Emlékezés - Nekrológok

Megint egy utazás, a legnagyobb

Vagy negyvenévnyi ismeretség, közeli és távoli pillanatok, baráti beszélgetések, közös utazások. Az egyik például Kolozsvárra, abban az időben, amikor a diszkrimináció egyik formája az volt, hogy nem lehetett magánháznál megszállni, hanem kötelező volt szállodába menni. Közös szobát béreltünk Nagy Gáspárral valahol a kolozsvári főtér közelében egy szállóban. A legolcsóbbat kerestük, mert tudtuk, hogy egyikünk se fog ott aludni.

Nagy Gazsi Kányádi Sándorhoz ment, ami veszélyes vállalkozás volt, mert Kányádi hatvanfokosnál is erősebb pálinkát tartott abban az időben. Én Kántor Lajoshoz mentem, akinél gyengébb volt a pálinka, így kora délelőtt én értem hamarabb a szobánkba. Meg azért is, mert a szobakulcsot nem adtuk le a portán, ne lássák, hogy nem ott alszunk, hanem másutt. “Szegjük a törvényt megfele!” – így humorizáltunk, holott nem mi sértettünk törvényt, hanem az, aki meghozott egy ilyen tiltó paragrafust. Én csempésztem ki a szobakulcsunkat, s ezért is én mentem vissza hamarabb.

De a szállodaszemélyzet persze regisztrálta, hogy nem ott töltöttük az éjszakát, s ezt úgy hozták a tudomásunkra, mert nekik is volt humoruk, hogy a kezembe nyomtak még egy szobakulcsot. Aztán Gazsi is megjött. A csomagjaink szét voltak túrva. Mindenütt a holmijaink hevertek, az államrezont fenyegető ingek, gatyák, zoknik… Így éltünk akkoriban. Minden és mindenki gyanús volt.

Érdekes, Nagy Gáspárral való találkozásaim nagyrészt utazásokhoz, vasúthoz, állomáshoz kötődnek.

Legutóbb, és sajnos ez rég volt, vagy két éve is, a Keletiben futottunk össze. Ő ment, én jöttem. Éppen a szülővárosomba utazott, Kiskunhalasra. Vajon miért?

És most megint egy utazás: a legnagyobb. Most azonban tudom, hogy miért, tudom az okot, s úgy gondolom, ez most nem volt sportszerű.

Még maradnia kellett volna itt, az állomáson, ahol átmenetileg tartózkodunk. Járt volna Nagy Gáspárnak egy hosszabb átmenet. Még egy kis ittlét.


Zelei Miklós
Magyar Hírlap, 2007. 01. 04.


< vissza