Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Otthon érzem magam, hiszen Havas Juditot és Nagy Gáspárt is hosszú-hosszú ideje – vagy két évtizede, hogy ismerem. Először – az irodalmi lexikon szerepét játszom, csak azért, hogy valamit pontosan, számokkal, tényekkel megtudjunk ma esti vendégünkről, Nagy Gáspárról. Ez majdnem olyan, mint egy munkakönyv. Született 1949. május 4-én Bérbaltaváron, egy Vas megyei kis faluban. 1967-ben érettségizett Pannonhalmán a Bencés Gimnáziumban. 1971-ben népművelő-könyvtár szakon diplomát szerzett Szombathelyen. 1976 és 1980 között a Móra Kiadó szerkesztője, ezután egy négyesztendős állás következik ismét – 1981 és 1985 között a Magyar Írók Szövetségének titkára. 1985-től 1992-ig a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, és 1988 novemberétől, indulásától, a mai napig is a Hitel szerkesztője.
Számokkal, adatokkal, munkakönyvben ez Nagy Gáspár. A többi, a lényeg, majd a versed után jön.

– Nem ezen a héten, tíz nap múlva megyek Szegedre egy nagyon kedves folyóirathoz, és az a megtiszteltetés ért, hogy másodjára osztják ki a Tiszatáj-díjat, és az egyik díjat Vekerdi László kapja, a másikat meg én.

– Igen, 1989-ben, amikor ezt a fülszöveget írtam, és elég nagy gyorsasággal, mert nagy meglepetésemre a Szépirodalmi Könyvkiadó felkért, hogy válogassam egybe a verseimet az eddig megjelent köteteimből, mert úgy tűnik, hogy a karácsonyi könyvvásárra ki tudná hozni ezt a könyvemet. Korábban Magvetős szerző voltam, de örömmel kötélnek álltam, és megcsináltam legjobb tudásom szerint ezt a válogatást. 1989-et írunk, s azt hiszem, akárhogyan is nézzük, ez a magyar történelemben egy cezúra; mindig azt szoktam mondani, hogy az 1989-es esztendő volt a változás legkülönösebb és legszebb esztendeje.

– Akkor szerettem volna nulla éves lenni, vagy legalábbis 9 hónapos.

– Nem. Nem. 40 esztendőm eltelt, 1949-től 1989-ig, és akkor azt gondoltam, és még most is azt gondolom: a sors volt hozzánk olyan kegyes, hogy megértük. És szomorú vagyok, mert sokan nem érték meg fiatal barátaim közül. Nagyon hiszek mindenfajta gubancok és nehézségek ellenére is abban, hogy valami elkezdődött, és bízom abban, hogy lesz még legalább 40 jó esztendőm. Tehát 80 évig kellene élnem, hogy azt a 40 esztendőt, amiben felnőtt, s férfivé, emberré lett, azt valahogy …

– Igen. Úgy gondoltam – bár nem voltam nagy matematikus – a koordinátában míg eljutunk addig a vonalig, ami úgy keresztbemegy, nem tudom most a nevét se, szóval amikor a mínuszból az ember átmegy a pluszba. Én így láttam az 1989-es esztendőt. Hogy aztán vannak csalódásaink, és nem megy olyan egyszerűen a dolog, az persze mindannyiunkat foglalkoztat. De biztos vagyok abban, hogy 40 esztendő után mi is elmondhatjuk a Himnuszt idézve, hogy már elég sok mindent „megbűnhődtünk”.

– A költők odavalók egy kicsit, biztosan …

– A kapun nem rántottak be bennünket. Most, hogy Katalin említi, én korábbra gondoltam …

– Igen, de nem baj, a ’75 is nagyon jó. Meséljünk erről egy kicsit?

– Kállósemjénben ott voltunk, és itt látok több embert is, aki ugyanabban a mozgalomban mocorgott, amiben mi: olvasótáborról van szó. Én az egyik első olvasótáboros csapattal jutottam el, talán egy korábbi esztendőben Kállósemjénbe, az áldott emlékű Ratkó József vezénylete alatt, és te talán egy másik alkalommal voltál ott …

– Akkor jelent meg.

– Pontos. Én korábbra gondoltam. 1973-ban voltam először egy olvasótáborban. Nagyszerű tanyasi gyerekekkel foglalatoskodtunk. Irodalomról, meg mindenféle más komoly dolgokról beszélgettünk, például csillagászatról; volt egy kitűnő előadónk, Zombori Ottó barátunk. S voltak olyan igények, ezt a táborvezető Ratkó József szorgalmazta legjobban, hogy olyan valakit hívjunk meg, aki a gyerekek nyelvén nagyon jól tud beszélni, és irodalmi kapcsolatai is vannak, szóval aki találkozott már nagy magyar írókkal, és tud róluk mesélni, főleg határainkon túliakról. Kulcsár Katalint azért hívtuk, hogy beszéljen az erdélyi irodalomról, meg a felvidéki irodalomról és a vajdasági irodalomról … S te, Kati, ilyen előadásokat tartottál nagy sikerrel a gyerekek között. Egyik este aztán valahogy úgy adódott, hogy a vita már nagyon heves volt, de azt már a felnőtt táborvezetők vívták, mi pedig szép holdvilágos éjszakán elmentünk Kállósemjénbe sétálgatni, ki a Kállay-kastélyból, és a nagy beszélgetésben egyszercsak gyanús épülethez értünk. Ekkor derült ki, hogy ott vagyunk, szinte bebocsátásra várva már az elmegyógyintézete kapuja előtt, és a portás bácsi zavarban volt, mert nem tudta, hogy…

