Különös brutalitása, egyben időbeni szánalmasságunkra utaló bölcsessége a nyelvnek, hogy ezt a kijelentést jelen időben már csak tagadó formában használhatjuk. Nagy Gáspár nem él. És jövő időben is csak bizonyos megszorító kijelentésekkel lehet a mondatot értelmezni: Nagy Gáspár műveiben, könyveiben, bennünk, az emlékeinkben élni fog… Ez persze a mi dilemmánk, valamennyi mozzanatával, értelmezhetőségével, értelmezésével és értelmetlenségével együtt. A miénk, akik innentől nevezhetjük magunkat az ő túlélőinek, mi több, már utókorának is.
Nagy Gáspárral nem csak egy szelíd férfi, ugyanakkor figyelemre méltóan kemény, megalkuvásokban járatlan ember ment el közülünk, hanem egyike a kevés jelentős és érvényes beszédmódokat kialakítani tudó közéleti (ha van ilyen) költőinknek, vagy mondjuk inkább úgy, politikus beállítottságú lírikusainknak. Ami akkor is baj, ha ez a megszólalási forma nem tartozik mostanában a kedvezményezett szólamok közé irodalmunk meghatározó köreinek a megítélésben.
A bérbaltavári (el)származás, az Ausztria felé menekülő ötvenhatosok, köztük gyerekek, átvonulása a hétéves kisfiú falucskáján, véres és egyben fantasztikus meséik a forradalom eseményeiről, a pannonhalmi bencés diákság, az azzal járó zárt élet belső titkainak és a kívülről érkező megaláztatások felnőtté érlelő tapasztalata, a hatvannyolcas események lázának, lázadásainak és levert forradalmának a fellobbanásai és csalódásai, ötvenhat temetetlen halottjainak kopogtatása a föld alól, és az azt elnyomni igyekvő hangszórók, felvonulások zenéje a nyolcvanas évek elején – mindezek számára természetes egyértelműséggel jelölték ki az utat és az úton maradást, ami leginkább az olyan kifejezésekkel írható le, mint vállalás és képviselet, illetve vállalásos és/vagy képviseleti líra, és olyan állomásokat jelentettek, mint a Móra Könyvkiadó szerkesztősége Kormos Istvánnal és később nélküle, a Magyar Írók Szövetsége, a Katolikus Rádió, illetve a Hitel folyóirat szerkesztősége.
Indulásakor, némi leegyszerűsítéssel, a Nagy László-i lírakezelés, beszédmód tűnt fel számára a legérvényesebbnek, és már ekkor feltűnő volt erős vonzódása a történelemhez, mint témához, mint hagyományhoz, mint jelenre vonatkoztatható példatárhoz, mint a vereségélményekben, azok mögött is föllelhető, megőrizhető erkölcsi tartás lehetőségéhez. Költészete, formai értelemben, attól kezdve és azóta nagyon sokfelé ágazott el, a modern verskezeléseken túl az avantgarde megformálások is helyet és teret kaptak érdeklődésében, tematikában azonban makacs következetességgel a homo moralis költői platformon maradt a haláláig.
Különös költői eredményhez, illetve eredményességhez vezetett ez a különféle életművekben legtöbbször egymástól élesen elváló kettősség. Nagy Gáspár szerencséje, de inkább kivételes érzékenysége, ha nem bátorsága, az volt, hogy nem dőlt be az erkölcsi igazságok versteremtő erejéről kialakítható, többnyire az erőtlen poézis önvédelmére létrehozott mítoszoknak, de abban sem látott fantáziát, hogy a költészet csak a steril nyelvteremtés lehetőségei között tartható fent, mert ez egy másik, szintén terméketlen, önvédelmi mítosz. A fölismeréshez, avagy a döntéshez természetesen sajátságos alkat kell, olyan, amelyik szűknek érzi a tágasságot, és tágasságot teremt a szűkségből.
