EMLÉKSOROK NAGY GÁSPÁRRÓL
Hányszor de hányszor elmondod / örökre… mindörökre… kedd!/ Csak ez a nap őrzi meg neved / már halálodat is rábízhatod. – írja 1956 Fénylő arcai című hosszabb költeményében, 1956 október 23-ra emlékezve, amely keddi napra esett. Amikor a könyv nyomdába került, 2006. április 24-én, a költő még nem tudott betegségéről. 2007. január 16-án, KEDDEN temettük Nagytilajban, (Vas megyei falu) földmíves szülei: Nagy Gáspár és Kelemen Erzsébet mellé. Sokat sírtunk titokban május közepe óta, mióta megtudtuk a diagnózist: hasnyálmirigyrák; és sokan, sokat imádkoztunk érte, hátha megmarad nekünk.
Az egyik legnagyobb magyar kortárs-lírikus távozott közülünk. Jobb (nem könnyebb!) életem lett azóta, mióta őt megismertem, és költészetével foglalkozni kezdtem. Úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. “Remete keresztény / Bakony bujdosója / magyari új hitnek / kovásza és sója.” … „velencei bencés / szíve tiszta zengés./ – írja Szent Gellértről Symphonia Ungarorum című versciklusában. ‘Pannonhalmi bencés’ – alakítom át verssorát, az ő személyére alkalmazva.
Nagy Gáspár 1949. május 4-én született Bérbaltaváron (a már említett Nagytilaj mellett). Mélyen vallásos földmíves családba született bele – gyermekkora és a Pannonhalmi Bencés Gimnázium élete meghatározó élményei. A Szombathelyi Főiskola népművelés-könyvtár szakán kap diplomát 1971-ben. Budapesti fiókkönyvtárak a munkahelyei, majd a Magyar írók Szövetségének könyvtárosa és első választott titkára.
Tehetsége közismert, de pannonhalmi érettségijétől kezdve a hatalom ellenséget sejt benne és ahol lehet, mellőzésben és gáncsban van része. A hatalomnak nem kell csalódnia benne: ő rúgja fel leglátványosabban az akkor fennálló politikai rendszer és az írótársadalom hallgatólagos kompromisszumát – a kimondhatóság határát a rendszertől kapott előnyét már nem lépjük át. Számonkéri Nagy Imre kivégzését az akkor uralkodó gyikosoktól, 1956 morális példáját állítja a magyar társadalom elé, és „holmi” betlehemi jászolt emleget makacsul 1978-óta verseiben. Háromgyermekes családapa, ezért kirúgások, elkobzások, leváltások, szilenciumok érzékenyen érintik, de lényegében nem tudnak mit csinálni vele, szelíd és törvénytisztelő ember, és mindezt a költészet nyelvén teszi, amit csak az ért, aki a nyelvi és irodalmi műveltség alapjait valóban elsajátította. „Angyalarccal robbant föl hazugságokat” idézi Görömbei András Csoóri Sándort, róla szólván. És ezt elég sokszor teszi. “Ne féljetek…!” írja ő is, („Pedig félhettek volna bőven! / Ahogy mondani szokás: / lehetett volna félnivalójuk, / hiszen a király Heródes / reggeltől estig elhatárolódott.”) Bár János P. rejtélyes című versét a költő makacsul Pilinszky Jánosra magyarázza, mi azért tudjuk, hogy az, aki az angyali szózatot ez idő tájt felerősítette, annak szintén ez a monogramja. Az irodalom mindig többértelmű.
Sok mindenre büszke vagyok vele kapcsolatban, de talán legjobban egy autográf könyvajánlására, melyet Ezredváltó sűrű évek című kötetébe írt számomra: Heltai Bálintnak régi barátsággal ajánlom: „Mert a legnagyobb bátorság / a remény e delejes/ évülhetetlen statikában / és olykor a csepült józanság / a legfőbb hősi állapot / mikor már minden veszni látszik / Isten ad még egy utolsó lapot.” Nagy Gáspár. (Az idézet – Ezredváltó sorok Illyés Gyula epitáfiumához című költeményéből való.)
