Az Országos Széchenyi Társaság minden évben emlékplakettel ismer el olyan kiemelkedő személyiségeket, akik a saját szakmájukban hosszú időn keresztül, következetesen, Széchenyi szellemében, morális tisztasággal, szakmai tisztességgel Magyarország felemelkedésének a javára dolgoznak. Szeptember 21-én ezt a díjat ítélték oda a Budakeszin élő Nagy Gáspárnak és négy társának, Wittner Mária ’56-os forradalmárnak, Csabai Mária tanárnőnek, dr. Kovács Gábornak, a Magyar Mérnöki Kamara elnökének és dr. Deák Antal András kutató mérnöknek. A díjat a költő betegsége miatt nem az ünnepségen vette át. Az átadás előtt Nagy Gáspárt a Széchenyi Társaság elnökségi tagjaként Kőrösiné dr. Merkl Hilda méltatta.
„Csak az igazmondás maradhat az ember egyetlen esélye. Hazugságra, elkenésre, halogatásra nincs idő. Minden valamire való szellemi emberre ez fokozottan érvényes. Nekünk művészi feladat a legnagyobb hűség ehhez a hazához.” – olvashatjuk Nagy Gáspár, az akkor 24 éves pályakezdő költő sorait, vallomását, emberi és költői állásfoglalását 1973. decemberében.
Nagy Gáspár a Vas megyei Bérbaltaváron látta meg a napvilágot 1949. májusában parasztszülők egyetlen gyermekeként. Serdülő és ifjúkora perdöntő éveit az ezer éves keresztény magyar kultúra fellegvárában Szent Benedek, Európa tanítója rendjének iskolájában, Pannonhalmán töltötte, ahová öregdiákként rendszeresen ellátogat, az alma mater és nagy közössége joggal büszke rá. Az érettségi utáni időkről így ír: „Voltam a város segédmunkása”, majd ahogyan a diákok tréfálkozva emlegették, népműves-ruhatáros szakon, azaz népművelés-könyvtár szakon végzett a szombathelyi főiskolán. Friss diplomával a kezében a Zrínyi Katonai Főiskola, később a Szabó Ervin Könyvtár, majd 1974-75-ben a Magyar írók Szövetségének könyvtárában dolgozott és közben esztétikai tanulmányokat folytatott az egyetemen. A Móra Kiadó lektoraként sok értékes mű kiadásához járult hozzá.
1981-85 között fontos életállomás következett. A Magyar Írók Szövetségének titkárává választották. Tanúságtevő, bátorságot követelő évek voltak ezek, melyek lehetőséget biztosítottak számára a magyar írókortársak megismerésére határainkon belül és határainkon kívül.
1956-ban Nagy Gáspár még gyermek volt, de szívével már sokat és jól látott a határ menti kis falun át menekülő magyarok sorsáról. 1968-ban a prágai tavasz elfojtásakor már határozottan elítéli a diktatúrát és a történelemhamisítás minden formája ellen felszólalt. A fiatal írók József Attila Körének tagjaként, a Mozgó Világ szerkesztőjeként, majd később a Hitel munkatársaként sem versben sem prózában nem engedett az igazmondás talpig nehéz hűségéből. 1984-ben született meg a VERS. Hat évvel Nagy Imréék újratemetése előtt és a kivégzők füle hallatára merte kimondani az Öröknyár: elmúltam 9 éves című költeményében: a halottakat „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” És ezek a szó végi NI betűk Nagy Imre monogramját jelezték. Oly korban tette ezt, melyről Csoóri Sándor így írt a Hűség-díj, a Nemzeti Társas Kör díjának 2001-es ünnepélyes átadásakor: „Az igazság tudását zúzmarás csönd és hallgatás vette körül. Országos közmegegyezés. A fiatal költő Nagy Gáspár, hűen a magyar irodalom legnagyobb hagyományaihoz, felmondta ezt az alkut és megszólalt.” A következmény? Állásvesztés, megtorlások, megvonások, megfigyelések, 365 oldalnyi titkosszolgálati anyag róla, de Nagy Gáspár hajthatatlanul tette és teszi a dolgát. A költő nem alkuszik. Húsz verses és esszékötet, megszámlálhatatlan cikk, előadás, író-olvasótalálkozó jelzi Nagy Gáspár elkötelezett, huszonnégy órás szolgálatát, mely bármennyire feszített tempót követelt, sosem mondott nemet, ha iskolákban, oktatási, kulturális intézményekben rendhagyó irodalom órákat, iskolai megemlékezéseket kellett tartani vagy irodalmi versenyek és pályázatok elbírálását kérték tőle. Ezek mind-mind szívéhez közel álló feladatot jelentettek.
Szerteágazó, teljes embert követelő szolgálatába robbant be két évvel ezelőtt az új kihívás. Felkérést kapott, hogy az akkor alapított Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségének vezetője legyen. Egész addigi életét át kellett rendeznie, az isteni és emberi értékek érdekében ezt is megtette. Az új feladat, mint minden alkotó-teremtő munka, fokozta lendületét, energiáját és idejét nem kímélve vett és vesz részt egy olyan médium munkájában, melynek esztétikai és ideológiai szempontjai között a szépnek, az igaznak, sőt a szentnek együttesen lehet lelket és tekintetet égre emelő hatása. Görömbei András professzor úr, a kiváló irodalomtörténész, Nagy Gáspár költészetének avatott ismerője a következő sorokat írta a róla szóló könyv borítólapjára: „Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel.”
Sok megszolgált irodalmi díj birtokosa. A 21 díj közül csak néhány: Radnóti-díj, 1977, cleveland-i József Attila-díj, majd magyarországi József Attila-díj 1990, Magyar Művészetért Díj, Tiszatáj-díj, Nagy Imre-emlékplakett, 2000-ben Kossuth-díj, Szent Márton Díj és most a Széchenyi Társaság emlékplakettje.
A Gondviselés az elmúlt néhány hónapban új nehéz próba elé állította a költőt és az embert. Jelen életállapotának megszentelése, Hamvas Béla szavait kölcsön véve, méltó lehet eddigi életéhez: „Az tesz minket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet.” Nagy Gáspár tudja és egész költészetét is áthatja az a tudat, melyet így öntött versbe: „bár annyiszor voltál lent a mélyben, Ő veled volt mindhárom személyben.” Köszönjük Nagy Gáspárnak költői elkötelezettségét, az emberi bátorságot, az Istenbe és az emberbe vetett hitet, melyet olyan világban kell sugároznia, ahol „Lágyulás gerincben agyban kicsiben nagyban” Ilyen erőtérben éleszti és érzi a reményt, melyről tudja, hogy „sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”
Kőrösiné Merkl Hilda
Budakeszi Iránytű, 2006. november p. 7.