoldal, gyepűszél meg Napnyugat-királyság).
Az Ibolya presszóbeli furmányos történet is tele van, főképp a szerepjátszás miatt, megannyi sejtelemmel, önéletrajzi és műveltségélményekből, találkozásokból és művekből vett, azokat átélő, sőt a saját szidolával megfényesítő elemekkel (stílusparódiákkal) és esemény-sziporkákkal – ebből a szempontból a Literárny Listy június 17-i száma (1968!) éppoly fontos közlendő, mint a férfiakat és fiúgyermekeket magához vonzó, csábító középkorú Klára asszony – „füstszínű harisnyanadrág”! – érzelmi tábort ácsoló tevékenysége. A lét itt „barnásfekete” sör, amelyet Hrabal és ZöldErvin együtt önt a kriglibe. S aki fölhajtja eme kesernyésen vidor, a Nagy Gáspár-i költészet-halandzsa által bújtatott, „kimondhatatlanokkal” telített, a „Vers- és szövegértelmező munkaközösség” által megkeserített itókát, az többé-kevésbé a birtokába jutott élménypezsgéstől megrészegül.
ZöldErvin, a költőnknek is mester Nagy László Zöld Angyalával szemben, borús fellegjárásával nem tarolja le a napsütötte létezés szivárványpompájában leledző „pusztát”. Sőt, minden valós és szándékosan félrecsúszott (félrecsúsztatott!) mondatával, nemegyszer poénkodó gesztussal, azt fölékesíti. A prózaíró ironikus bölcsessége nem másból, mint hányatott, a történelmet csak groteszk (abszurd) látásmód révén ábrázolt közép-európai sorsunkból fakad. A jobb híján „zűrzavarosnak” titulált nyelv (amelyet Görömbei „műfajteremtő műfajtalanságnak” mond), a poétai eszközök közé sorolja, jellemteremtő szándékkal, a publicisztikus, csaknem az argó (vagy éppenséggel a közhely) közelében születő, a szociografikus színeket és az esszébetéteket megvidámító, sokszor kifacsarintó beszédmódot. Az ekét, akár égi, akár földi a szántás, sosem lecsutakolt ökrök húzzák.

Egy kivételével, és ez a szépprózai mű a (legényrészlet). A kisregény csaknem tíz évvel született ZöldErvin fölbukkanása után. Az alteregó (korábban büszkén viselt maszk) itt sem veszítette el vagabund érvényét, ám az író jól érezte – visszavonulása az abszurd költészet magaslatairól és szakadékaiból tudatos cselekedet –, hogy ebben a szűzi mosolyt, a fiatal szerelem áradását, két naiv szív összeragasztását véghetlen érzelemmel ábrázolt, csaknem az udvarló giccsig elmenő körképben (a Kanizsa várfalain belüli, a fiatal férfiú szemszögéből mindenképp komolynak nevezhető várbevételben) csak a gyermeki lelkülettel, őszinteséggel és érzések tisztaságával lehet hódítani.
Elsiratott édes-bús múlt – idilli derűvel, a napsütés megannyi fokozatával ábrázolva. Hitelét az első személyben elmondott valós történet adja. Hihetetlenül pontos szociográfiai, a térkép minden kiszögellésében lényeges pontot érzékeltető háttérrel. Minthogy kanizsai születésű lévén húsz éves koromig magam is ezt a „városképet” tudtam-éltem, csak ámulok a cselekvő lélekrajzot valóságdarabokkal kiegészítő (sőt egyikből-másikból mítoszt is építő – lásd az egyik álmot, a temető közelében lévő sínpálya fölötti híd mint a szerelmi bánatokban szenvedők öngyilkos hídja) adatolás pontosságán.
Szomolányi-sarok, vagyis a focidrukkerek agorája, Sétatér, Sugár út, Városi strand, Centrál Hotel, Buzek úr, a messze földön híres fényképész, a vándorcirkuszok előadásán a nézők között is külön számot előadó Nevető Laci, és a szerelmet megtestesítő nádszál karcsúságú Klarisszimusz, vagyis Klára – ez a nagynénjénél nyári szünetet töltő érettségizett diák Nagykanizsája.
A (legény-részlet) tucat-történet; egy lenne az ismert ezer közül, ha nem tenné egyedivé a történés dátuma: 1968. augusztus. Annak is az a hete (ágcsernyői találkozó!), amikor a szovjet csapatok, féltvén a Varsói Szerződés széthullását, „baráti segítséggel” (szégyenszemre mi is köztük voltunk) lerohanták a szocialista tábor akkori legrakoncátlanabbját, Csehszlovákiát. Hiába volt a „csókkérés” megannyi szerelmi tüze, ha ezt a rövidéletű kalandot igencsak beárnyékolta a fiú lélekállapota. „Levert voltam, mint a testvéri csehszlovákok, akik persze direkt kérték ezt. Hallottuk, ők maguk hívták a segítőket. Azok meg mentek is toronyiránt, önzetlenül.”
Az eszmélkedő fiatalnak akarva-akaratlan rá kellett jönnie az ideológiai hazugságok fertőjére. Még emlékezett, kisdiák korát ez tette feketévé, az 1956-ban fiatalon kivégzettekre, s most meg „hazafelé”, vagyis Szombathelyre utazván találkozik – a buszukat meg is kellett állítani ­– a dörgő szovjet lánctalpasokkal. Kanizsai „egyhetes” szerelme, akinek családja igencsak megszenvedte a szocializmus galádságait, levélben pedig arról értesíti, hogy a „baráti látogatásból” nem csupán „hősök” érkeztek haza, ám – ezt minden korabeli újság és híradás elhallgatta – nem kevés koporsó is. Az idill tehát tragikus véggé változott. A (legény-részlet) ebből kifolyólag a magára eszmélés kisregénye.
A stílus és a látásmód nem engedte, hogy ZöldErvin – aki pedig rendet tudott volna tenni a gyászosan zűrös avarban – színre lépjen. Vagabund ítélkezése helyett a maszk nélküli író könyörtelensége, szabadságot szülő igazmondása vált a balett-könnyű szerelmet sűrű koromszemcsékkel pettyező történet fókuszává.

Elhangzott Székesfehérváron, 2019. május 16-án, a Nagy Gáspár Emlékülésen.

Szakolczay Lajos
Vár, 2019. 3. sz. p. 52-56.


< vissza