Tartása nem a ki- és betiltottaké, még kevésbé a megalázottaké és megszomorítottaké – amúgy is távol áll tőle mindennemű öncélú dac, mártíromkodás, üldözöttségpír. Sokkal pontosabb, szikárabb, krónikásabb szavú és szívű ennél. Csupán az emlékezés jogát és felelősségét tetoválta sorsába az oly sokáig kötelező kollektív amnézia, s ami a lélekben mégis megmarad: a kimondhatatlan kimondását, rögzítését megkövetelő szégyen. Mindehhez kell azért bizonyos fizikailag is tapasztalt kifosztottság, térségismeret, reménytelenségsajgás, időzavarérzet. S kell hozzá csöndes küldetéstudat is, ha úgy tetszik: hamuban sült, leírható álomprogram.
– Valóban így van. Amióta írok, eléggé monomániákusan ugyanazokkal a számomra meghatározó dolgokkal foglalkozom. S csupán az elmúlt időszakban derült ki, amikor az oly sokáig lényegében egynemű külvilág változott, hogy néhány versem nagyon konkrétan, pontosan szólt arról, amiről – korábbi megítélésem szerint – nem kellett, nem lett volna szabad szólnia. Meglehetősen sokat foglalatoskodtam például a történelemmel, kivált a közelmúlt történetével, illetve az emlékezéshez való jogunkkal, az emlékezettel. Tegnapunk, tegnapelőttünk pedig csordultig megtelt elintézetlen ügyekkel, sorsokkal, feledésre ítélt fájdalmas tényekkel. Ezért is éreztem-érzem mulaszthatatlan dolgomnak a múltidézést.
– Amnéziás állapotban éltünk. Helyesebben: a felejtésre való hajlamot erőltették ránk a körülmények. Az írástudók felelőssége éppen abban áll – ha egyáltalán a felelősség szót még ki lehet mondani, mert néha úgy érzem, erről már nem „illik” beszélni –, hogy jeles részt vállaljanak az emlékezetünkkel és múltunkkal való elszámolásban.
– A költőnek – a föltárás mértékében, a hozzáférhető adatok birtokában – ismernie kell az elmúlt időt, lehetőség szerint mennél tágasabban, pontosabban és teljesebben. Nem lehet persze történész, egy-egy korszak szakkutatója, vagy egész történelmünk polihisztora. Kötelessége viszont, hogy arról a korszakról, amelyben él, biztos, lényeglátó tudása legyen, és lehetőleg saját véleménye. Ehhez, természetesen ismernie kell a messzi időkből máig araszoló előzményeket, és legalábbis térségünk történetének bennünket érintő sűrűjét, velejét. – Tudnia, érzékelnie kell tehát a szándékos és durva hamisításokat, valamint a „finom” s épp ezért oly alattomos ferdítéseket is. Fel kell fejtenie azt a hálót, amelyet egy nemzet memóriájára próbáltak ráfonni. Így reménye lehet arra, hogy összefüggésében lássa azt a zajtalan vagy agresszívan csörömpölő mechanizmust, amely ezt a kihagyásos emlékezést az emberi agyakban működtette vagy éppen siettette, szándékolta volna a közös agyérelmeszesedést. A költőnek a történelmi tudatzavar leküzdésében, gyógyításában lehet dolga. Nem azt visszhangozza tehát, természetesen, hogy mit állapít meg, miféléket sugall a politika, a látható vagy láthatatlan irodalomirányítás, hanem segít a múlt és a jelen hitelesítésében.
– Pedig hát indulásomkor, a hatvanas évek végén – mint anynyi más idősebb-fiatalabb kortársam szemében is – Nagy László metaforikus lírája volt a költészeteszmény, hisz róla mindanynyian tudtuk: most ő a magyar poézis legkiemelkedőbb reprezentánsa. Vonzásába kerültem azért is, mert hasonló világból jöttünk, nekem is – őt idézve – „kitűnik származásom”. Annak idején gyakran beszélgettünk erről, Nagy László a Somló-hegy tövében született, jómagam onnan harminc kilométerre, Vas megyében, ugyanazon a nyugat-magyarországi tájon. Ha kinn voltunk a szőlőben, vagy éppen teheneket őriztünk, mindig a Somló volt a tájékozódási pont. Ha a hegy közel látszott, sietnünk kellett a szénagyűjtéssel, mert szüleim tudták, eső lesz. A Nagy Lászlóéhoz hasonló paraszti közösségből érkeztem, igaz, huszonöt esztendővel később. A népballadák, szokások, babonák azonban akkor is éltek még. És újra tapasztaltam azt is, amit a parasztság a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején egyszer már átélt: az ismét csak erőszakos téeszesítést. A két időszak azért, természetesen, sok tekintetben különbözött is egymástól. Úgy hiszem, ez is közrejátszhatott abban, hogy kezdettől vonzódtam az olyan, nyelvében sokkal szikárabb költészethez is, amelynek zseniális példáját Pilinszky János adta. S talán a mi nemzedékünk kezdett el igazán barátkozni a kelet-közép-európai költészettel. Nemcsak az erdélyi, vajdasági, szlovákiai magyarokkal, hanem a csehekkel, lengyelekkel, románokkal, szerbekkel is.