– Igen. Szóval itt ez a két ember, ezeknek most kint kéne lenniük vagy bent kéne lenniük? És komoly invitálást kaptunk, hogy menjünk csak belül a kapun. Nehezen tudtuk volna igazolni magunkat, hova valók is vagyunk, mert neki biztos nagyon sok idegen arcot kellett megjegyeznie, és nálunk semmilyen igazolvány nem volt, és gondolhatta, hogy ezek éppen kijöttek … „Tessék csak bemenni” – mondta.

– Igen. Nagyon nehéz erről egyrészt valamit is mondani itt, és főleg újat mondani, mert ezt már interjúban – ebben-abban – próbáltam elmondani, de leginkább talán az első vagy a második kötetemben. Mert úgy gondoltam, hogy azzal a szülőfölddel, azzal a háttérrel, ahonnan jön az ember, kötelessége elszámolni. Lehet, hogy ez nagyon korszerűtlen, vagy mondjuk az irodalomtudósok előtt egészen elhanyagolható tény. Én másképp érzem, és a dolgokhoz szeretek érzelmileg is kötődni.
Egész röviden: egy kisparaszti családból jöttem. Vas megyéből, ahol szörnyűek voltak az ötvenes évek. Nagyon élénken emlékszem, és azt nem kell elmondani most, hogy milyen volt a magyar falu az ötvenes évek első felében ’56-ig. Azért a gyerekeknek nagyon sok öröme és boldogsága is lehetett, mert ragyogó háttér volt a család, főleg az apai, anyai nagyszülők, akik talán a költészetre való fogékonyságot is belém csepegtették, elültették. Nagyapám versfaragó ember hírében állt, rigmusokat írogatott lakodalmakba, pajzánabbnál pajzánabb rigmusokat. Nagymamám pedig, aki állandóan félt a padlás-lesöprőktől, a beszolgáltatás miatt nálunk járkáló mindenféle emberektől, késő este, amikor a család még nem volt otthon, mert a földeken dolgoztak, fantasztikus meséket mondott nekem. Ezek a mesék maguk voltak a költészet legszürreálisabb rétegei. Azért mesélt nagymama, mert engem vigasztalni akart, meg aztán mind a ketten féltünk. A fogunk is vacogott a félelemtől, pedig ő engem föl akart szabadítani, hogy ne féljek. Az ember, amikor fél, akkor félelmében kiáltozni, énekelni vagy mesélni szokott. Utána egy nagy ugrással elkerültem a pannonhalmi Bencés Gimnáziumba.

– A család indított, egy nagyon vallásos katolikus családról van szó, amelyik eldöntötte, hogy menjek oda. Fölvettek, és ott, Pannonhalmán, ha valamit tanultam, az a történelem ismerete. Pedig arról beszéltek a legkevesebbet, mert nagy félelem uralkodott. Komoly ’56-os múltja volt az iskolának. Söveges Dávid igazgatót a pufajkások ’57-ben félholtra verték, mert nem adta ki a diákjait, akik úgymond Győrben és Pesten részt vettek a forradalomban. Ilyen iskolai történések után kerültem oda, és nagy hallgatás volt, ugyanakkor a történelem a kövekből is sugárzott. Nemcsak azért, mert Géza fejedelemtől kezdődően az ember a történelmet együtt látta szinte napjainkig, építészeti stílusokban is. A történelmi érzékenységet tanultam meg Pannonhalmán – ha lehet – olyan tudatossággal, amennyire egy középiskolás gyerektől telik… Tehát a történelemre való érzékenységet, fogékonyságot, meg azt, hogy ennek a nemzetnek onnantól van történelme, és mi mindenen mentünk keresztül, és mégis megmaradtunk. Azt tudtam, hogy bencés főapátok, ha kellett, karddal is védték az apátságot: szántottak, vetettek, másnap pedig az iskolában tanítottak és közben történelmet csináltak. Pannóniának a hegyén megtartották azt a szellemet, amelyre aztán nagyon nagy szükség lett, és szükség van ma is.

