NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT ÉS ÚJ VERSEI
Némi elégtétellel vehetjük kézbe a költő új kötetét. A 245. oldalon ott van az az elhíresült vers, melyért oly sokan „a hont kivont szablyával” óvták Nagy Gáspár ellen. De A Fiú naplójából mellett itt olvasható az Öröknyár: elmúltam 9 éves is. 1983-ban sem volt és most sem nehéz fölfedezni benne Nagy Imre monogramját. S itt van a Szerettem az őszi nőket, mely kötetben ugyan nem először jelenik meg, ám az össznépi amnézia annyira talán nem hatalmasodott el, hogy ne emlékeznénk arra az időre, amikor politikusok elemezték ezt a verset. „Szerettem az őszi nőket / gyümölcsillattal jövőket / érett szeptemberedőket / hajnali ködbe tűnőket / az októberi lobogókat / novemberben elhagyókat” – vajon a lobogó itt melléknév vagy főnév? A nőkre vonatkozik-é vagy másra? Erre is, arra is – mondhatnánk, mivel a jó vers polifóniája többféle értelmezésre ad lehetőséget.
„Most kéne születni” – írja a negyvenéves költő. Keserűség és remény van ebben. Keserűség, mert az elmúlt évtizedekben éppen a legszentebb dolgok árultattak el. A kor a legfőbb értékeket sodorta veszélybe. S közben egyre fogyatkozott a jövő. Különösen annak a nemzedéknek a jövője, amelyik éppen akkor lépett a felnőtt korba, amikor hosszú időre elveszett a dolgok javíthatóságának a hite. Ezért módosítja egy budai ivóban Ady Endre hajdani híres sorát: „rohadunk a forradalomban” (Helyzetdal, borítékban), Az alapélmény – a botrányt kavarókban is – a megcsalatottság, a dezillúzió. Téved, aki izgága, lázadó, offenzív magatartásra gondol. Védekezés ez a javából. Nagy Gáspár visszavonul a költészetbe, mert a szavak inflációja idején itt, és csak itt látja megvalósíthatónak az emberi autonómiát, a hazugság nélküli létezést. Nem véletlen, hogy ez a becsapottság és elárultatás másoknál, például a Nagy Gáspárral oly rokon Utassynál is nagy erővel szólal meg: „Győzelem?! Harminc ezüsttel győztek! / Énekelem hát: judás idő ez” (Hitfogyatkozás). Kezdettől jelen van ez az élmény Nagy Gáspár lírájában is. A Jézus-párhuzam, a bibliai utalások gazdag rendszere már a Koronatűz (1975) verseiben megfigyelhető: pl. „mikor igazam szegekre cserélik” (Amíg a bölcsek ideérnek). Vagy az Egyetlen életünk című versben: „krisztusi korban eljön az este, / riadót csörög júdások bőezüstje”. Születését is Betlehem fényébe emeli: „Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban / foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal.” (Májusi-karácsonyban) „A költői személyiség – írja Görömbei András a korai versekről – önmaga párhuzamaként gyakran Jézust idézi meg, de a ma születettet, akinek a versbeli alakjához egyszerre fűződik a megváltói lehetőség és a pillanatnyi védtelen gyermekség, parányiság, kiszolgáltatottságának képzete.” Ám ez az analógia később egyre inkább egy másfajta, az árulókkal szembeni védtelenség kifejezésére alkalmas. A Hit-tanban a „földi pörök” ellenében „a hallgatás aranyrögeit”, „az árulás színezüstjeit” emlegeti. Vagy: „hisz még csak 33 vagy, / naiv Krisztusként függsz” (Noli tangere!) A Tizennégy áprilisi sorban már együtt van Jézus és Júdás, a „ravasz szólamokba szédült fényes árulás”. A válogatott kötetben nem szerepel, de a Kibiztosított beszédben (1987) olvasható az ugyancsak a Júdás-motívumra épülő És egy se…: „Szavaikat / becsomagolják / begöngyölik / színezüstözött / harminc rétegű / fóliába…” Ez a vers az Alföldben (1986/3) visszhangtalan maradt. Annál nagyobb háborúság támadt a következő sorokból: „.. .és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa…” (Tiszatáj, 1986/6).
A Fiú naplójából, mely az adott politikai konstellációban némelyek szerint a rendszer legitimitását kérdőjelezte meg, a Messiás-párhuzam felől közelíthető és magyarázható. A vers nem politikai allegória, a „júdásfa” nem az elmúlt évtizedek névadójának portréja (a növényi világból vett jelölőhöz semmiképpen sem társíthatunk jelöltként személyt), hanem a kor szimbóluma. Igaz, a „harmincezüstködő” kor a konszolidáció békéjét is megrothasztotta, és erkölcsi válságot idézett elő. Kettévált az ideál és a valóság, maradt „a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt / szemek / tócsafénye és fénytelen homálya…” A versben emlegetett „maszkabál” pedig arra a megalázó procedúrára utal, melynek végén a költőt fölmentették írószövetségi titkári tisztsége alól. A leváltás oka éppen a Nagy Imre-vers volt, melyet a hivatalosság veszedelmes „bökversnek” minősített. A lírai hős e kisszerű és elvakult eljárás után érzi úgy, hogy „fele-barátai” is elhagyták, elfordultak tőle. (Vajon hol voltak akkor a mai bátrak?) A vers zaklatottsága, megiramodó, majd elcsukló hangja a lélek megrendültségével, a vallomás, a napló személyességével magyarázható. A Krisztus-metafora így az egyik leggyakoribb önstilizációt revelálja Nagy Gáspár költészetében. A lélekállapotot, a személyes és kollektív megcsalatottság miatti fájdalmat érzékelteti az egyes szám első és az önmegszólító második személy váltogatása is.
