Most nem elsősorban Nagy Gáspár Kossuth-díjas költőről, nem az irodalmi élet mindennapjaiban alázattal napszámoskodó Nagy Gáspárról, nem a folyóirat-szerkesztőről, még csak nem is a Magyar Katolikus Rádió kiváló irodalmi vezetőjéről akarok szólni.
A legfontosabb, legkézenfekvőbb dolgok legtöbbször későn jutnak az eszünkbe. De jó esetben későn legalább eszünkbe jutnak. Érvényes ez Nagy Gáspár nemrégiben elnyert Arany János-díjára is. Az, hogy a Magyar Írószövetség eme rangos díját – amelyet minden alkalommal október 23-án adnak át – Nagy Gáspárnak ítélje oda a kuratórium, nagyon is kézenfekvő dolog.
1983 óta váratott magára ez az elismerés attól a magyar írótársadalomtól, amelynek soraiból idehaza először Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című versében szólalt meg a történelmi felelősségre vonás hangja. A régen várt hang, a felszabadító hang, az önbecsülésünket visszaadni tudó hang, amely az egész magyar közösség nevében követelt elégtételt – legalább erkölcsi elégtételt – a forradalom és szabadságharc meggyilkolt hőseinek. A mindannyiunk lelkiismeretén súlyosodó „temetetlen halottaknak”. Egy látszólag emlékezetét vesztett, önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelenné tett társadalomban, amely fel sem nyög már a rajta elkövetett erőszak miatt, amely szótlanul eltűri nemzeti függetlensége megvonását, a forradalom és szabadságharc meghamisítását, meggyalázását, megtagadását, a forradalmárok üldözését, bűnözővé minősítését, a társadalomból való kiközösítésüket, anyagi és erkölcsi javaiktól való megfosztásukat, hetedízigleni megbélyegzésüket, a minden elképzelést felülmúló, példátlan bosszúhadjárat évtizedeit.
Nagy Gáspár verse ebben a közegben szólalt meg kendőzetlenül – kódolatlanul, ahogy ma mondják: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”
Az a fiatalember, aki jól indult költői és hivatali pályáját kockára téve nem tudott tovább hallgatni, akinek, mint a hajdani apostolnak, az oldalán fakadt volna ki az igazság, ha ki nem mondhatta volna, 1998-as Tudom, nagy nyári délután lesz című kötete Magyar abszurd című versében így vall erről: „Ezért aztán / csak / el-te-met-ni / az áldozatokat / már nagyon kevés, / de / né-ven ne-vez-ni / a gyilkosokat / (etcetera) / még mindig túl sok / azoknak / akik… / (FÜGGÖNY).”
Ez a függöny azóta sem nyílt szét. Nagy Gáspár felszabadító erejű, történelmi jelentőségű verseinek aktualitását – egy új hibernációba, öntudatlanságba süllyedni készülő magyar társadalomban – ma is fájón érezzük. Ezért, de csak ezért mégsem elkésett az a visszaigazolás, amelyben az írótársak elismerésén túl megnyilvánul egy némaságba dermedt korszak elszenvedőinek hálája is a szó kimondója iránt. Az iránt, aki verstettével megkísérelte megmenteNI a becsületünket.
Elhangzott az Írószövetségben 2005. október 22-én az Arany János díj átadásán.
Mezey Katalin
Magyar Napló, 2006. 4. sz.