– Ez szükségszerű. Nézd, én az első kötetemtől kezdve megéreztem ezt, annak a jó vagy rossz ízét. Áldott emlékű Kormos István, aki az első könyvemet szerkesztette és bemutatott, azokat a történelmi verseimet emelte ki, amelyekben nagyon erősen benne volt 1968 szellemisége, s egyáltalán az, hogy nem beszélünk dolgokról. De azokban a versekben már búvópatakként ott volt 1956 emléke is, amit a pannonhalmi évek alatt kaptam meg már hozzáolvasás útján; és visszacsatoltam az otthoni ’56-os, ’57-es élményekhez, amiket átéltem. Meghatározó emléket kaptam a menekülőktől, akik nálunk szálltak meg, és másnap átmentek a határon. A pesti dolgokról úgy tudtam, ahogy a 16-17 éves Práter utcai srácok mesélték el, s én meg hétévesen hallgattam, hogyan lőttek ki orosz tankokat. Mindennap tele volt a házunk, mert a határtól nem laktunk messzire. És ’58-ban is emlékszem, a család hogyan élte meg azt, hogy Nagy Imrét kivégezték. Ezek azért az emberben borzasztó élénken élnek. Erre rakódtak rá a hatvanas évek eseményei. Úgy adódott, hogy valahogy eljegyeztettem a történelemmel. Olyan költők irányába indult az érdeklődésem, itt említetted a „kilenceket”, akik – Nagy László mondja nagyon szépen antológiájuk bevezetőjében – „a torkonvágott forradalmak gyászát és pirosát viselik”. Tehát engem ezek a fiúk jobban érdekeltek, lehet, mert ők is vidékről jöttek, többet tudtak arról, hogy mi van Magyarországon, és csak az ő közvetítésükkel jutottam el olyan kész költőkhöz, akikben láttam azt a hasonlóságot, hogy a történelem ott van bennünk. Amit nem lehet megkerülni. Illetve meg lehet kerülni. Alkat kérdése, habitus kérdése. De rám valahogy ez így zuhant …

– Igen. Szombathelyen éltem meg, egy nagyon érdekes csapatba jártam. Olyan gyerekek kerültek népművelés–könyvtár szakra, akiket valamiért nem vettek fel egyetemre, eltanácsoltak innen-onnan, szóval egy jó zűrös csapat volt. Egyik filmrendező akart lenni, a másik filozófus …
Volt egy nagyon jó diáklapunk, s egy fantasztikus filmklubunk, ahová az elsőfilmesek jártak le. Akkor a magyar film nagy korszakát élte. Gyarmathy Líviától Kósa Ferencig, Sára Sándortól Gazdag Gyuláig. Sorolhatnám. Szegény B. Nagy László filmesztétika-órákat tartott nálunk. A kőszegi filmfesztivál mindig hatalmas protestálás volt, 1968-tól 1971-ig. Lám egy ellentmondás: előbb a 40 évvel el akartam számolni, de akkor voltunk fiatalok. Az én nemzedékem és az előttem járók is nagyon sok mindent megpróbáltak azért, hogy a falakat odébb nyomkodják. Ez volt a legfogékonyabb korunk. Természetesen sok versem született, amelyik Prágáról, 1968-ról szólt, hiszen osztálytársaim keveredtek át oda katonaként.

– Nem különösebben. Nem dugdostam, ezekből sok benne van az első kötetben, de van olyan vers is, amelyik nincs meg az első kötetben …

– Igazából 1969 óta publikáltam a Jelenkorban, és a szombathelyi Életünkben. Kormos István mutatott be 1973-ban az Élet és Irodalomban. Nagy Lászlóra vártam, s ővele szaladtam össze. Azt mondta tizenöt versemre, ha írok még ilyen tizenötöt, akkor csinál nekem egy kötetet. Sok versem van, amelyik nincs benne az első kötetemben, csak a másodikba került bele. Akkor mondta Kormos nagyon bölcsen, hogy ez nem film, ezt el lehet tenni, semmit sem kell megsemmisíteni, ami nem jön ki 1975-ben, majd ki fog jönni 1976-ban, és így is volt. Illetve magam is csodálkozom, hogy olyan cenzurális körülmények között mifajta kitűnő cinkosok voltak a jobb kiadókban: nem jelentették föl az embert azonnal, mert erre is volt példa!, hanem próbáltak a szerzőnek szövetségesei, cinkosai lenni a szónak a jó értelmében 1975-ben, 1976-ban, és később is.

– Dolgozgattam könyvtárban, de bevallom, elég hamar dezertőr lettem, és megléptem a pályáról.

– Igen.

