Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A könyvek borítója lényeges dolog,tudjuk régről, forgatja, nézegeti az olvasó, ott kezdi az ízlelgetést, a beleolvasást.
Nagy Gáspár könyvének borítóját Orosz István tervezte Radírgerinc című grafikájának felhasználásával. És itt máris meg kell állni, a lapozást megkezdés nélkül abbahagyni.

Mert mi az, hogy radírgerinc? Az alkotó belső kontrollja talán, amellyel szűri-törli mondatait, elégedetlenül dörzsöli cafatosra a papírt (a művelet számítógépen is végezhető, a cafatosság inkább lelki meghatározó, és ekképpen a monitoron is megjeleníthető, visszalátható), vagy inkább utal azokra a külső körülményekre, amelyek le-nem-írhatóvá tesznek dolgokat? Ez utóbbi már a múlté, nincs ilyen, édes-bús közép-európai nyögése az írónak, amikor csomagolja, burkolja, szövegben megjelenhetővé teszi gondolatait. Nosztalgikus visszaemlékezés erre a bújócskára. A Tréfa fricskája már nem csattintja az orrot, de facsarhatja. Attól, ami a tréfát követte. Van ilyen, lehet. A vitrinben őrizgetett – „S most kiderül, hogy rejtélyes módon a városi kapufaromboló is M. K. Mester titkos hódolója vagy rokona, s tán dedikált példányt is őrizget a vitrinében.” –, fricskát osztó könyveknek ugyan mi a sorsa? Átkerülnek, bekerülnek a visszaemlékezés körébe, erőgyűjtés céljából. De mihez? Hiszen a le-nem-írhatóság már a múlté. Marad a belső kontroll? Ahhoz nem kevés erő kell. Nagy Gáspár szövegei mintha erre törekednének. Visszafogottságuk, egyszerűségükben is megakasztott mondatainak lekerekítése – lehet ezt bizonyítani? a hangulatot, a benyomást? – azt sugallja, hogy az irodalmi szöveget belülről építve kívülről szemléli (radírgerinc), megadva önmagának a jogot és csorbítva is egyben, hogy hős legyen: „engem nyugodtan elfelejthet, hiszen csak epizodistaként bukkantam fel föl M. K. Mester regényében egy forró augusztusi délutánon.”

A könyv hangulatára gondolok, arra az élményre, amit írók szövegeinek találkozása eredményez. Ez igazán lényeges. A kapcsolódási pontok megkeresése. Történelem adta és elvette élményekben.
Kunderához való kötődései nélkül másként kellene olvasni ezt a könyvet. Dobbanások nélkül? Akkor talán a radírgerinc se lenne jelen. A dobbanások helyett szívet is írhatnánk, dehogy nagy és súlyos ez a szó, csak megpróbál a körben maradni, Kunderánál, aki azt írja A regény művészete című könyvében: „1969–1969-ben a Tréfá-t valamennyi nyugati nyelvre lefordították. (…) Egy másik ország: találkozom fordítómmal. Egy árva szót sem ért csehül. „Hát akkor hogy fordított?” A szívemmel, feleli, és előveszi tárcájából fényképemet.”

