Tavalyi keresztek
Nem volt még olyan iszonyú évem, mint a tavalyi. Szinte hetente kellett írnom búcsúztatót, és nem csak a nálam idősebbekről. A magyar irodalomban nagy rendet vágott a kaszás. Ahogy elnézem ezt az esztendőt, hinni kéne, hogy nem lesz olyan, mint a bátyja. De nem tudok hinni benne. Lehet, hogy kevesebbet arat a halál az irodalomban, de a társadalomban – amelynek az írástudók (na meg a farizeusok) csak részei – szinte biztos, hogy többet.
…
…
Legyőzhetetlen vereség
Szerda este kilenckor bemondta a rádió, hogy Nagy Gáspár Kossuth- és József Attila-díjas költő meghalt. Mindnyájan tudtuk, hogy nagybeteg, de mindnyájan reménykedtünk. És imádkoztunk is érte. Körülbelül fél évvel volt idősebb nálam, a pályát együtt kezdtük. Bérbaltaváron született. Ez a gyönyörű helynév előrevetített mindent. Az írószövetség József Attila Köre körüli harcokban, a Mozgó Világban még mindketten egyszerre vettünk részt. Könyveket cseréltünk, ahogy kell. Aztán én elbújtam az első nagyregényembe, Gazsi meg mesze lakott, akárcsak én. Ritkábban futottunk össze a belvárosban. Mondhatnám, de az az igazság, hogy az élet elsodort bennünket egymástól. Azt is a nekrológból kellett megtudnom, hogy két éve a Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségét vezette. Legyőzhetetlen szelídsége ma is megbabonáz.
Hát nincs vége, honjaim, annak, amiről a bevezetőben írtam.
Temesi Ferenc
Magyar Nemzet, 2007. 01. 06.