– Nagyon nehéz beszélni akkor, amikor Katival a múlt esztendőben…

– Igen. Az a rádiósorozat, amit egy hétig szerkesztettem, huszonöt percesek voltak, s véletlenül úgy alakult, hogy minden költő, aki abban a műsorban megszólalt, az már valahol egy távolabbi földrészen van, és néz bennünket, ahogy itt sürgünk-forgunk, acsarkodunk, verekszünk, birkózunk, és igazából nem tudjuk, hogy miért. Ők pedig már amit megcsináltak, azt nem ronthatják el.
Azért érdekes ez, mert voltak kortársaim, és velük kezdtem ezt az emlékezést, akik nagyon korán, a pályájuk kiteljesedése előtt pár, vagy egyetlen kötet után tűntek el, és nem tudjuk, hogy mi lett volna belőlük. Úgy éreztem, hogy értékek voltak a verseikben. A magyar költészet bennem úgy adódik össze, hogy sok költőtől tanultam, úgyis mondhatom: sok költőt szerettem. Néha viszont elég egy sor és egy vers, még egy nem is olyan nagy költőtől. Szóval a nagy hegycsúcsok alatt, ahogy mondta volt szegény Kormos – és mások is mondták, nálunk nagy hegyvonulatok vannak, meg vannak nagyon tisztességes dombok is, és azokra is oda kell figyelni. Aki az egész magyar költészetben gondolkodik, mikor verset ír, mert ezt feltétlenül így kell gondolnia, egyrészt azért, nehogy föltalálja már a spanyolviaszt, másrészt pedig azért is, hogy érezze: ezekre a szavakra, ezekre a szókapcsolatokra már régebben is gondoltak. Neked olyat kell kitalálnod, ami más. Adott egy anyanyelv, s ha nincs is olyan szókincse egy mai költőnek, mint Arany Jánosnak, mégis olyan sorrendet kell kialakítania a szavak között, ami csak rá jellemző. És nagyon sokat tudott az ember tanulni a közvetlen pályatársaktól vagy a legfiatalabbaktól is.
El kell mondjam, hogy amikor szerkesztőként dolgoztam, az az életemnek nagyon szép öt esztendeje volt. Egyik nap – mondjuk Dsida Jenőnek és Sinka Istvánnak, vagy Szép Ernőnek és Füst Milánnak a verseivel foglalatoskodtam, és másnap pedig a legfiatalabbnak verseit olvastam. Egyrészt ez nagyon jó játék volt. Vagy ne adj’ Isten még úgy tágítottam a kört, hogy máskor meg délamerikai költőket olvasgattam, vagy Tandori Dezsőnek a madaras és fás verseit szerkesztettem, s a kötet Lombos ágak szívverése címmel jelent meg. Ha ez úgy együtt rászakad az emberre, megbénítja, másrészt arra is ösztönzi, na, barátom, föl van adva a lecke, most találd meg a saját szavaidat. Találd meg legalábbis azt a bizonyos jó szórendet!

– Nem befolyásolt! Lehet például egy dilettáns költő, akinek „kiszaladhat” egy jobb verse; nem befolyásol, hogy őt hova helyezik. Nagyon sokszor láttuk pályák hanyatlását. Jó költő, tudjuk, lapokba is bekerült, de már közel sem azon a szinten teljesít. A kritika ezt sokszor nem merte elmondani, így volt régebben, amikor politikai okból nem mertek bántani költőket, később pedig a nagy tisztelet miatt…

– Ha van telefonja… volt már rá példa, de van, amikor levelet írok. Bár nem vagyok mondjuk Veres Péter vagy Fodor András, akik sokat leveleztek; meg hát elhidegültünk, ennél sokkal ridegebb korban élünk. Én pontosan a Kormos István-féle „tanszéken” a Móra Kiadóban, a New York-ház harmadik emeletén éreztem azt, hogy lehetett rajongani versért, ami mondjuk az Élet és Irodalomban jelent meg. Isten bocsássa meg, lehet, hogy nincsenek itt Élet és Irodalom-drukkerek … Ha valamikor ott megjelent egy fontos vers, akkor egy-két napig beszéltünk róla. Vagy egy másik folyóiratban, az téma volt. Téma volt a Hungáriában, hogyha valaki írt egy jó verset: „olvassátok el, még nem ismerjük a nevét!” És ezek a fiatalok kerültek be később antológiákba. A hetvenes éveknek egy viszonylag boldog korszakában nőttem föl, amikor még figyeltünk egymásra. Még voltak olyan szerkesztő urak és költők, akik nem átallottak a fiatalabbakkal beszélgetni. A szerkesztői szobák is nagyobbak voltak.

– Igen. Ha én antológiát szerkesztenék, ha volna rá lehetőségem, akkor az antológiámba a „felfedezett” illető bekerülne. Érdekes lenne, ha a magyar költőket, vagy akár kritikusokat évente egy kiadó úgy foglalkoztatná, hogy mondjuk húsz kritikus meg húsz költő csináljon abban az évben egy Szép versek-félét 50 versből. Nagyon érdekes dolog lenne. Megbízhatóbbnak tartanám, mint azt a fajta válogatást, amikor három-négy kritikus, vagy egy kritikuscsapat önkényesen eldönti, hogy hol szaladnak azok, akik NB I-esek, és hol, akik NB III-asok.

