NAGY GÁSPÁR EMLÉKEZETE
Mikor költőt temetsz, magadat temeted, magadból azt, ami nemes és jó, tartás és vállalás, hűség és bizodalom, hazához és nyelvhez ragaszkodó. Temeted mindazt, mit a költő benned látott, mert jobban ismert téged, mint te önmagadat. Ki hitt volna benned jobban a költőnél, aki tudta, hogy mindarra érdemes vagy, amiért a világra teremtél, gyönge létedet csak e bizodalommal tudod megtartani, még ha olykor szél töri is ketté derekadat.
Mikor költőt temetsz, a világot temeted. A világot, melyet ő álmodott meg, mely attól tiszta, hogy a kimondott szó fehéren ragyog, és egyenesen a szívbe talál. De most, nélküle, e világban „Egyedül sodródik a szó / mint valami nyomjelző lövedék, / széltől jajgat elvesző világunk”, „ibolyaföldjeinket beszántották”, hamis bírák ítélkeznek felettünk, tombol a carpe diem, a süket fülekhez nem ér el a tiszta szó üzenete. Csak kis idő még, türelem, és senki nem emlékszik majd, ki volt e súlyos időben ki bajainkat ránk hozta, ki közénk dobta a gyanakvás, bizalmatlanság, hűtlenség, közömbösség, hedonizmus vírusát, hogy megfertőzzön, beteggé tegye lelkünket. De megmarad a költő intő szava az ólmos időkben is, nevét eljövendő korok is megtartják. Mi most elárvultan bár, de várjuk a jeleket: „ … a jámborul dühöngő enyészet / nyomán ott fönt egy égi mélyben / homályra vált egy égi fényjel / És mintha már fölénk hajolna.” Várunk a költő szavára, mikor „négy fal, négy égtáj / jajong vagy suttog” , és trappol szívünk valami felé, mit ő itthagyott nekünk.(„Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát”.)
Kincse nélkül maradt e szomorú világ, a költő, Nagy Gáspár elment. „És hallgatnak versek mélyén a költők. / A költőkben meg versek alusszák / holtaktól tanult álmukat.”
Hallgatag pannon dombok között kanyarog az út, fölöttünk szikrázó januári ég. Berzsenyi és Nagy László földjén járunk, költőtől búcsúzni, őt temetni jöttünk Nagytilajra. Mert meghalt az ötvenhét éves Nagy Gáspár.
Az égig érő jegenyét keresem, mely hajdan a gyermek lépteit vigyázta, mikor édesanyja szeme már nem láthatta, ahogyan a szelíd dombok között sietve lépdel Nagytilajról, a szülői háztól Bérbaltavárra, a nagyszülőkhöz. Most visszafelé haladunk az időben, Bérbaltavár, a szülőfalu felől Nagytilajra, a végső nyughely felé. Közötte feszül a teljes élet, az ötvenhét év.
E tájról indult a fiú, Kelemen Erzsébet és Nagy Gáspár egyetlen fia, ki olvasni minden játéknál jobban szeretett, a Szent Márton hegyre épült ezeréves iskolába. Ebből, az óvó-védő, szeretetre, megbecsülésre épülő közösségből kerül a szigorú erkölcsöt, alapos tudást adó másik közösségbe, mely kialakította benne a kereszténység kétezer éves és a nemzet ezer éves hagyományaihoz való, életre szóló kötődést. Így indulhatott hajdan a székelység írója, Tamási Áron is az udvarhelyi kollégiumba, a gyermek Móricz Zsigmond Debrecenbe, vagy Sütő András a mezőségi kis faluból Nagyenyedre, hogy emberré faragja őket az iskola, hogy azzá váljanak, amivé a sorsuk szánta. Oh, ti felnevelő iskolák, Nagyenyed, Sárospatak, Debrecen, Pannonhalma, Marosvásárhely, Pápa, Udvarhely…és ti, jezsuiták, bencések, premontreiek, protestáns hitűek…Ki gondozza ma az ifjúságot?
Forrai Botond atya, Nagy Gáspár hajdani pannonhalmi osztályfőnöke mondta: „A Bérbaltaváron született, Pannonhalmán tanult költőről az Istenen kívül talán senki nem tudta, hogy ez a fiú a legnagyobbak közé emelkedik.” Ezt jelentette hát a jegenyés út, elindulást és megérkezést.
Szombathely, főiskola, első versek, aztán a táskájában Kormos Istvánnak, első mesterének verseket hozó fiatal költő, bemutatása az Élet és Irodalomban – megtörténik mindaz, amire eddig készül: költővé avatják. Mindenkitől tanul, Weöres Sándortól, Illyés Gyulától, Pilinszkytől, de igazi mesterei Jékely Zoltán, Kormos István, Nagy László, Csoóri Sándor.
