Mióta nem tartom ujjaimat a magyar politika ütőerén, lealacsonyodott a vérnyomásom. Nem a normálisnak mondott mértékre, annál lejjebb, így kávékkal kell föltornáztatnom a kívánatos, szabad mozgást megengedő szintre. Amikor már nem tudom, és amikor még nem tudom, hogy mekkora a vérnyomásom.
Egyáltalán: vérnyomásmérték-tudat nélkül élem az életem. Ez nagy körültekintést igénylő tevékenység, de hát így lehet megmaradni ebben a világban, így lehet életkorhatárokat kitolni, eltolni, feszíteni. Vagyis ha nem izgatom föl magam túlzottan, feltehetőleg tovább élek. Például nem gondolkozom a kelleténél többet a nemzetpropagandai intézmény körül csoportosuló ótvaros és ostoba és kisszerű és durva és sértő indoklásokon és az ugyanilyenforma ellenindoklásokon. Nekem magyar vérnyomásom van. Ne tessék ezt ingadoztatni. Ezt magamnak mondom, a bennem együttélő hagyományőrző és szabadelvű magyar lélekrészeimnek.
Miután leszakadtam a mai magyar tömegkommunikációs eszközökről, azaz nem függesztem szemeimet a tévére, és nem fülelek a rádióhangokra, az újságok áttanulmányozása is egy gyors folyamat mostanában, kijelenthetem: nem tartom ujjaimat a mai magyar politika ütőerén. És ez így jól van.
Alkalmasint már verseskönyvek nézésére is alkalmas vagyok.
Tegnap sikerült például egy húzásra elolvasnom Nagy Gáspár Mosolyelágazás című legújabb könyvét. Már csak vérnyomáskarbantartási szempontból is feltétlenül érdemes volt nekem verseket nézni. Mert azok a mondatok, azok a képek, azok a szófüzérek, azok a kétségtelen kétségek, amik Nagy Gáspár nagy tisztességgel megcsinált verseskönyve olvastán keresztülsétáltak agyamon, azt a parancsot közvetítették, hogy: tessék beállni a normális érfal-használatra! Vigyázni, nem nyomulni. Hogy maradjunk épek. Hogy nagyságunkban-egészünkben és kicsinységünkben-összetörtségünkben is hasonlók és méltók lehessünk-maradhassunk ahhoz, aki által teremtettünk. A Teremtőhöz. Hát erről beszél nekem a költő, erről a föntet a lenttel összeszálazó viszonyrendszerről, a lélekmély magasáról, az ég mélykékjéról, hogy végre konkrét is legyek: az óceán fölötti viharban bukdácsoló repülőgépről, amiben ott van az átélő-túlélő Nagy Gáspár. Aki majd, hisz ez a dolga, tiszta és szép versmondatokat készít arról, milyen Amerikában magyarnak lenni, és micsoda érzés egy mexikói kaktusz tövében a magyar költőnek indiánokra várni.
A költészeti tevékenység nem versenyszerű. Nem az a győző, aki előbb ér bele a kegyelmi állapotba. A költő akaratlagosan nem is tudja helyzetbe hozni magát. Tiszta beszédhelyzetbe, igazmondásba. A pontos szavak tiszta beszéddé rendezése adomány, képesség, tehetség — van. A költő csak akkor beszél, amikor kell. Hogy mikor kell? Amikor fontos beszélni. Hogy mikor fontos? Tudja ezt a Jóisten.
Négy évvel ezelőtt Nagy Gáspár ásta azt az árkot a házamhoz, amibe később az áramot a házamba hozó földkábel került. Miután átcsákányozta a házat a villanyoszloptól elválasztó földutat, és elmondta, ebben a munkájában, a fényteremtő előkészületekben, az úttörésben, a fönt-lent kapcsolat kialakításában semmi költőit nem talál, szerencsére, ásójával az árok végét kezdte mélyíteni. Úgy száz centi mélynél kiabált: gyere gyorsan, mi lett itt?
Forrás lett itt, Gazsi, vizet fakasztottál — mondtam, aztán hívtuk a vízműveseket, hogy foltozzák be a csőfeltörést.
Az akkori mosolyból idáig tartó mosolyelágazás indult, ezért jó szívvel ajánlhatom mindenki szíves figyelmébe Nagy Gáspár legújabb verseskönyvét. Mert szép és mert jó és mert igaz könyv.
Dippold Pál
Élet és Irodalom, 1993. júl. 16.