Nagy Gáspár költői jelenléte töretlen és folyamatos irodalmunk élvonalában. Csak az elmúlt eseményekkel teli évek – melyek során az alkotó 2000-ben Kossuth-díjat kapott – termését szemlézve, felsorolhatjuk a születésének ötvenedik évfordulójára megjelent Szabadrabok című gyűjteményes kötetét, a Tiszatáj Könyvek sorában 2000-ben napvilágot látott Húsz év a kétezerből című – a folyóiratban korábban megjelent, illetve új opusokat is közre adó – kiadványt, valamint a tavalyi, az 1956-os forradalom „láthatatlan emlékművének talapzatára” helyezett „…nem szabad feledNI!…” kötetet. Új gyűjteménye az elmúlt öt év vershozamának foglalata: száz vers. Már önmagában a kerek szám is (nagysága nem különben) a teljesség képzetét kelti, s a költő nem is okoz csalódást: kötete valóban összegző, számvető jellegű. Az alcímben megjelölt évek „termése” az élet delelőjén időző lírikus gondolatainak, léttapasztalatainak nemessé érlelt „aszúborába” engedik belekóstolni az olvasót.
A Nagy Gáspár-i világlátás, szemléleti és poétikai magatartás a kezdetektől szilárd alapokon nyugszik – ég és föld határán, a végtelen vízébe vetett vasmacskával horgonyoz. Az erkölcs és az esztétikum összetartozását vallja, költői univerzuma öröknek tudott morális és szakrális bizonyosságokra, a transzcendens reményre támaszkodik. A nemzeti, közösségi felelősségérzet költőjeként, a közép-európai sorsközösség vállalójaként éppúgy ismert, mint a közélet hajlíthatatlan gerincű bírájaként, illetve a történelmi kötelességtudat megszólaltatójaként. Az utóbbi évek egyre hangsúlyosabbá tették a poéta létbölcseleti gondokat, az élet végső kérdéseit feszegető meditatív-vallomásos líráját. A már korábbról ismert két fő tematikai vonulat, a közéleti versek valamit a létfilozófiai számvetés költeményei most is megtalálhatók. Jellegzetességük, hogy gyakran összekapcsolódnak, átfedésbe kerülnek. A fő szemléleti távlatok a személyes konfesszió hangjaival egészülnek ki: szerelmes vallomásokkal, illetve emlékversekkel (búcsúztatókkal) és köszöntőkkel. A felvillantott portrékban, személyes példákban és tanúságtételekben – Erdélyi Zsuzsannán, Sinkovits Imrén keresztül Püski Sándorig vagy Zbigniew Herbertig – a szerző lírájának fontos értékállításai szólalnak meg.
Nagy Gáspár kötetében az ezredváltás lelki-szakrális tartalmát emeli ki. Az egyéni sorsot, a privát létezést, a nemzeti és az általános emberi összetartozás tudatának megerősítésével és megújuló élményével, a bűn és jóvátétel mélyen átélt egzisztenciális gondjával, a megbocsátó szeretet üzenetével, a kegyelem lehetőségének bizonyosságával a létezés értelmessége és méltósága mellett tesz hitet. A bölcseleti összegzés jellemző évszaka az ősz, létideje az éjszaka, pozíciója a meghittség csöndje, az elvonulás magánya, beszédhelyzete a belső monológ, a meditáció, a vallomás, a gyónás. Poétikai magatartása az őrzés, az óvás, a rend, a béke, a tisztaság értékeit emeli metafizikus, sőt szakrális magasságokba. A természeti stilizációban, képi analógiákban, hasonlatokban gazdag, érzékeny és a megidézett látvány szépségére törekvő metaforizáló költői nyelve hatalmas lelki és érzelmi energiákkal telített – a mesterségbeli tudás által mégis fegyelmezett és mértéktartó. Versei változatos formákba öntöttek. Elégikus hangulatúak, bölcseletileg letisztultak. A lírikus szemlélete a vallott végső isteni bizonyosság tudatában olvasztja egybe világa ellentétes erőit. Szintetizáló képessége alkalmas rá, hogy az eltávolodás és visszatalálás stádiumait végigjárva, a „lám hullásainkban is van gyönyörűség” tapasztalatából szemlélődve, az állandósuló haláltudat árnyékában is vitális energiákkal töltse fel sorait. A különböző minőségeket ötvöző látásmódja – az egyéni önvizsgálatot is magukban foglaló – szerelmes verseiben a végtelenség, az egybeolvadás élményében társítja az elmúlás, az erotika, a „titkos szenvedély” érzését, az örökkévalóság dimenziójába helyezve ezáltal vallomása jelentéskörét. Szindbád alakjának felidézésével – „aki már nem utazik / nem kószál / csak vár” – lehetősége nyílik a szerelem és a halál örök témáinak egybekapcsolására.