– Feltétlenül. Lényegében a hetvenes évek közepétől-végétől írtam olyan verseket, amelyeket igazán érvényesnek tarthatok. Akkorra értek be a legkülönfélébb hatások. Az időtől számítva tudtam: ha lesz valamilyen utam, amerre önállóan haladhatok, a továbbiakban meg kell őriznem a metaforakészséget, a képiséget, de nem tagadhatom meg az alkatomból eredő kemény rákérdezések hajlamát sem. Amit ezután papírra vetettem, az az iróniához is tapadt, kapcsolatban állt a mindenben való kétkedéssel. Tehát ezt követően kevesebb képet használtam, és több csontszikár közlést, megállapítást.
– Nemzedékünk valóban visszafogottabban gondolkodik a maga lehetőségeiről, szerepéről, küldetéséről, mint az előtte járók. Aki a hatvanas évek végén indult, úgy érezhette: a szerepet már betöltötték, a küldetés már beteljesült mielőtt erre jelentkezhetett volna. (Béres Attila egyik versében így írta: „Én tulajdonképpen harcosnak születtem, / de mire elvégeztem a kötelező tanfolyamokat, / már nem volt felvétel a fekete seregbe.”) A magyar költészet legkiemelkedőbb alakjai még pontosan érezhették, hirdethették a maguk küldetését. El tudtak számolni múlttal, jelennel: sok mindent a jövőből is megláttak. Ilyen bizonyosságérzetre mi már, természetesen, nem számíthatunk. S a világ változásával nemcsak a költészet formanyelve, hanem a funkciója is módosult. Ma már a költő nem hiheti, hogy lángoszlop vagy vátesz lehet. Még Kelet-Közép-Európában is kialakult olyan munkamegosztás, amely a költő első dolgává a költészetet teszi. Ám azért nem szabad a szereptudatot, a küldetést lekicsinylenünk, végképp megkérdőjeleznünk. Ma is szükség van arra, hogy a költő tegye, amit tennie kell, tehetsége, tudása, lelkiismerete szerint. Más kérdés, hogy ma mire van a költőnek hatalma, vagy hogy mi a költészet tárgya. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy nem avult el az a szándék, melynek jegyében nemcsak önmagához, nem is csupán tucatnyi emberhez kellene szólnia, hanem magas esztétikai fokon, mennél kitűnőbb gondolatminőséggel, sokakhoz, közösségi érvénnyel.
– Csakugyan hajlamosak vagyunk csupán az irónia felületesebb változatára gondolni. Holott a költészetben az irónia mindig kapcsolatban áll a költői léttel, a „mi szükség ránk?”, az önkiiktatás gondolatával. Az irónia? Fájdalmas kérdéseink sokaságából adódik, talmi erőlködéseink, szerencsétlen zsákbafutásaink fölismeréséből. Abból a le nem győzhető szorongásból, hogy talán fölöslegesen írunk, cselekszünk, élünk. Az igazi irónia mindig megszenvedett. Tudomásulvétele annak, hogy amit kereknek, egésznek véltünk, az valójában csorba, töredezett, hiányos. A simának tetsző dolgokról kiderül, hogy érdesek; nemcsak a színét látjuk a világnak, hanem igazabb arcát is: a fonákját. Az irónia azonban mégsem a „minden egész eltörött” tudomásulvétele. Mert a költőt végül mégiscsak az egész foglalkoztatja. S ha annak szentségét meggyalázzák, az természetesen fájdalommal, keserűséggel tölti el.
– Ez mindig is így volt. A költészetnek, mint azelőtt is, jó része csupán a divatnak hódol. És persze a léggömbvers hamar ki fog pukkadni, a semmiről idővel kiderül, hogy bármennyire kivilágították, felcsinosították is, mégiscsak semmi. Kockázatos egyébként bárkiről-bármiről kijelenteni: ez az igazi, a többit ki kell dobni. Egyébként sem kedvelem a kizárólagosságot. A költészetben – mint bárhol – különösen megfér egymással a gyökeresen eltérő, sokféle igazi minőség. S bárhogyan írjon is a költő, mindenképpen krónikása korának. Ha egyszer majd előveszik a könyvét (feltéve, ha egyáltalán érdemes lesz elővenni), abból ki kell derülni, hogy miképpen élt, mi volt a dolga, mondanivalója. S annak is, hogy milyen az a nemzet, amelynek költője lehetett, ahonnan vétetett.
Nádor Tamás
Könyvvilág, 1990. február.