NAGY GÁSPÁR VERSESKÖTETÉRŐL
Aligha akart ő a magyar líra fenegyereke lenni, mégis az lett, mert felismerte és rendre kimondta az igazságot. Infinitívuszos verse, az Öröknyár: elmúltam 9 éves miatt a hatalom a fejét követelte. Az ominózus vers egyik olvasata Nagy Imrére is vonatkoztatható: “a sír, a test, a csont Nincs sehol —a gyilkosok se ITT se OTT”. A “p.s.” pedig így hangzik: “egyszer majd el kell temetNI /és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven kell nevezni!”
Nagy Gáspár vallomásai csupán jelzik mindazt, ami költészetében korról és emberről —mélyülő esztétikai igénnyel — hitelesen szólal meg: “Elkötelezettje vagyok a felelős költészetnek”: “A lelkiismeretet nem lehet elaltatni” stb. Elhivatott költő; őt “szólították”: “Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél után, a nyújts feléje védő kart után, a megbűnhődte már e nép után. Az 1968-ban, Szent István ünnepének éjszakáján — lezárt utak, elterelt forgalom közepette— elődübörgő tankok jegyezték el őt a történelemmel, megtanítva “az emlékezés jogát és felelősségét”…
A Vas megyei Bérbaltavárról vezetett útja a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba. Ezer év magyar múltja vette körül. VeresPéter írta a Pannonhalmi Nagykönyvtár vendégkönyvébe: “Jólesik szegény magyarnak ezer évre visszatekinteni”.
1973-ban Kormos István mutatta be Nagy Gáspárt az Élet és Irodalomban. Tehetségének erényeit, távlatos szemléletét, látásmódjának eredetiségét, erkölcsi igényességét történelmi érzékének hibátlan működését méltatta. Első kötete, a Koronatűz (1975) igazolta a kortársak várakozását. Második és harmadik verskötete (Halántékdob 1978. és Földi pörök 1982.) illő fogadtatásban részesült. A Kibiztosított beszéd (1987) című kötetet azonban már méltatlan mellékzönge is sújtotta annak nyomán, hogy költőjét persona non gratának ítélte a kultúrpolitika. (Az Írószövetségben betöltött titkári posztjárói is le kellett mondania.) Múlik a jövőnk című válogatott verskötete reprezentálja Nagy Gáspár küzdelmesen alakuló, de folyton gazdagodó költői pályáját.
Valló és vállaló lélek, ars poeticája: Stáció-járás és Kit az álmokba beléfogtak. Hiszi, a verstől “ember és nép, csak magasodhat”. Célja: “Valami szabadítót mondani”. Hétparancsolata infinitívuszokban: “írni, inni, – hinni, szeretni, repülni, halni, élni”. Történelmi tanulsága: “…nincs bocsánat: / bokáig — mindörökre a Donban állunk.
Elveti a Noli tangere elvét, mert megtanulta: “mit jelentett latinnak,/ római polgárnak lenni — Rómában”. Megtapasztalta: “Ha az ember szívből dadog, többnyire félreértik”. Mégis vallja Szilágyi Domokos igazát: “Aki alkot, visszafele nem tud lépni”.
Nagy László örököseként szól: “Helyetted mondom / ez lesz a gondom”. Kormost idézi “Jézusos fejlehajtva”: “az örvénylő-szívű vándort”, a “Párizsviselt” mecséri fiút, aki tárnamély hangon, dülöngélve dudorász “halhatatlanul” a győri halpiac tövében…, miközben “Nakonxipánban hull a hó”. Az új József Attila-díjas költőnek, aki élt a “hallgatni szabad” lehetőségével, azt kívánjuk: versben, művekben folytassa költőhöz illő “földi pöréit”. Az utódok lemérik, hogy “az égi körök/hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a/ földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei / az árulás színezüstjeivel tetézve?”.
Cs. Varga István
Egri Újság, 1990. május