Egyáltalán nem véletlen, hogy az elsők között volt, aki erős belső késztetést érzett arra, hogy ötvenhatról megszólaljon, aztán már ne is csak beszéljen, de érthetően, tisztán, nem metaforákba csomagolva, kimondjon valamit. Mondjuk, az igazságot. Ez kétszeresen is veszélyes terepre vitte őt, hiszen nem csak az irodalomnak az akkori politikával kötött íratlan megállapodását bontotta fel, de az írók olvasókkal kialakított tolvajnyelvi konszenzusát is megrendítette, ami később nem kevés író megszólalásának az érvényességét kérdőjelezhette meg. Felborult a két táblán a kétféle társasjáték, aminek következményeként hol ő vitte el a balhét (Örök nyár, elmúltam kilenc éves című versének Új Forrás-beli közlése után, melyben a verssorok főnévi igenévi befejezése, nagybetűs kiemeléssel Nagy Imre monogramját adják ki, maga a vers pedig 56 miniszterelnökének méltó eltemetését, a gyilkosok megnevezését követeli, 1985-ben fel kell adnia állását az Írószövetségben), hol a művének helyet adó orgánum (egy év múlva, forradalom harmincéves évfordulóján megjelent A fiú naplójából verse miatt, melyben független kutyákról beszél, kik ideológiamentes csontokon tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást, a Tiszatáj című folyóirat szerkesztőit kényszerítik lemondásra). Sem a személyére, sem a folyóiratra kiszabott retorzió nem tántorította el azonban attól, hogy továbbra is “erőltesse” erről a számára – és személyén keresztül nyilván az általa képviseltek számára – fontos és kikerülhetetlen történelmi és társadalmi szégyenről való írást.
Nagy Gáspár ötvenhatos “vonulásának” nyilvánvalóan legnagyobb pillanata az ötvenedik évfordulóra megjelent 1956 fénylő arcai című, Kiss Iván grafikusművésszel közösen készített emlékkötete. Ebben a kettős poémát tartalmazó kötetben állít emléket ötvenhat valóban legfénylőbb arcainak, a gyermekforradalmároknak és -mártíroknak.
Eddig bírtam a személytelen tónust, nehéz volt, de megálltam. Most váltok. Ez a mű volt ugyanis, amelynek kapcsán még utoljára szót váltottam, válthattam az akkor már nagybeteg költővel, hajdani szerkesztőmmel… nem folytatom a titulusokat, egyre nehezebb számomra az írás. A Kolibri Színháznak készülő ötvenhatos megemlékező-előadás szövegkönyvének elkészítéséhez volt szükségem a verseire. Gyenge volt a hangja, nem tudtam megállapítani, örül-e a kérésnek, vagy már ezzel is terhelem, az első részt tudja ideadni, mondta rekedten, a másodikból Szokolay Sándor ír(t) oratóriumot. Kevéske honoráriumot fel tudtam kínálni, elhárította a mentegetőzésemet. Hogy vagy, majd találkozunk, ilyenek még és némi reménytelenség… A bemutatóra már nem tudott eljönni. Én tehát nem láthattam őt – utoljára…
Ahogy nem adta fel ötvenhat, a temetetlen halottak ügyének képviseletét, úgy nem adta fel a magyar költészetnek azt a vonalát sem, amit hívhatunk hagyományosnak, hagyományőrzőnek, de népiesnek is akár. Gondolom, ha akarja, sem tehette volna meg, hiszen ott belül valami, talán tudható is mi, az állandó küzdelemre, kimondásra, helyretételre, vallomásra, megvallatásra, szüntelen a sorskérdésekkel való foglalkozásra, azokkal a saját sorsán keresztül való megküzdésre, a magyar történelemre és néptörténetre való visszautalásokra és a föllelhető párhuzamok felmutatására predesztinálta. Lelkiismeret…
Téved azonban a kritika és a kánon, amikor ezt mint avíttat vagy túlhaladottat söpri le az asztalról, és főleg akkor téved, ha nem vizsgálja meg, milyen formajegyek alkalmazásával érinti meg költészete kérdéseit, az azokból kibomló problémákat vagy lehetőségeket Nagy Gáspár. Nem túlzás azt állítani, a legmagasabb fokon ismerte a szakmát, megszámlálhatatlan versforma és föltalált szerkezet található például legutolsó, gyűjteményes kötetében, a Szabadrabok című vaskos könyvben. De nem csak a formák bőséges használata miatt beskatulyázhatatlan a közülünk most elment költő. Az ostorozó hangtól az imák és ódák emelkedettségéig, az iróniától az elégikus panaszig, a bölcseleti líra töprengéseitől a szabad versek szürrealista áradásáig, a konkrét költemények szikárságától a versjátékok derűjéig mindenféle tónus, hangütés megtalálható munkáiban.
