„Karácsony és Szilveszter között, mint két város között megy az írógép-vonat, verseket visz, kisikló életeket, vagonokat." Kisgyerek koromban azt hittem, Kanizsa nem létezik. Csak a dalban: „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…" Azt hittem, csak a dal kedvéért, a jóhangzásért, a játékért létezik ez az amúgy nem létező Kanizsa, valahogy úgy, mint ama szintén sokat emlegetett Nárittyen vagy Kukutyin, ahová olykor elirányítottak (na, nem gőzösön) – zabot hegyezni.
Kanizsa léte ezért nekem mind a mai napig amolyan félcsoda, számba megy. Nárittyennel meg Kukutyinnal is így vagyok: jobb óvatosnak lenni. Megeshet; hogy léteznek. Ha nekem valaki, teszem azt, öröklakást, kínálná fel Kukutyinban – hálásan megköszönném. (S talán mindjárt vevő után néznék.)
Ami számunkra a nyelv által létezik – annak a léte roppant talányos. Én kisgyerekként csak a Kanizsa, Nárittyen, Kukutyin szavakkal (!) találkoztam; hogy mögöttük lehet valami –arra később jöttem rá. És az sem volt zökkenőmentes folyamat… „Moszkovát” (így!) például percre se kérdőjelezhettem volna meg, olyan súlyosan valóságos volt, mint egy falumbelikőház.
„Elmegyünk mi Moszkovába,
Sztálin elvtárs udvarába,
Uzsedáre, Uzsedom."
Az sem volt kétséges szárromra, hogy a jóságos Sztálin óvóbácsitól talán még egy halbicska is leesne, ha jó -adakozó – kedvében találnám. De hát nem tudtam eldalolni-eltapsolni magam az életünket oly közelről meghatározó Moszkováig… Elképzelhető, mennyire meglepődtem, amikor megpillantottam egy térképen a városnevet: Uzsedom! Igen, valóban létezik Uzsedom, akárcsak Kanizsa … Ismereteim bizonyos fokán ez az Uzsedom már fontosabb lett Moszkovánál.
Vannak városok, melyek talán léteznek, talán nem – Kanizsa, Uzsedom, Kukutyin, Nárittyen. Biztosat nemhogy nem tudunk, hanem nem hiszünk róluk. Éppenséggel létezhetnek is. Amint ez olykor ki is derül. A költészet szavai ilyen talányosak (még a városnevek is). A talány: játék. A játék: menedék.
A költészet mint játék sok mindem menekíthet, nem éppen játékos kedvű korokban is. Most, 1990-ben sem jaj-de-virágos a kedvünk, de legalább már nincsenek tiltott játékok. Persze, illúzió lenne azt hinni, hogy a költészet most már megnyert minden játszmát. A költői játékok ugyanis talányosak. Megeshet, hogy a költő azt hiszi: bevette, teszem azt, Nárittyent, de abban már nem lehet bizonyos, hogy Nárittyen valójában létezik…
Nagy Gáspárt nagy formátumú játékosnak tartom. Veszélyes helyzetekben vett be olyan várakat, amelyekről csak akkor derült ki, hogy léteznek, amikor már a költő birtokában voltak. S akkor már atombombával se lehetett volna szétbombázni, mert a költői játék mentelmi joga örökkévalóvá tette őket.
Nagy Gáspár olykor véresen komoly játékairól vaskos tanulmányokat lehetne (kellene) írni; én azonban négy soron is bemutathatónak vélem és remélem a játék szabálytalan lényegét. Olvassuk el csak figyelmesen a mottóként idézett szakaszt; hát nem tiszta játék: megy az írógép-vonat, verseket visz … Annyira fertőző a játékos kedv, hogy folytatni van kedvünk: ..Kanizsára. És bizton tudjuk, hogy elöl ül a masiniszta… Ki más: Nagy Gáspár…
De mielőtt még túljátszanánk magunkat, hadd figyeljünk a folytatásra: az írógép-vonat verseket visz ugyan, de nemcsak … hanem „kisikló életeket, vagonokat”…
Ez az egyetlen ki nem sikló vonat, mely viszi a kisikló életeket – a vers! És célba ér. Nagykanizsára vagy Uzsedomba teljesen mindegy. A vers-vonat létezőből nemlétezőbe és nemlétezőből létezőbe menekíthet bármit. Ha
olyan, ha érti a dolgát az a bizonyos masiniszta. A vers-vonat útja – elvben és általában – függ is, meg nem is a konkrét történelmi körülményektől. A lényeg csak ennyi: mindig meg kell találni a kiutat (vagy ha úgy tetszik: beutat!) –
Ismétlem, Nagy Gáspár mutatványai egyedülállóak az utóbbi másfél évtized magyar nyelvű költészetében. Ennek a nemzedéknek sem adatott meg, csupán a szólás korlátozott szabadsága. Persze van, volt kiút: a költő nem szól szabadon, de szabadon játszik. A költői játékok évtizedeit élte az irodalom; Nagy Gáspár nemzedéktársainak költészetében látványosan „a nyelv a nyelvet nyelvre használja" –ahogy frappánsan jellemzi költőnk ezt a vonulatot, melyhez csatlakoznia alkatából fakadóan lehetetlennek bizonyult. Ott volt köztük, velük, játszott is, de inkább: játszva szólt. Kimondott. A költői játék nála – sorsra ment.
Az Öröknyár; elmúltam 9 éves című 1983-as verse (ama híres, „rejtetten és mégis tüntetően" Nagy Imre vers) kiválóan példázza, miről is van szó…
Most, hogy válogatott verseinek gyűjteményét forgathatjuk, egyre nyilvánvalóbb: a legtágasabb, legátfogóbb lírai teljesítmények közül való a Nagy Gáspáré, mely szöges ellentéteket ötvöz, víg és szomorú, játékos és komoly – szóval: miként az élet – kiszámíthatatlanul-kiszámíthatóan talányos.
És a vonat megy tovább. Hölgyeim, uraim – tetszés szerint: beszállás, kiszállás! Baleset kizárva
Szávai Géza
Dátum, 1990. febr. 26. p. 8.