Megkisebbedett a költészet súlya napjainkban. Ez kétségtelen. Igaz annak ellenére, hogy soha nem látott mértékben megnőtt a verset költők tábora. Aki magányos, társtalan, aki magának fontos közlendővel tartozik: papírhoz nyúl és verset ír. Válságtünetté vált a versírás. Gyónásainkhoz nincs pap, mert nincs hit, keresztény, amelynek formája is van; nincs társ: család, szerető, barát – hát hol ütközzenek meg egymással a nincs és a van, a bent tartalmai és a kint üressége, ha nem egy szűzfehér papíron, versben? (Miért épp versben? Ez már a hagyomány: hiába mutatja a súlyveszteséget a líra iránti olvasói érdeklődés, a versben való megnyilatkozás elementáris igénye az amúgy érdekteleneket is a magyar szellemi hagyományokhoz kapcsolja emígy.)
A legindividuálisabb műnem sínylette meg legjobban a személyiség totális válságát. A gazdaság, a politika, az életszínvonal, az együttélés másokkal és magunkkkal: az erkölcs válsága mit is rombolhatna nagyobb erővel; mint a szubjektumot? „Az egyén a társadalom idegvégződése” – idézem a Karinthy-aforizmát; egy töredékéletműből emeltem ki ezt a mondattöredéket. Válság és töredékesség: olyan fogalmak, melyek kézen fogják egymást.
Csökkent a líra súlya napjainkban. És általában is, csökkent a művészeteké. Miért? Elsősorban azért, mert megnövekedett az életben maradáshoz szükséges idő, és ezzel egyenes arányban csökkent a regenerálódásra fordítható idő és energia. Ám e maradékon a test és a szellem nem fele-fele arányban osztozik: a fiziológia teljes részt követel most is, joggal, ekként a veszteség szinte kizárólag a szellemet sújtja. Maradék erejével, a rendelkezésre álló kevés időben azonban a szellem is, törvényszerűleg, konkrétumokat követel: tényt és útmutatást, a holnapi eligazodáshoz kellő információkat. Helyzetelemzést. Közérthető nyelven politikumot, ökonomikumot.
Az életet ma bűnök terhelik. Bűnök erodálják emberi voltunk egyik létalapját, a nyelvet is. A nyelv iránt is megrendült a nyelven beszélők természetes bizalma. Szó és igazság nem szükségszerűen egy korunkban. És a szó, a nyelv iránti bizalmatlanság mi mást is veszélyeztethetne jobban, mint a költészetet, amely a szó = igazság ősi hitében lélegzik ma is?
A válsághoz és a töredékhez, az Atyához és a Fiúhoz ma talán az eddigieknél is nagyobb erővel kötődik a Szentlélek: a Hit, hogy így legyen teljes e modern Szentháromság. A hit: hogy emberi voltunkat a versben is meg lehet őrizni.
Nagy Gáspár mindent megtesz, hogy ezt a lírai tételt bizonyítsa. Hite e szó kimondása nélkül is elemi erővel testesül meg a verseiben. Az „emberi volt”: az egyetlen bizonyosság; minden, ami ezidáig emberi volt: erkölcs, történelem, nyelv, költői hagyomány. Romantikus restaurációs kísérlet, ez Nagy Gáspár költészete. Hatalmas erőfeszítés, hogy egyetlen könyvben összefoglaljon minden nyelven nevezhető értéket, hagyományt, minden hozzáig vezető szálat összesodorjon, s nem azért, hogy a végükre csomót kötve folytathatatlanságukat bizonyítsa. Ellenkezőleg: az életképességükről tegyen tanúságot. Konzervatív? Igen. Abban az értelemben, hogy számára az új nem eredendően és nem feltétlenül érték.
Haragszik az öncélú nyelvkedőkre, a nyelvet csupán nyelvként kezelőkre, a formát megjelenéssé silányítókra, az ötletbukfencből költészetet hamisítókra. Leszamarazza őket, leneoavantgardozza. Mert látja: a kedvelt szó mögött sokszor csak üresség van, tétovaság és tájékozatlanság. Tájékozódni képtelenség. Tudja: aki napjaink hajtűkanyaraiban nem szilárd tárgyakba-fogalmakba kapaszkodik, az csak hazudja azt, hogy talpon maradt.