– A fiamra, 1979. május 10-én született, ahogy itt a versben leíratott, vagy legalábbis verssé formálódott. Így telt ez a nap, most meg is lepődtem, hogy Judit felidézte; valóban így volt és furcsa érzés kerített hatalmába, amikor ezt a verset pár nappal később lejegyeztem; egész nap azon izgultam, hogy a fiam megszületik. Készültünk rá – és reggel jött a hír, meghalt Bibó István, akit nagyon tiszteltem. Akkor már hál’Istennek jónéhány esztendeje olvastam is – tehát nemcsak később! –, természetesen amihez hozzá lehetett férni. Számomra nagyon fontos ember volt, akit igazán tisztelhetünk valamennyien. Meghalt, és azon a napon megszületett a fiam. Ezért a fényes fekete nap. Ilyen az életünk is, megvan a fénylő fele és megvan a fekete fele. Mind a kettőre emlékezni kell. Ebben a versben ez sodródott egybe. Köszönöm, hogy ezt választottad, nagyon régen nem hallottam.

– Polyák Ferenc faragott egy „falapot”, nem is tudom, valami rovásírásszerűséggel, de olvashatóan rávéste a verset. Szegény Ruttkai Éva megkeresett, s azt mondta, olvasta a verset a Vigiliában. Szerzői beleegyezésemet kérte, hogy odateheti-e Szemesen a sír mellé egy fára fölszögezve. Mondtam, örömmel. Jó pár Latinovits Zoltán emlékére tartott esten voltunk együtt, s Éva mindig kért, hogy menjek el és olvassam fel ezt a verset. Ő is tudta, s mondta is.

– Egy csöpp kis keveredés van itt a dologban. 1984-ben nem a Tiszatájban, hanem a tatabányai Új Forrásban jelent meg a Nagy Imre-vers. Öröknyár: elmúltam 9 éves, a másik ’56-os: A Fiú naplójából… az 1986-ban volt a Tiszatájban. Akkor volt a forradalom 30 éves évfordulója. Ezt össze szokták keverni. 1983-ban írtam a verset, 1984 októberében jelent meg, és utána kezdődtek azok a hajcihők körülöttem. Végül is 1985 márciusában távoztam az Írószövetségből. Nézd, nem mondanám én ezt bátorságnak, az ’56-os téma akkor már annyira fölgyűlt bennem. És az a csoda, ahogy ez a vers robbant. Nyíltan, a metaforák közötti bujkálásból kiszólva, elég drasztikusan, bár megfelelő komponálással, ha tetszik strukturalista módon, ha tetszik hangeffektusokat és a képversek összes lehetőségét is felhasználva próbált valamit elmondani. Nagyon „vehető” volt, de én akartam is. Már sokkal korábban – mielőtt a Tiszatájban is kitör a balhé, ilyen verseket közöltem. A Tiszatáj mindenképpen a bűnök egyik forrása, és a kapcsolatunk elég régi ebben a cinkosságában. 1981-ben a Benézünk majd a Múltidőbe ősszel, és a Két nyárfa a Hódoltságban (alcíme: Föllelt janicsárnapló) című verseim ott jelentek meg.

– Igen, igen, ezek, ha úgy tetszik, a maguk módján talán versszerűbben, de metaforikusabban ugyanerről a dologról beszéltek, és még sorolhatnék sokat korábbi köteteimből. Ha összeállítanék – és lenne ilyen igény –, össze tudnék állítani egy 25–30 versből álló kis könyvet, amelyik az első kötetemtől kezdve csak ezt a témát járja körül. Ez egy érdekes könyv lenne, de én ezt már nem fogom megcsinálni. Tény, hogy van bőven úgynevezett ’56-os versem.

– Talán fölkínálom a kritikusoknak, hogy az 1975-ös kötettől tekintsék át, miként megy egy motívum végig egészen az utolsó kötetig, vagy legalábbis ezekig a versekig. Tény az, hogy az 1986-os vers volt az, ami a Tiszatájban jelent meg; a másik vers A Fiú naplójából, amelyik a forradalom 30. évfordulójára – ha úgy tetszik – íródott, pontosan annak a 30 esztendőnek a csalódottságát, az átvertségünket, egyáltalán – a kiszolgáltatottságunkat próbálja elmondani. Azt éreztem, hogy itt már tovább nem lehet hallgatni.
Elkeseredett voltam. Baráti körökben, nemzedéktársaimmal és az idősebb kortársaimmal is sokat beszéltünk erről. Nagy tiszteletben tartottam a hozzáállásukat, tudtam, hogy ki milyen mértékben próbált erről beszélni, börtönben ültek, vagy hallgattak sok évig. Ugyanakkor láttam a nyugati költőket is – hál’Istennek akkor már a könyveik bejöttek Magyarországra, és valóban az az igazság, ahogyan Márai és mások írták, hogy a magyar irodalom ott van, ahol szabadon lehet beszélni a dolgokról. A legjobbak tényleg ezt tették az emigrációban … Volt, aki csak azért ment el, hogy beszélhessen, ezért hagyta el az országot. Nehezen tudtam először megérteni, de aztán valahol meg kellett értsem. Vannak olyan dolgok, amelyekkel nehéz együtt élni, és ezek a nemzet legkényesebb és kimondatlan dolgai: az, hogy a temetetlen holtak itt vannak, de különben mi jól megvagyunk, éldegélünk és megkötjük a kompromisszumainkat. Ez már a ’80-as évek elején, sőt a ’70-es évek végén szinte fizikai fájdalom volt nekem. Nem tudtam mással foglalkozni, amíg ezekről nem beszélhettünk. Nem azért, mert nagy küldetéstudat lett volna bennem, hanem egyszerűen úgy éreztem, hogy minden sorral, minden üres papírral valami pazarlást végzek, ami nem erről szól, és ezért a metaforák is, és az egészen játékos dolgok is ezt a tényt közelítették.

