Emlékezés - Nekrológok

Nagy Gáspár! Drága Gazsi!

Barátként és a barátaid nevében búcsúzom tőled. Sokan voltak! Ha csak azokat mondanám, akik engem hívogattak, tudván, hogy szinte szomszédok vagyunk, s hátha előbb látok meg valami gyógyulásra utaló halvány fénysugarat, – bizony hosszan sorolhatnám őket. Meg akik a lelkemre kötötték, – a budakeszi polgárok, a művész akadémikusok és a futballisták, akikkel együtt rúgtuk a labdát, – hogy ki ne felejtsem őket se, hogy tudd, lélekben ott voltak veled, s döbbenten figyelték azt a méltóságteljes, szinte ünnepélyes haláltusát, amelyet oly hosszan vívtál; szenvedve is derűt sugározván, a végesben a végtelenre látva. Testvérré tettél bennünket a gyászban: kiérdemeljük-e, – téged idézlek: hogy a szívünk egy kicsit fájjon érted. Hisszük, hogyne hinnénk, hogy azt próbálja meg az Úr, akit a leginkább szeret, de te tudtad is, sőt megírtad, fájdalmasan szép vers-próféciákban meg is énekelted. Hányszor föllapoztuk őket az elmúlt hónapokban, aztán a könyvek valahogy mindig ott maradtak felütve, annal a versnél, hogy ,,a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

Majdnem napra pontosan egy éve, hogy ott álltunk az ország túlsó végén, Ungváron, Petőfi Sándor szobra előtt. Sokan vettük körbe a kardos bronz sihedert, Ferenczy Béni szobrát, a Művészeti Akadémia komoly tagsága, – ránézésre inkább lelkes hószüretelők, mert úgy szakadt ám a hó egész Kárpátalján, mint azóta soha, s talán itt a szelidebb Pannontájon, főldid-Berzsenyi s Nagy László dombjai közt annakelőtte sem.
Nem kellett sokat tanakodni, ki tegye a koszorút Petőfi lába elé, oly magától értetődőn fordult mindenki feléd.

Valahogy így képzelem azt a már történelemkönyvekből ismerős jelenetet is, amikor eldöntetett, ki lesz legméltóbb a magyar írók közt arra, hogy a forradalmár miniszterelnök koporsójához álljon. Gáspár legyen az! Ő volt, aki vállalta, és csak a kamasz Petőfihez mérhető bátorsággal tette is a költők erkölcsi kötelességét: állást foglalt akkor is, a diktatúra évtizedeiben is, és a leghatározottabban. A félelmen túli tartomány dalokra elszánt kölyke. Nem egyszerre dobbant a szíve, egy ütemmel előbb, mint népéé, érzékenyebbnek kellett lennie mindnyájunknál, hogy szólhasson, amikor mi még dadogni sem tudtunk. ,,’68-ban kőltő lettem a szégyentől” – mondta egyszer, és holtáig nem adatott meg neki, hogy letehesse a tollat. Az volt a dolga, hogy megfájduljon a gyomra a hitványságoktól és belepusztuljon a hazugságokba. Helyettünk tette. Értünk tette.

Vajon vigyázott-e a haza költő fiára, és mi vigyáztunk-e eléggé a jó barátra? Kapkodva próbáljuk összeszedni emlékeinket, mintha újraépithető lenne belőlük Nagy Gazsi. Az a magas szőke fiú, a szőlőlevélzöld szemű, a cellacsíkú ingben, szép arcán a halmozottan kialvatlan éjszakákkal. Mozdulatok, hangok és színek élesednek ki, aztán fakulnak el, visszavonhatatlanul. És persze jön a torokszoritó önvád: nyújtottuk-e felé a kezünket elégszer, és észrevettük-e mindig, amikor ő nyújtotta ki? Talán azt hittük, aki morális kérdésekben iy rendíthetetlenül szilárd, kőszikla ember, azon nem foghat semmi kórság.
Helyzeteket képzelek, jeleneteket idézek meg, amikor hiányozni fogsz, amikor nélkülözhetetlen leszel, és a betűk boldog könnycseppjeire gondolok, s az örökre megíratlan költeményekre, amelyeken már nem lehet merengni, vagy egy metafora értelmét megsejtve faggatózni, hogy úgy van-e, tényleg. És persze illusztrálni sem lehet már őket. Tudom, megírtad: a repkény befutja az összes időt, de lesz majd, hogy egy hosszabbításban elvesztett rangadó végén, vagy egy akár-győzhettünk-is-volna selejtező lefújásakor odalépek a telefonhoz, és mielőtt beütném a négy-ötven-négyhetvenet, várok egy szemhunyásnyit, hátha megelőzől. Mindig megelőztél. Most is előttem vagy. Előttünk indulsz,… Isten megáldjon.

,,Biztos landolást, jó visszatérést megígért birtokunkra, ámen.”

Elhangzott a Nagytilaji temetőben 2007. január 16-án délután.


Orosz István
Vár, 2007. 1. sz. p. 18-19.


< vissza