Nagy Gáspár tudatosan és elkötelezetten vállalja a magyar nemzeti sorsköltészet hagyományát, támaszkodva a siralmas énekek, a zsoltáros költészet, a „de profundis…” beszédhelyzetének erkölcsileg és szellemileg rendkívül gazdag, több száz éves tradíciójára is. Nagy kompozícióiban, a Symphonia Ungarorum-ban, illetve a Hullámzó vizeken kereszt-ben a közös múlt, a sorstörténet megverselésével, a bibliai analógiával megemelt tájélmény felhasználásával az egyént és a nemzetet létösszegző igénnyel olvasztja lelki közösségbe és transzcendentális jelentőségű küldetésbe. Az alkotó és a felelevenített múlt ambivalenciája végig kíséri a kötet verseit. Nem csak az ifjúság emlékét és a kedves, felejthetetlen halottak örökségét jelenti számára a maga mögött hagyott század, hanem a diktatúrát, s annak ismét kísértő gyakorlatát, fenyegetésének napjainkba való visszatértét is. 1956 emléke továbbra is tisztán ragyog, igazolásául, hogy „cáfolatlanul csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!”, ahogyan 1968 szégyene és eszméltető megrázkódtatása sem feledhető. Az emlékezés képességének fenntartása segít meglátni közéletünkben a „nyilvánosság független zsoldosainak fene nagy egymásrautaltságát”, egyeztetettnek tűnő forgatókönyv szerinti gyűlölködésük álságosságát. A változatlannak tudott minőségekkel, az emberi felelősségvállalás kikerülhetetlen törvényével szemben utasítja el a költő napjaink politikai acsarkodástól, „gőzügyektől” beszennyezett jelenének talmi parancsolatát: „mintha az ember döntött volna: itt nincs bűn és büntetés sem”. A Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz című vers pedig azon túl, hogy (fedő)névszerinti szembesítést visz végbe spiclik, ügynökök, „titkos megbízottak” és (akár ma is pozícióban lévő, a demokráciát felügyelő) „szigorúan titkos tisztek” körében, kimondja a szabad ember öntudatos válaszát az elemi etika megcsúfolóival szemben: „nem méltó hozzánk már / – azok után… / ami megtörtént velünk – / a félelem”.
Az Ezredváltó, sűrű évek klasszikus szépségű versei fontos állomást jelentenek szerzőjük pályáján. Szembetűnő, miként csavarodik egyetlen törzzsé, organikus egységgé a Nagy Gáspár-i líra sokféle szemléleti és poétikai hajtása, hogyan töltődik fel lelki nemességgel és szakrális emelkedettséggel költészete. A kötet jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, mint hogy soraiban – egy-egy motívum, szófordulat, idézet, reminiszcencia, poétikai fogás, szemléleti azonosulás erejéig – ott munkál évszázadok magyar költészetének hagyatéka: Balassi, Pázmány, Berzsenyi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Illyés, Jékely, Szabó Lőrinc, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Kormos és Csoóri öröksége.
A kötet megjelenése a magyar líra ünnepe. Felemelő olvasmány.
Papp Endre
Könyvpiac, 2003. június