– Számítottam a cinkosságra. Azért már sok mindent megcsináltunk 1984-ig. Már túl voltunk egy-két ’56-os titkos összejövetelen, túl voltunk egy-két szamizdaton, meg hát bátorítottak bennünket azok az ’56-ban emigrált, nagyon jeles magyar költők, akiknek a becsempészett folyóiratokban olvastuk a műveit.

– Igen, de akkor még kevesen… Többet beszéltünk erről, és mindenki észrevette, csak maga a hatalom nem akarta észrevenni, hogy itt recseg-ropog a szerkezet.

– Én magam is meglepődtem azon, hogy egy versen ennyit lehet vitatkozni. Nagy „kitüntetés” az embernek, ha például a Politikai Bizottságban tárgyalgatnak az írásáról, de nem örültem neki. Annak sem, hogy ott „verselemző munkabizottságok” vannak. Az egyik pártközpontos elvtársnak azt mondottam, mikor nagy örömmel felfedezte, s jelezte, hogy ezek az iniciálék … Azt mondtam neki, na, idefigyelj, te már hallottál Gadamerről, mondok neked valamit: a magánhangzóknak és a mássalhangzóknak az ilyen és olyan arányával megvan Magyarország titkos adóssága; az is benne van ebben a versben. Egy percig nem tudta, hogy tréfálok-e, mert a vers valóban úgy van megcsinálva, hogy minden hangzó ki van számítva benne. Hát akkor játsszunk így! Már minden mögött azt nézték, azt keresték … Egy aranyos példa: a Magvető Kiadónál mesélték, hogy a Magyar Gondolkodók sorozatban Móra Ferenctől meg fog jelenni A Magyar Paraszt – és akkor megszólalt valaki: na tessék, nagy M! nagy P! Maléter Pál! Vissza kellett venni a nyomdából … Ott volt az én verseskötetem, amiben benne volt ez a bizonyos vers is. Kardos György elkezdett csapkodni; szegény szerkesztőket eléggé meghurcolták a kötetemért, mert előbb volt a kiadónál ez a vers egy jó félévvel, mielőtt a folyóiratban megjelent, és a Magvetőnél is tulajdonképpen a lektori jelentéseken már túl voltunk. Azt mondták, hogy én többet már az infinitívuszt nem írhatom le az életben, mert …

– Sőt egy tornász el is tornázta.

– Egy színésznő a Fiatal Művészek Klubjában …

– Akkor az volt a divat, hogy a verset meg is rajzolták, Várnagy Ildikó szépen megrajzolta. Ez az első Mozgó Világ-számban jelent meg 1975-ben, és egy színművészetis főiskolás kislány beöltözött és előadta, közben mondta a verset …

– Nagyon, nagyon csinos volt a kislány. A vers mondása már gyengébb volt, de tornázás közben így is nagy teljesítmény.

– Az idő azt hiszem eléggé elszaladt, a hölgyeket kérem meg: fojtsák belém a szót, és most már ti beszéljetek inkább. Annyit mondanék, hogy én magam is figyeltem saját magamat: egy kötet, két kötet, és valóban, ahogy Tandori írta az első könyvében, amit én nagyon kedveltem: talán el se hangzott az a hívás, amire az ember jól-rosszul válaszolgat. Egyáltalán, honnan tudom, hogy kinek mi kell, másrészt pedig az elnémulás vagy annak lehetősége az embert meg szokta környékezni. Vannak nagy példák, például a Költők egymás közt című antológia elején Illyésnek a hasonló című nagy verse szabadon idézve: a versírást nem lehet abbahagyni, mert aki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba: bizony így vagyunk ezzel. Az előbb a golyót említetted, amikor azt mondtad, ahogy Illyésnél, hogy főbe lőhetnek… Szóval az ilyen felismerések átsegítették az embert a dolgon. Tehát nem szabad elhallgatnia, másrészt pedig – persze benne van a játékban – én azt is el tudom képzelni, ha valaki észrevette, hogy teljesen kiürült, kiégett, akkor nem erőlteti tovább az írást. Nincs semmilyen visszhang, nem írnak róla kritikát, nincs egy ember, aki a verseit elmondja, vagy nincs egy szál olvasója sem, akkor tényleg elkeseredhet és abbahagyja …

