Eltemették Nagy Gáspárt. Nehezen felmérhető veszteség érte a magyar (szellemi) életet. Olyan alkotó távozott az élők sorából, aki mind műveivel, mind vállalt szerepével ellenpontja volt az utóbbi éveinket átható relativizálásnak. Aki nem szállt be a normákat és szavakat virtuóz módon váltogatni és ilyen-olyan előnyökre konvertálni képes ezredfordulói – a kultuszminiszter szerint most éppen aranykorát élő – magyar irodalom hullámlovasai közé.
Mondták, írták: az általa művelt líra kiüresedett, nem korszerű. Lehet. Már amennyiben elfogadjuk, hogy a líra korszerűen nem foglalkozik a kor felvetette problémákkal, sőt ha lehet, kínos következetességgel távol tartja magát tőlük, ha úgy tesz, mintha az, ami körülöttünk van, zajlik, enyészik nem létezne, vagy ha igen, akkor is csak valamiféle egzotikus terráriumként, amit borzadva, ironizálva, gunyorosan lehet szemlélni, ám amivel lényegi kapcsolat elképzelhetetlen. „A nyelv már nem ad világot,/ a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat;/ teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt / nyelvfilozófiák fűrészporban lovagló kis bohócok, //pompás feminin nyafogások, / hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának;” (A valóság égető nyelve). Ha elfogadjuk, hogy a líra, de tágabban a kultúra, nem más, mint azonos dolgot művelő egyének magánügye, amelynek belső törvényei vannak, de társadalmi szerepe nemigen. Persze tudni kell, a kultúra mindig formálja a környezetet, ebben az esetben is. Ez a kultúra olyanná, ami éppen körülvesz bennünket.
Nem most kezdődött. Makacsul felidéződik bennem egy emlék. A boldog emlékezetű Fiatal Művészek Klubjában ültem, valamikor a nyolcvanas évek második felében. A Kilencek költőcsoport két tagjának, Péntek Imrének és Kovács Istvánnak az estje volt. A moderátor, szintén költő – mostanában ő alkot egy sort a magyar irodalom külföldi megismerését célzó CD-egyikén Petőfi Sándorral és József Attilával – azt mondta, annak idején, a költőcsoport elindulását jelentő Elérhetetlen föld című antológia megjelenésekor ő maga olyan lelkesedéssel olvasta a verseket, amiről azt gondolja, nem is természetes, hogy versek hasonló érzést váltsanak ki az emberből. Nem mondta ki ugyan, de – ma már azt gondolom – a katarzisról beszélt, mint irodalmi művek kapcsán elkövetkező „nem természetes”dologról. Nos, több mint másfél évtizede nem élt át katarzist a magyar társadalom. S hogy ez mit eredményezett, azt nap mint nap láthatjuk.
Tényszerűen a Nagy Gáspár művelte líra nagyon is korszerű. Aki olvasta a Koronatűz, a Földi pörök, a Szabadrabok vagy a Közelebb az életemhez verseit, az tudja: imponáló mesterségbéli tudás, érzékenység és a formák iránti kivételes fogékonyság és teremtő erő fémjelzi egyrészről, és megingathatatlan erkölcsi szilárdság másrészről. Mi volt és mi vele a kanonizálok problémája? Talán, hogy egy relativizálásra berendezkedett korban fundamentumai nagyon határozottak maradtak: „míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…” (A Fiú naplójából). Talán, hogy mindvégig komolyan vette a magára vett szerepet. Talán, hogy nem tudott és nem is akart megbékélni azzal, amivé változtunk másfél évtized alatt, emlékezett és kényelmetlenül emlékeztetni igyekezett az össznépi amnézia idejében is, ahogyan tette ezt akkor, amikor emlékezni tilalmas volt és retorziókkal járt.
Ha Nagy Gáspár művészetén tűnődve számot vetünk a közelmúltunkkal és napjainkkal, Hamvas Béla szavait idézhetjük: „A szellem ma koron kívül áll és tragikus. Tragikus, mert tehetetlen, kényszerűségből passzív, kizárt és mellőzött. De ennek alapján felmerül a kérdés a másik oldalról is, joggal: vajon a kor számára, amelyik kizárta, amelyik elrejtőzik előle, amelyik nem akar róla tudni, nem jelent-e ez a kizárás, elrejtőzés, még a szelleménél is mélyebb és sötétebb tragikumot.”
Azzal kezdtem, elvesztése nehezen felmérhető veszteség a magyar (szellemi) életnek. Ne reménykedjünk: az idő múlásával egyre inkább felmérhető lesz, és ezzel együtt egyre fájdalmasabb.
Brém-Nagy Ferenc
MAKtár, 2007. 2. sz. p. 14.