De nem vigyáz eléggé: szúrós versei azokat is sértik, akik csak másféle hagyományokba próbálnak kapaszkodni. Akik számára a hagyomány elsősorban Siratót, Majakovszkijt, El Liszickijt, Kassákot, Palasovszkyt, Mallarmét jelenti, és a többi őshitetlen-hívőt: a világot valóban újraberendezni kívánó s próbáló valódi avantgárdokat. Akik számára az új nyelv: hitbéli kérdés. S az új nyelvhez társuló új tartalom, ha töredékes, kiismerhetetlen és rendszertelen is még, mert egész, kiismerhető és rendszerszerű hogyan is lehetne, azért – legalább erkölcsileg – kikezdhetetlen, becsületes.
A szakadék (a hagyományt illetően) közöttük húzódik, s ez nem érték kérdése. Nagy Gáspárt a szíve, műveltsége, s az e kettőtől vezérelt indulata Kodállyal köti össze (szabadon idézve – a tonalitás az egyetlen út, amelyről le lehet térni, de ott az utak a semmibe vezetnek) és nem az atonálisokkal. Annak ellenére, hogy négy tételes műve maga is az atonalitás felé közelít. Pontosabban: az atonalitás felé közelíti az utána jövők líráját, elkerülhetetlenül. Hiszen inkább egy Brahms-szimfóniára emlékeztet, mint egy beethovenire. A klasszikus szonátaforma lassú és gyors tételein belül is több a visszafogás, az elbizonytalanodás, a visszavonás, az iróniába oldás, mint a legnagyobb romantikusnál, és a negyedik tétel, az összegzés sem képes olyan egyértelműen felzengetni a győzelem, a túlélés, a feltétlen hit himnuszát, mint azt az Örömóda teszi. Hiba volna ezt a megvalósulatlanságot Nagy Gáspár bűnéül róni föl. Ám erényéül is. Nagy Gáspár költészete: a harmónia újrateremtésének leghősiesebb, mert legtudatosabb kísérlete ma.
Látjuk nap mint nap, hogyan reinkarnálódik a normális emberi ösztön versekben. Mindenki szeretetre, emberi életre, békére, szabadságra, azonosítható, kiismerhető politikai viszonyokra, egészséges nemzeti tudatra vágyik. Mindenki bizonytalan ezen értékek megvalósulását illetően. Rendszerbe, ha mégoly esetlegesbe is, alig néhányan tudják szervezni vágyaikat. Nagy Gáspár tudja.
Á bevezető vers haiku-szerű, letisztultságot sugalló, mégis bizonytalan, mégis kikényszerített hitű sorai után középkori emblémák sorakoznak: a nyelv-, a hit-, a föld-, a fény-, a hő-, a vegytan és a k(o)órtan szubsztrátumai. Az emblémákat szimbólumok követik (szimbolikus nevek, melyekhez utak, programok kapcsolódnak – és halálok: fúgák): József Attila, Nagy László, Szilágyi Domokos, Latinovits, Dsida, Jékely, Huszárik, Pilinszky és egy névtelen: rokon. Így, itt csúszik át szinte észrevétlen a költészet a megidézésből, a sajáttá tételből a már igazán sajátba: a körül lévő ütköző- és kapcsolópontokba: a saját történelembe, amely aztán a negyedik tételben tágul ki nemzettörténelemmé, nemzettragédiákká. És itt kapcsolódik végül minden sor eggyé: a múlt jelenné, a személyes közössé. A hit, amely a múltból a jövő felé ível a jelenen át, itt, ezekben a versekben ölt emberi alakot. De a dalok még itt sem örömteliek. Hangjukat visszafogja a féltés, az aggodalom, az akart hit és akart remény mélyén megülő bizonytalanság. Előre-hátra hangzik a magyar időben a janicsár szava: lehet keserves dalt tanulni, a Hódoltságban.
Mányoki Endre
Könyvvilág, 1983. 2. sz.