Ilyen mélységeket sejtet Nagy Gáspár is, amit csak megerősít kötetének hátoldala, ahol részlet olvasható Milan Kundera Nagy Gáspárhoz írott leveléből. A hátoldalnál, az ott felvett kérdésnél maradva: mi történt 1968-cal, ami könyvének témája. Mi történt a Jan Palach-méretű egyéniségekkel és mi a náluk hidegfejűbbekkel?
És mérhető-e egyáltalán a fej hidegsége? A szövegek azt sugallják, hogy nem. A szavak láthatatlan keserűsége, ami mondatokba hömpölyítve úgy képes szomorúvá lenni, hogy közben azért vágyat is ébreszt az akkori (ma már nincsenek is talán?) presszók hangulata iránt, azt sugallja, hogy vannak törések, amelyeket nem lehet elkerülni, mégha észre sem vesszük, hogy megtörténtek. „Most olyan ez a busz, ez a tok, mint egy – Isten tudja, ki által, finanszírozott – Balsorskereskedés; az ember csak betér, és rögtön megkapja a maga sorsát.”
A könyv témájául kijelölt időről presszók, autóbuszok mikrovilágába lemerülve képes beszélni Nagy Gáspár, szék- és asztallábak, véletlenszerűen összejött utasok körére szűkítve le a töréseket. És ugyan nem jól van-e így? Jelentéktelen részletek – „sűrűn voltak széklábak, vendéglábak, és a kissé öregecske pincérnőlábak” – nagyítják fel a lényeget, amelyek eltűnnek az emlékezet süllyesztőjében, mintha soha nem is látták volna őket, hogy aztán csak a hangulatot megidézve jöjjenek, surranjanak vissza szövegekben, mindenre emlékezve. Részletek. Szépek és furcsák is – nem csak széklábak voltak akkor –, amelyek kibillentik egyensúlyából a realitást, hangszertokban növények: „Semmit se láttam, de mindenre emlékezni fogok – hadartam. – Álmomban is ezek a kimondhatatlanul furcsa...”
Arról írni, ami „nem látva él az emlékezetben” történetekbe ágyazva sem könnyű, megragadni a hangulatát egy időszaknak, lecsupaszítani, hogy kilátszódjék a gerinc, csak sokat radírozva lehet (ebben az esetben legyen így), addig gyúrni a mondatokat, amíg föltűnés nélkül bújhat meg köztük olyan is, mint: „mert az írók mindig szabadok, hiszik, akik hiszik. A többség nem hiszi, csak azt tudja, hogy szabadság nélkül is van irodalom, sőt: igazán anélkül van” Ez a tétje: lehet-e így? Ezen a tájon így lehet.” Elgondolkodhatunk ennek igazságán, figyelembe vehetjük leírásának időpontját (1981–1988), de inkább fogadjuk el, hiszen ebbe (is) ágyazódik bele az a hangulat, ami a szövegeket jellemzi. Vita helyett gondoljunk a borítóra.

Kesernyés mosolyra húzza a száját az a korszak, az emberi természetben vájkálnak az azt megidéző sorok, visszafogottan, lekerekítve, a lényeget meghagyva, a radír belső munkája. A kesernyés mosoly pedig nem csak annak szól, hogy mit tehetnek emberekkel, hanem annak is, hogy azok mit képesek eltűrni, befogadni: „A vonat döcögött a város felé, egyszercsak hirtelen fékezett, majd megállt. (…) Hallom, hogy valaki mérgelődve mondja: ‘ha ez így megy, akkor még a tűzijátékot se látjuk a TV-ben!'(…) Egy nő le akart szállni (…) fehér arccal jött vissza. ‘Ezek nem hadgyakorlatra mennek, alighanem tényleg háború lesz; – suttogta, amint elhaladt mellettünk. (…) Sofőrünk bekapcsolta a rádiót: a tízes hírek következtek, de semmit nem mondtak a csehekről. ‘A Gellért-hegyen soha nem látott gazdag tűzijáték volt’ (…) A szomszédom erre fölsóhajtott; kicsit szendergett a sötét buszon, még horkantott is néha: ‘és pont erről maradtunk le,ezek miatt a kurva ruszkik miatt, ezeknek is pont most kell gyakorlatozniuk’.” És ismét csak a kötet borítójára kell gondolni, mert ugyan ki tudná megmagyarázni, hogy miért könnyebb elfogadni a hazugságot, beleszenderegni a valóságba, nem látni; és persze mégis mindenre emlékezni. Menynyit kell dolgoznia a radírnak ahhoz, hogy az ilyen szendergések kitörlése után feltűnjön a gerinc? Lehetséges egyáltalán? Nagy Gáspár szövegeiben megtette, és mi más dolga lenne? De ez már persze, hogy nem tréfa és nem fricska.
Visszatérhetünk a könyv hátoldalához, Kunderához, aki azt is írta, hogy: „De ha egyszerre csak önnön kicsiségünket leplezzük le, vajon hová menekülhetünk előle? A lealacsonyítás elől csakis felfelé vezethet a menekülés útja!” (Az élet máshol van) Mert az valóban úgy van, hogy Nagy Gáspár a tréfa felől indul el, de a szövegeknek mégiscsak az (is) a dolguk, hogy mást is eszünkbe juttassanak: más szövegeket, amelyek tükrében kicsit megvizsgálhatjuk arcunkat.