Még húszéves sincs, amikor 1968-ban, ahogy ő mondta, eljegyzi a történelem. A párizsi diákmegmozdulások egy jogaikért a hatalommal szembeszálló új nemzedék harcvállalását, a Prágába éppen Szent István napján bevonuló kádári csapatok (testvéri tankok) szabadságtipró tette a szégyent jelentik számára. „Mit bánom én, ha több az áruló, / De lázadót is teremjen e föld!”- írja már első kötetében, 1975-ben. Ekkor fogalmazza meg életprogramjának is nevezhető sorait, költői küldetését összefoglaló szavait: „Lefokozott szívűeknek/ valami szabadítót mondani.” Kellett ez nagyon, különösen a „szomszéd magyaroknak”, akiknek történelmi és sorspanaszait a helyszínen látja-hallja.
1981-ben a fiatal költőt a Magyar Írószövetség titkárának választják, de a tatabányai Új Forrásban megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse a hatalom olyan arroganciáját váltja ki, hogy jobbnak látja tisztségéről lemondani. (A kilenc éves fiú olyan élményekkel gazdagodik ’56 őszén, melyeket egy életen át nem felejt: „és jöttek a menekülők / meséltek nekem a forradalomról / velem egykorú fiúk hőstetteikről / s aztán át a határon / meg sem álltak Kaliforniáig / ezek a fiúk…/ akkor nem féltek a tankoktól sem / csak éppen szüleik kezét fogva menekültek / akik nem tudták, mi lesz holnap”) A vers az ötvenhatos versek sorának kezdete, melyeket később rendszerváltó verseknek is neveznek. A költő Nagy Imrére, az ötvenhatos mártírokra emlékeztet, a múlt bevallását követeli: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.” Ezek a sorok a Kádár-rendszer legitimitását vonják kétségbe. „1983 óta, mióta Öröknyár: elmúltam 9 éves című versében először szólalt meg a történelmi felelősségre vonás hangja a hazai irodalomban, Nagy Gáspár több volt, mint korunk egyik tehetséges fiatal költője. Ez a régen várt hang, a felszabadító hang, az önbecsülésünket visszaadni tudó hang – mely az egész magyar közösség nevében követelt elégtételt, legalább erkölcsi elégtételt a forradalom és szabadságharc meggyilkolt hőseinek, a mindannyiunk lelkiismeretén súlyosodó ’temetetlen halottaknak’ – szimbolikus jelentőségűvé tette személyiségét.”- írta Mezey Katalin. Természetes, hogy a hatalom felfigyelt rá, és két év múlva, egy újabb ötvenhatos verséért, A Fiú naplójából címűért a megjelentető Tiszatáj szerkesztőségét lezárják, főszerkesztőjét felfüggesztik. Ez még az az idő, amikor ötvenhatról sorozatban jelennek meg a hamisítások, mint Berecz János Velünk élő történelem kötete. Hogyan tűrhetné hát el ez a hatalom Nagy Gáspár versét? Buda Ferenc, a költőtárs, a Tiszatáj közösségének tagja ezt írta Nagy Gáspár halálhírére: „…hű szolgaként te jól forgattad s szépen gyarapítottad a rádbízott talentumokat, nem kell hát röstellkedned a számadáskor, megállván a Legfőbb Gazda színe előtt. Ragyogó tehetségeden felül én szelíd bátorságodat becsültem legtöbbre, azt a belülről fakadó, mélyről táplálkozó emberi-erkölcsi tartást, amely a kezébe adott kardot oktalanul soha nem suhogtatja, ám ha kell, az elembertelenült hatalom elevenjébe talál egy ártatlan infínitivusz-toldalékkal is.”
Ki sejthette akkor még, hogy 1989-ben Nagy Imrét és mártírtársait újratemetik százezres tömeg előtt, és az írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnök felkérésére éppen Nagy Gáspár fogja letenni a ravatalra. Meg azt, hogy a 301-es parcellában rendőrlovak patáinak dobogása közben Nagy Gáspár szavalja majd ötvenhatos versét? „Olyan eszményi módon ápolta és védte az ezerkilencszázötvenhatos forradalom és nemzeti szabadságharc igazságát, hogy a nemzeti köztudat őt magát is a forradalom hősei között tartja számon”- mondta Görömbei András irodalomtörténész.
Ekkor a hatalom még erősnek érezte magát, a Nagy Gáspárokat megfigyelték, s aki nem volt kegyeltje a rendszernek, arról adatokat gyűjtöttek, feljegyzéseket készítettek. Nagy Gáspár esetében ez verses életművével azonos terjedelmű, több mint félezer oldalnyi feljegyzést jelentett.