– Jó a kérdés. Nézd, én komolyan úgy gondolom, persze kis költői túlzással, ha az ember 40 évesen leír valamit, az már összegzés. Azt mondom, hogy ezt a 40 esztendőt az ember nem felejtheti el. Te is azt mondtad, amit létrehoztam, ebben a korszakban született meg. Hogy jó, rossz, nem tudom, nem az én dolgom megítélni.
Az ezredfordulókon kicsit meg szokott őrülni a világ. Bízom abban, ahogy mondják a különböző tudományok képviselői – főleg humán tudományok képviselői –, hogy az emberiség vidáman szokott búcsúzni az évszázadtól – ez most már egy évezred lett! Az utolsó 50 esztendő nem is érdekes, vége lesz a háborúknak – nem akarok jósolni –, egy békés 50 esztendő biztos bekövetkezik: ebben még élhetek, vagy élnek a gyerekeim. Bizakodom. Ez a 40 esztendő, amelyről beszélgettünk, mindenfajta szörnyűségei ellenére, mégis a fiatalságunk volt. Azt hiszem, életreszólóan öszszegyűjtöttem azokat az élményeket, amelyekről lehet, hogy még tudok írni. Lehetséges, hogy nem sok szavam lesz, mert mondjuk, ha 50 évig elélek, az is lehet, hogy az ember visszatér a gyerekkorához, vagy sok mindent megtud még azokról a hatvanas esztendőkről, amikor fölnőtt, és azt hitte, hogy tud már mindent…
Huszárik Zoltánnak volt egy nagyon szép mondata – hogy megint megidézzem egy kedves barátomat, aki fiatalon ment el –: „Nem tudjuk, mit hoz a múlt.” Most, napjainkban is azt éljük, nem tudjuk, hogy mit hoz a múlt. Nem a jövő, hanem a múlt. Még jó pár esztendeig el fog tartani, azt gondolom, legalább egykét évtizedig, hogy ezt a 40 évet próbáljuk megfejteni. Változatlanul azt mondom: szerettem volna csak most születni. A végső summázat: aki 1989-ben, vagy 1990-ben született, annak jobb élete lesz, mint nekünk – de nem biztos, hogy a költészethez jobb élet kell. Tény: ahhoz, hogy nagy művek szülessenek – de nem akarnék mazochista lenni! –, bizony szenvednie kell a költőnek. És lehet, hogy nagyon boldog korokban is lehet nagy költészetet teremteni, de lehet, hogy nem a költészetre lesz szükség már abban a korban, Isten tudja …

– Ennek a kötetnek a hangulatában élek még, és amit azóta írtam, azok is valahogy ezt folytatják, tehát ilyen „mosolyelágazott” versek, de vannak azért mások is. Ezt Americanának nevezem – 11 „utazás-vers” van a könyvben, azért fontos, hogy Márait behoztad a körbe. Érintettük, nekem hatalmas lehetőség és felfedezés volt egészen fiatalon – 1968–69-ben az, hogy a szomszéd országokban eljutottam a magyar írókhoz, költőkhöz vagy akik már meghaltak, azoknak a sírhelyéhez: két cserefa közé, például Farkaslakára Tamási Áronhoz. S akkor azt mondtam: láss csodát, a magyar irodalom az nem Budapesten van, meg nem Szombathelyen, meg nem Nyíregyházán, hanem Kolozsváron, Bukarestben, Kassán és a Vajdaságban. Ezekről hosszan kellene beszélni, de legalább akkora élmény volt, amikor jóval később felfedeztem, hogy nyugati magyar irodalom is létezik. Én elsősorban az 1956-os emlékeket keresgettem ezekben a versekben meg antológiákban, de akkor nem volt a mosoly – hogy úgy mondjam – elágazva. Fölfedeztem magamnak, hogy van Márai Sándor, Márainak van Naplója, vagy ír Határ Győző, vagy létezik Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Fáy Ferenc, Tűz Tamás és folytathatnánk…

– Olyan írókkal és költőkkel kezdtem el levelezni, mint Horváth Elemér, Ferdinandy György – nagyon messziről, Puerto Rico-ból –, vagy levelezhettem New Yorkból, és Angyal István ügyében konspiráltunk Baránszky Lászlóval. Így vált teljessé a dolog, de ez már a nyolcvanas években volt.

– Eljutottam…

– Ez más dolog volt, nyilván összefüggésben van azzal, hogy 1988-ban nem Amerikába jutottam; először Franciaországba – akkor, amikor Nagy Imrének a Père la Chaise temetőben felavatták a síremlékét, de oda is az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem hívott, Strasbourg mellé, Liebfrauenbergbe és onnan jutottam tovább Párizsba. Biztos, hogy a nyugati magyarok és a magyar irodalom is figyelt azokra, akik itt „mocorogtak”. Megtisztelő volt, hogy 1985-ben az egyik clevelandi József Attila-díjat nekem ítélték.

