(…) Az 1956-os magyarországi forradalmat habár gyermekként élte meg Nagy Gáspár (1949-ben született), költői világát döntően befolyásolta. A hetvenes évek elején indult, költészetünknek a Petőfi, Ady, József Attila jelentette és Nagy László lírájában folytatódó fő vonalához kapcsolódva. (Első kötete Koronatűz címmel jelent meg 1975-ben.)
A történelmi korszakváltást hozó évben, 1989-ben immár válogatott verseit adta ki a költő (Múlik a jövőnk. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.) „válogatás régi és új versekből (1968-1989)” alcímmel, jelezvén, hogy a történelmivé lett második évszám egyúttal alkotói pályáján is határkő értékű: „És hümmögünk: ez volt a föld / ez volt a kor / ahol és amikor/ élnünk adatott / kifosztva bénán.” (Ez volt a kor...) Az 1968-as év fő eseménye viszont a költő indulására volt döntő hatással. „Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk.” – írja az új kötet fülszövegében a költő.
Vállalt szerepét az élet, a lét mélységeinek átélésében látja Nagy Gáspár (hasonlóképpen a József Attila-i követelményhez) a második kötet (Halántékdob, 1978) egyik verse szerint, mondván, hogy „élni / átzubogni az összes szennycsatorna / cserepes torkán”, és tudatosítja, hogy a költői hivatás gyakorlását egy nyelvi valósággal terhes világban kell folytatnia: „írni / a szó egyetemes súlytalansági állapotában” (Héparancsolat) Az önmaga elé tűzött program fedezetét, az egyes versek konkrét és eleven világában, a költő látomásos lírájában találjuk. Líra, mely az ígéretes kezdet után emelkedést és változást a szerző harmadik kötelében (Földi pörök, 1982) mutat. „Az alap, költészetének történelmi irányultsága (…) nem változott – írja kritikusa. Megváltozott viszont, mondhatni rafináltabb lett szemlélete. A képtobzódás (…) elmaradt, a direkt utalások és hangok, régebben nemegyszer harsánnyá tették a verset, áttételesebbé váltak, s ezáltal letisztultabb, feszesebb lett a költemény. De nem egyszerűbb. A gazdagodást mindenekelőtt a gondolatiság előtérbe kerülése jelzi. (…) A vers nem illusztrál többé, önmagára/önmagába akar látni, keményen, hidegen.” (Szakolczay Lajos: Ötágú síp. Tanulmányok, esszék, kritikák. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1989. 282-283.)
A fölfelé törésnek, távlatoknak és szabadságnak korlátokat állít a külvilág (Nádból való vers) konkrétan ez a kor, amelynek arcát tisztátalanok és júdások igyekeznek minden eszközzel a magukéhoz hasonlóvá tenni. Agonizál a dicstelen Kádár-korszak a nyolcvanas években, egymás mellett kényszerül élni áldozat az árulóval, igazság a hazugsággal, jó a gonosszal. A történelmi igazságot nem kerülheti meg az írástudó; „… nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent / hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket”. Radikalizálódik Nagy Gáspár költészete ebben az időszakban. Az előbb idézett vers A Fiú naplójából című oly botrányt kavar 1986 nyarán, amely túllépi az irodalmi élet kereteit. A versben kimondott igazságot nem viselte el a pártállam. Adminisztratív intézkedések követték a vers folyóiratbeli közlését.
A válogatott kötet új verseket tartalmazó részét (Tékozlók imája) indítja a szerző A Fiú naplójából című verssel és ebben található A valóság égető nyelve című jelentős költemény, eszmei rokona az előbbinek az általánosítás magasabb szintjén. Erre hangol rá a szerző a vers választott mottójával, egy Czesłav Míłosztól vett idézettel: „Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessék, mennyi valóságot bír el a költészet”. A költemény első része az élők és utódok immár halaszthatatlan lépésének, a történtekkel, az áldozatokkal való szembenézésnek a látomásszerű megjelenítése: „Már nem álmodsz / csak elképzelsz egy temetőt, / fölmagzott, évek óta kaszálatlan, (…) s azt mondod: barátaim, ha veszitek / a fáradtságot és a bátorságot, most / az alant nyugvókat kiültetjük a sírok szélére, / és egy napig – mi is étlen szomjan, / félrehajtva ki-ki maga előtt a fűrengeteget – / s z e m b e n é z ü n k;”. A vízióról a második részben a szerző lételemzésre vált át. Felbomlott a világ természetes rendje, és megértését „bábeli nyelvzsarnokok” meg „szóterroristák” tesztik lehetetlenné. Kreón is azért jelenik meg, hogy engedélyt adjon a világ eltemetésére. Apokaliptikus méretet ölt a záró rész képe, fatalizmusba hajló a vers végkicsengése. Kezdődhet az „isteni taps”? A bizonyosság csupán ennyi:
Éget az Ég: felső tenyér
forró a Föld: alsó tenyér
Pont.
Borcsa János
Jelenlét, 1991. 7. sz. p. 53.