Nagy költőelődöktől tanulta meg, hogy a legnagyobb művek sorsvállalók, etikai kulcsai az életműnek. „Verseim korábban is, ma is azt próbálták s próbálják állítani, hogy az egyén legbensőbb érzései is összhangba hozhatók annak a közösségnek a sorsával, melyből vétettem. A magyar költőnek, ahogy mindig is volt, úgy később is lesz olyan gondja és dolga, hogy ne csak a maga nevében beszéljen hitelesen. Vannak olyan pillanatok és lesznek, amikor meg kell írni a Nemzeti dalt vagy a legújabb Szózatot.”- nyilatkozta a költő 2003-ban.
De az igen és a nem között az ember hova áll?- teszi fel a kérdést a költő. Ezt az az etikai mérce dönti el, mely a magyar költészetben Balassitól errefelé évszázadokon át forrott ki és szilárdult meg, melyet már 1971-ben, huszonkét esztendősen vetett papírra Nagy Gáspár is. „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek.” Író nem állhat a hatalom napos oldalán – idézte Ottlik Gézát.
Neki sem volt mindegy. Ezért okozott keserű csalódást, ami 1989 után történt. Barátságok látványosan bomlottak fel: „békebeli kannibálok / egymást zabálják fel a barátok.”- írta.
Verseivel, melyekben konok következetességgel hű maradt elveihez, sokszor hozta „kényelmetlen helyzetbe” az új hatalmat, de megosztotta a magyar írótársadalmat is. Akik már az új hatalom napos oldalán álltak bevallatlanul vagy nyíltan, azok fanyalogtak, de voltak, akik felsorakoztak mögéje, erősítésként. „Megmentette a magyar irodalom becsületét”- mondta róla Mezey Katalin.
A költőt mélyen bántotta a határon túli magyarok eltaszítása, a velük való szolidaritás megtagadása sebként égette, azt a nemzeti etikát látta sárba tiporva, melyet egész életében hangoztatott. „Verset írni csak indulatból lehet, gondból, vereségtudatból, gyászból jön elő a vers”- hangoztatta. Gond, indulat, gyász volt elég, a globalizáció semmihez sem hasonlítható mocska, az arctalan diktatúra nap mint nap új harcra készteti a kort, de már nem a haza szabadságáért, hanem a személyes szabadságért folyik a küzdelem. A ma fiatal költői már nem az ötvenhatosokról írnak verset, számukra a kihívás azt jelenti, beszállnak-e a kereskedelmi médiába vagy nem. Hova is áll hát az ember igen és nem között? Hát erre válaszoltak mindig Nagy Gáspár versei, példát adva a törhetetlen gerincről. Egyik utolsó nyilatkozatában ezt mondta: „Félek, én már nem érem meg a visszatért diktatúra bukását.”
1990 után, bár megkapott számos díjat, melyeket eddig megtagadtak tőle, magas szakmai és politikai kitüntetések birtokosa lett, mindez nem feledtette vele azt a csalódást, mely abból a felismerésből fakadt, hogy a rendszerváltozás csúfot űzött a szebb és igazabb jövőt sóvárgó elképzeléseinkből, álmainkból, és hogy mindaz, ami ránk zúdult, a magyar társadalom szellemi és anyagi kifosztásához vezetett.
„Az ő élete és műve példa és mérték volt a magyar gyávasággal, ellenségeskedéssel, viszálykodással, kishitűséggel, önpusztítással, önfeladással szemben. Úgy volt rendkívüli ember és művész, hogy semmi mást nem tett, mint amit természetes kötelességének tudott minden időben, így vált az emberi tisztesség és bátorság példájává. Bizonyság arra, hogy a mai világ kihívásaival szembenézve is építhető iránymutató életmű, és megőrizhető a személyiség épsége, tisztasága.”- e szavakkal búcsúzott a költő ravatalánál Görömbei András.
A költészet nagy témái a születés, a halál, a szerelem, közte a boldogság – mondta egyszer a költő. A halált sokszor megverselte, az elmúlás témája a kezdetektől jelen van költészetében. „Tudom, / nagy nyári délután lesz, / fülledt, meleg, esőutáni, / és hirtelen zuhanó, sosemhallott / redőny mondatokra ébrednek / a versek a költő agyában, / de már hiába, hiába minden, / eljő akkor váratlanul…” Elmúlás, születés és halál között egy kis élet, a kereső és vívódó ember, eltávolodás és visszatalálás, s aztán végül az íróasztalán megtalált legutolsó sorok a megbékélésről, az elnyert kegyelemről: „Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének / engem is elfogadott / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból.”
Nagytilaj kicsiny temetőjében a magas jegenyék fölé száll Sebestyén Márta hangján az archaikus csángó siratóének, nyitogatja az égi ablakokat, s csendesíti a szíveket. Bérbaltavár, Nagytilaj és a magyar láthatatlan haza gyászolói utolsó útjára kísérik a költőt. A sírnál felhangzó ősi himnusz e föld fiának nevében is szól: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról” Bátorítóan idézzük magunkban sorait: „ .. .a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ.”
Serdültné Benke Éva
Átalvető, 2007. 3. sz. p. 50-51.