A mi iskolánk is büszke lehet rá, talán jobban mint mások. Kétszer is járt nálunk. Először 2000 márciusában szabadegyetemi előadás keretében beszélgethettünk vele. Görömbei András, akkor a debreceni egyetem rektora, Nagy Gáspár költészetének legkiválóbb ismerője segített akkor nekünk a félkészülésben és a tanulók felkészítésében: kérésünkre elfaxolta nekünk Nagy Gáspár általa legfontosabbnak tartott negyven versének a címét, amelyeket elsősorban ajánl az ifjúság és olvasóközönség figyelmébe – így a Már gondolhatott; Májusi-karácsonyban; Stáció-járás; Szabadítót mondani; Gyönyörű bűnt; Csak nézem Olga Korbutot (ez a „SZALTÓSZABADSÁG” -verse); A Fiú naplójából; Zónaidő; Zbigniew Herbert emlékére; stb.) Mind a negyvenet nagy példányszámban sokszorosíttattuk, és tanulmányoztattuk a diákokkal. Úgy ment akkor el közülünk, hogy több érdeklődő hallgatóját meggyőzte arról: érdemes a folyóiratok megjelenésére várni, a kortársirodalomnak van újból (faj)súlyos mondanivalója a társadalom és egyén számára. A nálunk lezajlott irodalmi délután után néhány nappal mind ő, mind Görömbei András Kossuth-díjat kaptak.
2005. április 9-én, iskolánk fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte. Nagy Gáspár volt az egyik díszvendégünk. Felkérésünkre írt Petőfi Sándor: Az apostoláról egy azóta, már nyugodtan mondhatjuk, elhíresült, sokat idézett esszét – „Te nem magadnak, / Te másoknak születtél!” címmel, melyet maga olvasott föl ünnepi tudományos ülésszakunkon. Megjelent a gimnázium jubileumi évkönyvében, a Hitel 2005. 6, számában, végül Közelebb az életemhez című esszé és dokumentumgyűjteményében (Szeged, 2005. Tiszatáj könyvek sorozatában. 148-156. l.) Az apostol kötelező olvasmány, érettségi tétel. Itt, ebben az iskolában különösen, mellé tehetjük Nagy Gáspár tanulmányát, amely elsősorban nekünk íródott. Hatalmas anyagismerettel, olyan mélyen feltárja Petőfi Sándor 1848. júliusi-augusztusi lelkiállapotát, a két hónap történelmi eseményeivel összefüggésben, ahogyan még senki sem. És azt, hogy hogyan válik a költő-apostol a mű elejétől a végéig a lélek nélküli sötétség („Olyan fekete a világ / Mint a kibérlett lelkiismeret”) reménytelen keserűségétől indulva, ismét „a Remény helytartójává” „Kicsiny tűz vagyok a haza éjében, de tűz vagyok; s csak egy szót olvashat a nemzet a sors könyvéből fényemnél, de ez az egy szó a remény!” Tartsuk napirenden ezt az esszét, hiszen Az apostolt évről évre tanítjuk, tanuljátok, vizsgáztok és vizsgáztatunk belőle – még ékesebbé válik a remekmű, ha irodalmat irodalommal szemléltetünk…
A költő rendszerváltozás utáni szókimondása, egyre bővülő életműve ugyanolyan jelentős és szép, mint a korábbi. Csak a kifejezendő valóság lett bonyolultabb. De ő soha utat nem tévesztett – sem az emberélet útjának felén, sem elején, sem végén. Mindvégig megmegmaradt a keskeny ösvényen. Gáspár! Miért érezzük úgy, hogy nem mentél el?
Heltai Bálint
Törökmozgó, 2007. 2. sz. p. 12-13.