Nyilvánvalóan Nagy Gáspár is megérezte, hogy az idő könyörtelenül kiszaladhat, sőt, kiszalad a neki épp nem kívánatos magatartások, művészi megnyilvánulások alól. A közéleti bátorság ma már nem számít bátorságnak, tehát létformája, használhatósága, esztétikai hordaléka kérdésessé válik. Bizonyos felkoncolásra és elpusztításra ítélt elvek, jelenségek és gyakorlatok, melyek támadásában és bírálatában egy platformon volt a rendszerváltozás előtti művésztársadalom, mára értékként és tévesen megítélt jóként rehabilitálódtak a köztudat egy részében, így mai bírálatuk, esetleges elutasításuk komoly ellenállásba ütközik, mi több, ellencsapást von maga után.
Munkáiban nem véletlenül erősödött fel az utóbbi években a napi létezés kísérleteit és gyarlóságait számba vevő, a múlt visszalengő árnyait felmutató szándék mellett az egyetemesebb tartalmak átélésének és közvetítésének az igénye, illetve a léten túlmutató értelmezhetőségek megragadása. Versei lebegőbbek, tűnődőbbek, távolabb kibonthatóak lettek.
Valami nem hagy nyugodni, mióta olvastam egy versét. Attól félek ugyanis, hogy Nagy Gáspár – minden elismerés, elismertség, barátság és figyelem mellett – úgy vonult ki az életből (és irodalomból), mint a nagyvadak teszik. Sebzetten, kapott sebeit takarva, halálát elvonultan, rejtőzködve várva. Idéznem kell a vers kezdetét, hogy megértsék, mire gondolok: “Minthogy a kánon-függő / invalidusok rendjéből / még idejében kiiratkoztam / s a különböző skatulyák, / dobozok szűkre mért, / levegőtlen teréből / is sikerült / meglépnem…”
Büszke beszéd ez, önérzetes… De Gazsi, mert hogy most már végképp nem kerülhetem el az eddig bölcsen elkerült megszólító módot, mindketten, mindnyájan tudjuk, hogy nem mi iratkozunk ki a kánonokból, hanem a kánonok hagynak bennünket a senki földjén, írnak ki bennünket oda. Büszkeség ide, büszkeség oda. A mostani kánonok, kánoncsinálók is önzők, könyörtelenek és befolyásolhatók. Megtapasztalhattad ezt rendesen. Ott voltál, ahol és amikor kellett? Nyüzsögtél, könyököltél, tündököltél, gyilkoltál eleget? Nem? És hány (hét) a világ…
(Bizonyára még láttad azt a CD-t, mely a magyar irodalom külföld számára számba vehető íróinak műveit tartalmazza. Ha igen, nyilván jót röhögtél azon, hogy föltalálni vélik rajta a Petőfi-József Attila tengely egyik költőtársunkkal való meghosszabbíthatóságát. Vagy nem röhögtél? Kár. Azon viszont biztosan elszomorodtál, milyen simán hagytak ki a lemezen található írók antológiájából; több névsornyi rangos társad társaságában lettél méltatlan a külföld figyelmére… Fel tudtad dolgozni? Valóban el tudtál menni mellette? Jó volna ezt hinni…)
Nincs kedvem befejezni ezt az írást, ahogy elkezdeni sem volt. Nem miattad… Mert nincsenek már tisztán végigvezethető kegyes hazugságok sem.
Na, mesélek. A Liteában Szörényi Lacival találkoztam. Mondja: képzeld, amikor a Nagy Gazsi haláláról értesültem, elsírtam magam. Pedig ez nem szokott előfordulni velem. Bátyuska, szerinted miért van ez? Gazsi, passzolom a kérdést, hátha fönt majd ér valamit ez az átadás, egy égi antológiában, amit te szerkesztesz: szerinted, miért van ez?
Legyen neked könnyebb az ég…!
Zalán Tibor
Élet és Irodalom, 2007. 01. 12.