A hagyományhoz, a példaemberekhez és eszményeikhez való viszony állandó versforrás Nagy Gáspárnál. Pontosan érzi a latin mondás, az ex nihilo nihil (semmiből semmi) igazát. Előzmények nélkül egyébként még a hagyománnyal élesen szembefordulóknál sem lehet műalkotás. Nagy Gáspár viszont tudatosan folytatja azt az örökséget, amit Weöres, Jékely, Nagy László és Kormos hagyott hátra. A névsor is jelzi, hogy a költő a különféle törekvések asszimilálásától sem idegenkedik. Nagy László súlyos gondolatisága, pattanásig feszült szenvedélye, Jékely Zoltán elégiája és melankóliája, Weöres Sándor és Kormos István oldottabb és játékosabb hajlamai – Nagy Gáspár költészete mindegyikből megőriz valamit. A közösségi tradíciót úgy tartja meg, hogy pillanatra sem keveredik a lírai hős túlértékelésének gyanújába. Domokos Mátyás találó megjegyzése szerint a babitsi „takart seb” katarzisa ez. A játékkal, iróniával eltakart, metaforákba rejtett fájdalom, és nem a „festett vérzés” lírikusa Nagy Gáspár. 1968 és 1989 között születtek ezek a versek, s tudjuk, ezekben az időkben a kimondás a képes beszéd rejtjelei nélkül aligha volt elképzelhető. De ami akkor kényszernek tűnt, arról tán most, a megváltozott helyzetben derül ki, hogy az igazi irodalom feltétele. A magukat mutogató „hősi gladiátorok” (Babits szavai ezek is) hangoskodása ezért marad meg az egyedi és az esetleges szintjén.
Az egyik ars poeticának is fölfogható versben (Csak nézem Olga Korbutot…) találjuk e sorokat: „hiszen bemutathatnád te is / a költészet minden trükkjeit / az egynapos csodát a konkrétvers és / szövegek sorát / átverhetnéd a / semmi szigonyát / a banális nagyhalon”. Úgy érzi, „a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről…” (Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba) Nem én bloc a modern költészettől, hanem a kásahegynek tetsző szövegvers-dömpingtől, a lehangolóan üres maníroktól, a mélynek látszó filozófiai mutatványoktól határolja el magát. Azoktól a roppant előkelő és ezoterikus törekvésektől, melyről oly gyakran kiderül, bizony üres dió az egész. Nagy Gáspár valójában nem tagadja meg a líra hagyományos formaelveit, nem fordul velük szembe látványosan. Többnyire megvan a ritmus, a rím, a strófaszerkezet. Olykor azonban maga is próbálja szétfeszíteni a versszerűség kereteit. Ilyen például az ÉvTiZeDhAtÁrHíD, a Kút vagy Az un. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból. Merész enjambement-okat alkalmaz, a vers tipográfiai elrendezésében rejlő vizuális hatásokra is figyel. De a régi magyar költői hagyományban is gyakori akrosztichonok sem ritkák. Az imák, a könyörgések, a jeremiádok hangján szólal meg. Tehát az ősit és az újat ötvözi. Weöres Sándort úgy köszönti (70-kedés egy ifjú poétával), hogy a szójátékok, a bravúros rímek is méltók a mesterhez. A tragikum, az elégia és a groteszk együtt vannak jelen Nagy Gáspárnál, a versek az életérzés, a modális hangoltság összetettségét tanúsítják. Talán a különféle szólamoknak ez a fajta keveréke különbözteti meg azoktól, akik – bár néhány évvel idősebbek – legközelebbi rokonai az élő magyar költészetben. Az Elérhetetlen föld és az erdélyi Kapuállító költőitől, a Kilencektől és Farkas Arpádéktól.
A kötet legfrissebb darabjai már a változások idején, 1989-ben íródtak. Most visszatérünk? – kérdezi tétován a költő. Vissza, ám valahol hallgat „csonkolt ballábunk / és lenyírt jobb kezünk / de legbelül hallgat / csak igazán valaki / velünk.” Nagy Gáspárnak az élményversből kifejlődő ontológiai lírája az emberi létezés nagy kérdéseiről mond érvényeset. Meg valami fontosat az irodalomról is – például a könyv utolsó versében (Már hamuval rajzolgatok): „Mikor nem lehetett / akkor énekeltek / s hallgatnak mikor / lehet – meglehet / épp ezért költők / versek tengeralattjáróiban / megpattant tüdejűek.”
Olasz Sándor
Forrás, 1990. 4. sz. p. 94-96.