– Igen. De most én nem a kérdésedet megkerülve mondom, hogy ez a Mosolyelágazás valóban olyan könyv, amelyikben benne van a nyugati út tapasztalata – úgy szoktam mondani, talán azért utaztam el először Nyugatra, hogy körülnézzek, s lássam a szabadság birodalmában jól mennek-e a dolgok? Hogy az milyen, s majd milyen lesz itt nálunk? Ott is láttam igen furcsa és különös dolgokat, például azt már ott megtapasztaltam, ha három magyar összejön, annak ötféle véleménye van, és miért nem szeretik az ’56-osok a ’48-asokat, miért nem szeretik a háború előtt kimentek a későbbieket.

– Borzasztóan elkeserített, mindnyájunknak vannak ilyen élményeink, akik jártunk kint. De az megdobogtatta a szívemet, hogy azért tudunk New Yorkban vagy Kanadában együtt menetelni éppen az erdélyi falurombolás ügyében. Tehát meg tudnak mozdulni Dél-Amerikától kezdve Kanadáig, Franciaországtól Svájcig, ha itthoni dolgokról van szó, nem beszélve a kisebbségben levő magyarokról. Azért jó érzés volt. Olyan íróval nem találkoztam, aki ebben az ügyben nem volt fogékony, még akkor is, ha mondjuk a költészetben hermeneutikával, vagy mással foglalkozott, de ha azt mondták: erdélyi falvak, akkor úgy érezte, neki kutya kötelessége Washingtonba kimenni tüntetni. Ez jó érzés volt.
Másrészt pedig azért – a könyvet mondom tovább –, mert benne vagyunk a változásokban. Az Örökre ébren című versembeni jóslatomban elhangzik, hogy őrült évek jönnek, azok a kopások és azok az árkok, amik léteztek 1989–90-ben…

– Igazából az árnyalatokban és a különbségekben is megnyilvánul az, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, és miért vagyunk. És ha ezeket nincs erőnk egyik oldalon sem kezelni: hiúságból, egyebekből – most szándékosan nem is mondok pártokat –, akkor ezt a nagy adag szabadságvírust, amit most megkaptunk, s elég rendesen dolgozik bennünk, nem tudjuk értékelni. Ha ezen túl leszünk, ezeken a lázakon és ezeken a betegségeken, és ha épségben kikerülünk belőlük, vagyis nem lesz nagyobb baj, akkor ezek úgy múlnak el, mint a gyerekbetegségek. Ugyanakkor ez a „mosolyelágazás” még nagyon a közepén van annak, amiben néha kétségbeesetten mondom, hogy hát uram Isten, ezért talán nem kellene ennyire komoran és mogorván nézni egymásra; vagy a szabadságról nekem más gondolatom van …

– És nem véletlen, abban is van szándékosság, hogy a címlapot egy nagyon kedves barátom tervezte, aki a plakátjával mindent megnyert, amit politikai plakáttal meg lehet nyerni. Orosz István a Tovarisi konyeccel. Ez a Mosolyelágazás más, de ennek is megvan az a groteszksége, azt hiszem. Még annyit: nagyon sokan nem érték meg, akik meg akarták érni azt, hogy az oroszok kimentek. Ez azért egy komoly határ…
Ennek az új négy évnek a halottai is benne vannak a kötetben, akik már ezekben a „háborúkban estek el”, olyanok, akik nem érték meg ezt a változást – előtte, az utolsó percben haltak meg. Vagy akik megérdemelték volna; olyan fiatalemberről beszélek, akit Illyésék szabadítottak ki a börtönből, Kasánszky Zsomborról. Sokan ismerhették: ő is egy Mansfeld Péter lett volna. Őt március 15-én még 1988-ban is elvezették a Múzeum lépcsőjéről, hogy ne járjon arra, mert veszélyes ember. Vagy szegény Csengey Dénes, akit én a korszak kivételes képességű emberének tartok. Néha az ember azt érzi, hogy valóban másképp mennének a dolgok, ha például ő élne; lehet ezen vitatkozni, de én közelről ismertem. Aztán olyanokat siratok itt, akik közül tudom, hogy egyikük nagyon várta ezt a pillanatot, és könyveivel mindent megtett érte – jelesül: Galgóczi Erzsébetet. Azért is mondom, mert itt van Vasy Géza, aki a Galgóczi-emlékkönyvet szerkesztette. Ha Galgóczinak megnézzük a regényeit meg a riportjait, valóban a legkíméletlenebbül, férfiakat is megszégyenítve olyan dolgokról tudott beszélni… S mindez azért volt, hogy ennek az egész őrületnek vége legyen. Még együtt mentünk Erzsébettel az első Duna-tüntetésre az Osztrák Követség elé, nagyon félt és azt mondta: Gáspár odaállok maga mellé, maga már kiállt egy-két dolgot, hátha akkor ide nem lőnek.

1993. december 7.